Kilencvennyolc esztendeje, 1919 májusában az újjászervezett magyar Vörös Hadsereg Salgótarján és Eger térségében tartóztatta fel a csehszlovák támadásokat. Május 21-én vette vissza Miskolcot, és május 30-án 250 km-es arcvonalszakaszon vette kezdetét az északi hadjárat. A mintaszerűen vezetett offenzíva során június első napjaiban a magyar vöröscsapatok felszabadították Lévát, Érsekújvárt, Selmecbányát, Zólyomot, Tokajt, Sárospatakot, Kassát és Sátoraljaújhelyt.
Támadásuk során mind több felvidéki területről kergették ki a csehszlovák betolakodókat, de az antant közbelépése és a Clemenceau-jegyzékek megakasztották további előrenyomulásukat. A tanácskommün bízván abban, hogy a külföld elismeri hatalmát és meghívást kap a párizsi békekonferenciára, június 30-án harc nélkül ürítette ki a Felvidék visszafoglalt részeit. Az antant nem tartotta be a szavát és a románokat sem parancsolta hátrébb, míg a kommün felvidéki visszavonulásával gyakorlatilag a tulajdon sírját ásta meg.
Az Osztrák-Magyar Monarchiát felbomlasztó forradalmi hőzöngés Magyarországon 1919 márciusának végén ért tetőpontjára, amikor Kun (Kohn) Béla és kommunista hitsorsosai a „vörös gróf”, Károlyi Mihály kezéből átvették a hatalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus ezidáig ismeretlen, elvont teóriáját akarta átültetni a gyakorlatba, hadigazdálkodás címén pedig teljesen felborították az ország társadalmi viszonyait, az államosítások, a falusi rekvirálások, a nagyfokú munkanélküliség és létbizonytalanság, a nemzet- és egyházellenes intézkedések, a vörös terror rövid időn belül az ország teljes lakosságát az új rendszer ellen fordította. Magyarország külpolitikai téren teljesen elszigetelődött, miközben a románok keleten, a csehszlovákok pedig északon a magyar bolsevizmus leverésének címén akartak minél nagyobb darabot elfoglalni Magyarország területéből.
A tanácskommün 1919 májusának elejére súlyos válságba került. Május 3-án a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte az általános mozgósítást, amelynek köszönhetően a Vörös Hadsereg létszáma három hét alatt százezer főre duzzadt. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságának élére Böhm Vilmost, míg vezérkari főnöknek Stromfeld Aurélt nevezték ki.
Pollmann Ferenc Trianon felé című munkájában a következőkben jelölte meg a magyar Vörös Hadsereg elkövetkező sikereinek okait: „az átszervezett Vörös Hadseregbe tömegesen jelentkező, általában a világháború frontjain edződött, katonaviselt emberek – legénységiek és hivatásos tisztek egyaránt – a haza elvesztésének veszélyét kézzelfogható közelségben érezve tömegesen tettek eleget a mozgósítási parancsnak. A két világháború közötti magyar politikai és katonai elit sok tagja szolgált ebben a Vörös Hadseregben, és ezért magyarázkodni kényszerült. Mindenesetre ez a hadsereg felkínálta a lehetőséget arra, hogy mindazok, akik készek rá, fegyverrel védelmezzék a hazát. A későbbi események tanúsítják, hogy amíg ez volt a hadseregben szolgálatot teljesítők között a valódi erő, addig ez a hadsereg kiválóan helytállt és harcértékben messze felülmúlta a vele szemben lévő és lényegesen jobban felszerelt, de nem a hazájáért harcoló hadseregeket. Legalábbis időlegesen. Mert ha a diplomáciai zöld asztal mellől nem kapnak idejében segítséget, akkor minden helytállás értelmetlenné válik.”
A román királyi hadsereg csapatai a Tisza mentén sorakoztak fel, míg a csehszlovák erők május derekán Miskolc – Eger – Rimaszombat – Losonc térségében indítottak általános támadást, melyre válaszul a magyar hadvezetés súllyal Miskolc felé végrehajtandó ellentámadás tervét dolgozta ki, amelynek távlati célja a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeinek felszabadításán, a csehszlovák és a román hadseregek összeköttetésének átvágásán túl a szovjet-orosz hadsereggel való kapcsolatfelvétel és a Szlovák Tanácsköztársaság megteremtésének támogatása volt.
