Kulturáltan, fegyelmezetten – nemzeti és generációs búcsúvétel
A francia és a svájci közszolgálati tv-adások révén lehetett bekapcsolódni a péntek délután 14 órától Marignyban, a kongresszusi központban tartott hivatalos megemlékezésbe. A közeli Crans-Montanaban, a szilveszter éjszakáján bekövetkezett tűzkatasztrófa helyszínén az erős havazás miatt nem tudták megtartani a hivatalos nemzeti búcsúztatást. Mégis ezrek álltak a szakadó hóban a tragédia helyszíne közelében.
14 órakor egész Svájcban megszólaltak a harangok, délben pedig minden közlekedési eszköz 20 másodpercre leállt az elhunytak emlékére és a közel 120 égési sérült fiatalra gondolva. Marignyban, az emlékezés csarnokában több, mint 2000 hivatalos vendég – politikusok, tűzoltók, rendőrség, katonaság, mentőalakulatok képviselői, lelkigondozói, pszichológusi csapatok és számos középiskolás, akik barátaikat, ismerőseiket, osztálytársaikat veszítették el, s kiváltképp a tragédia áldozatainak vagy égési sérültjeinek a hozzátartozói – megrendülten és az egyhetes nemzeti gyász mély lelki érintésével vettek részt a megemlékezésen.
Ez Svájc legújabb kori történetének egyik legmegrázóbb tömegkatasztrófája. Az egyhetes nemzeti gyász beleégeti magát a köztudatba, és milliók lelkébe. De ébreszt-e nagyobb felelősségtudatot? Drámai kérdés.
A nemzeti búcsúvétel ünnepélyes ceremóniájának megszervezésével, lebonyolításával megmutatkozott a „svájciság” lényege, ereje. Mi lehet ez? A pártok, nyelvek, népcsoportok fölötti, s egyben ezek közötti nemzeti együttérzés, szolidaritás magas kultúrája. Például ilyen jelekben a helyszínen: a hatalmas szív alakú, fehér rózsákból összeállított, hivalkodásmentes gyászkoszorú az emelvény előtt.
A Bösendorfer zongora feketesége, s a rajta felcsendülő dallamok érzelmi egyetemessége. A zongora fájdalmas akkordjait, borongós zenéjét felváltotta a cselló lélekmélységekbe beleömlő, Istenhez hívó Bach-i zenemű adaptációja, amit az ifjú Lyam ihletetten játszott el. Talán nem tévedek: ő annak a svájci-francia-magyar családnak a gyermeke, ahol az édesanya, Ágnes, református lelkész. Lyam kárpátaljai származású dédapja pedig hosszú éveken át a genfi gyülekezetnek volt lelkipásztora.
A svájci emlékezés,- és tiszteletadás kultúra magas, egyben puritán, ugyanakkor ökumenikusan tágas méltóságát mutatta annak a fiatal vak zongoristának a közreműködése, aki 8 éves korában vesztette el látását. Komponistává felnőve, erre az alkalomra szerzett zongoradarabjával kísérte azok részvétnyilvánítását, akik a közadományként kihelyezett 2000 fehér rózsából egy szálat tettek le a közemlékezés falánál.
A zenei akkordok valóságos lelkigondozói balzsamként áradtak szét a hatalmas cseremónia csarnokban és a szívekben. A hangsúlyosan kortársi, generációs búcsúvételben a fiatalok franciául, olaszul, angolul, rétorománul mondták el megrendítő gondolataikat. Olyan hatással, hogy megtörve az ünnepélyes rendet és csendet, tapssal és könnyekkel visszhangozták szavaikat a jelenlévők. Közöttük Emmanuel Macron francia, Sergio Mattarella olasz elnök, Guy Parmelin svájci szövetségi elnök.
Az alkalmon Wallis Kanton és a Kantonok Szövetségének Külügyi Hivatala meghívására 37 országból és az EU-ból vettek részt együttérző vendégek, azokból az országokból is, ahonnan a szilveszteri tűzpokolban fiatalok befejezték földi útjukat. Az már a „svájciság” nemzeti és kulturális sajátossága megint, hogy még a született svájci német fiatalok is olaszul, franciául, angolul szólaltak meg.
Hivatalos és emberi hangok, szavak
Wallis Kanton elnöke, Matthias Reynard búcsúbeszédében ígéretet tett, hogy a pusztító tűz okainak és a felelősség megállapításának pontosan és lelkiismeretesen fognak utánajárni a hatóságok. „A szavak és a megrendült hallgatás nem elég. Beszélnünk kell, mégpedig arról, mi az oka ennek a tragédiának”- mondta. Több nyelven fejezte be beszédét: „Egy mindenkiért – mindenki egyért – siamo unit – a baj egyesít és erőssé tesz minket”. A gyásznapok során különös mondatok is megfogalmazódtak a közbeszédben. A kórházakban gyógyuló fiatalokhoz ilyen üzenetek érkeznek: „Nem tudjuk életünket egyetlen nappal sem meghosszabbítani. De minden napunkat több élettel tölthetjük fel”.
G. Parmelin, Svájc szövetségi elnöke: „Az, hogy most egybegyülekeztünk, mindanyájunknak lehetőség, hogy megmutassuk: közösen hordozzuk a nehéz terhet”. Megköszönte a szolidaritás számtalan jelét, amivel a szomszédos országok segítettek a katasztrófában. Ez remény a jövőre nézve is.
A nemzeti egyházak és vallási közösségek képviselői is meghívást kaptak. Így Rita Famos, a Svájci Református Egyház (EKS) elnöke, Charles Morerod, a Svájci Püspöki Konferencia elnöke, Frank Bangerter, a Krisztusi-katolikus Egyház püspöke, Önder Günes, a Svájci Iszlám Szervezetek Szövetségének elnöke, és Ralph Friedländer, az Izraelita Közösségek Szövetsége (SIG) központi bizottságának elnöke.
Svájcban ritkán volt nemzeti gyásznap. Ezek maradtak fenn a nemzeti emlékezetben: 1960-ban egy televíziós közvetítés révén egész Svájc részt vett Henri Guisan tábornok lausanne-i temetésén. A Genfi-tó partján fekvő városban 300 000 ember gyűlt össze. 1997-ben 36 svájci turistát öltek meg terroristák az egyiptomi Luxorban.
Arnold Koller szövetségi tanácsos részt vett a zürichi Grossmünsterben tartott hivatalos megemlékezésen. 2005-ben a Szövetségi Tanács január 4-ét nemzeti gyásznapnak nyilvánította, mivel 2004 decemberében 113 svájci állampolgár vesztette életét a szökőár katasztrófában.
Imádkozz szabad svájci, imádkozz!
– hangzik a svájci zsoltárnak is nevezett nemzeti himnuszukban. Svájcban sok lélek visszhangozza ezt a himnuszsort, kiváltképpen a nemzeti imanapon vagy nemzeti ünnepen, augusztus 1-én. Ilyenkor a magas hegyeken őrtüzek gyúlnak. Amíg a himnusz sorait megértik a svájciak, minden esély megvan arra, hogy az őrtüzek látványában újra és újra megújuló nemzeti érzés és szolidaritás képes lesz a tűzkatasztrófák minden pokoli megrázkódtatásain és veszteségein erőt venni. Így közösen tudják hordani a nehéz próbatételek terhét.
Az „egy mindenkiért” biztatásában megvalósul a nemzeti lelkigondozás, egymásra figyelés kultúrája.
Ezzel vívta ki Svájc a Nemzetközi Vöröskereszt, s annyi más világméretű segélyszervezet áldozatos működtetésével az egész világ megbecsülését. Imáinkkal és együttérzésünkkel, szerény, de Isten Lelke által mégis érzékelhető lelki eszközeinkkel a nemzeti, össznépi lelkigondozásból alázattal mi is próbáljuk megtenni a testvéri minimumot.
A reformáció kora óta svájci barátaink, testvéreink a magyarság, a kárpát-hazai protestantizmus áldozatkész támogatói.
Minthogy bajban ismerszik meg a testvér, most magunkra alkalmazzuk a svájci nemzeti zsoltárt. Ezért így fogalmazunk:
Imádkozz, szabad magyar, imádkozz a súlyos megpróbáltatásba jutott alpesi népért, a gyógyulókért, hozzátartozókért, a gyógyuló fiatalokért és a gyógyítókért. Egy egész nemzet gyógyulásáért, lelki talpra állásáért – nemzeti és keresztyén reménységért!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