A magyar Vörös Hadsereg offenzívája május 20-án vette kezdetét, amely rövid időn belül hatalmas sikerekhez vezetett. Magyar részről 73 gyalogzászlóalj, 46 tüzérüteg és egy páncélvonat vett részt a támadásban, velük szemben a csehszlovákok 90 gyalogzászlóaljat, 32 üteget és egy páncélvonatot sorakoztattak fel. Május 21-én Miskolc, május 29-én Putnok és Ipolyság, május 30-án Losonc és Szikszó, május 31-én Edelény és Rimaszombat, június 1-jén Szerencs, Tornalja, Párkánynána, Léva, június 2-án Putnok és Losonc, június 3-án Érsekújvár, június 4-én Tokaj, június 5-én Sárospatak és Korpona, június 6-án Kassa, Sátoraljaújhely és Selmecbánya, június 7-én Zólyom, június 9-én Eperjes, Jolsva, Tőketerebes, Nagymihályi, majd június 10-én Bártfa és Rozsnyó szabadult fel a csehszlovák megszállás alól.
A 102. vörösdandár 101. gyalogezrede 1919. június 9-én, Pünkösdhétfőn vonult be Sáros vármegye székhelyére, Eperjesre. Erről a Kassai Vörös Újság a következőkben tudósított: „A felszabadító magyar csapatok június 9-én érkeztek Eperjesre. A város lakossága már a reggeli órákban elindult a pályaudvar felé, ahonnan a katonaság érkezését jelentették. Ezernyi ember tarkállott már az állomáshoz vivő országúton, s még mindig ontotta a széles Kassai út az ünnepváró embereket. Széles, tarka szalag, embervirágos mintákkal. Férfiak, piros gombokkal az ünnepi ruha hajtókáján. A sok világos folt – leányok, asszonyok és piros pünkösdi rózsák égtek sűrűn, és fehér margaréták roskadoztak dúsan. És vártak.
Végre tíz óra tájban megjelentek az előőrsök. Lehettek vagy húszan. Gyalogos, poros, bronzképű magyar fiúk. Egyszerre megmozdult az országút. Ezerajkú »Éljen!« robbant ki a tömegből. Az első szabad, szűnni nem akaró éljen-mennydörgés. Mindenki látni akarta őket, megszorítani a kezüket, s a húsz ember elveszett a virágos, hangos szeretetben. Felejthetetlen diadalmenetben vitték őket a városba, a Marseillaise hangjai mellett. A Fő utca ablakai virág- és zászlódíszben. Leírhatatlan az a lelkesedés, spontán öröm, ami végigkísérte őket a városban.
A Fő utca közepén egyszerre lövések riasztották szét az ünneplő tömeget. Néhány lovas legionárius tűnt fel a Szebeni út végén, azokra lőttek a szemfüles polgárőrök, mire elnyargaltak. A megzavart verőfényes hangulat csakhamar helyreállt. Délfelé a csehek által megrongált vasúti síneket helyreállították, s a 101-es ezred csapatonként vonult be. Virágzápor, frissítők, szerető szavak és szerető szívek fogadták a mind sűrűbben érkező csapatokat. Zeneszóval kísérték őket a kollégium épületébe elszállásolásra. Egyetlen hosszú ünnep volt június 9., mialatt a vöröskatonaság lovassággal, trénnel egyre érkezett.
A Fő utca reggeltől estig emberektől tarkállott. És nem fogytak ki a kérdezősködésből, szíves szóból, virágból az eperjesiek. Vacsorára a város vendégei voltak. A cseh imperializmus fojtó nyomása alól felszabadult lakosság olyan örömmel öleli szívére a bátor, fegyelmezett, öntudatos vöröskatonákat, amire példa még alig volt.”
Erdeös László A magyar honvédelem egy negyedszázada 1919-1944 című munkájában tette az alábbi megállapítást: „A felvidéki hadjárat néhány hete alatt kirobbanáshoz közeledett a kormányzat és a hadsereg között régen lappangó ellentét. A felszabadított lakosság kitörő örömmel fogadta a hivatásos tisztek parancsnoksága alatt bevonuló csapatokat és mindenütt előkerültek a nemzeti zászlók. Kassán valóságos forradalom támadt, amikor a felszabadulás tiszteletére kitűzött »János vitéz« díszelőadásán a nemzeti színek helyett a vörös zászlók használatát követelték. A politikai megbízottak azonban a legbrutálisabb eszközökkel igyekeztek a hangulatot a nekik megfelelő irányba terelni. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely azonnal szövetségre lépett az orosz és a magyar tanácsállamokkal.”
Amikor a magyar Vörös Hadsereg sikerrel verte vissza a csehszlovák csapatokat és a Felvidék egy részét visszafoglalta, június 7-én és 13-án a párizsi békekonferencia elnöke, Georges Clemenceau francia miniszterelnök két jegyzékben is követelte a magyar csapatok visszavonását az általa meghatározott demarkációs vonalra – amelynek északi és keleti határa megegyezett a későbbi trianonival –, kilátásba helyezvén a Magyar Tanácsköztársaság elismerését és meghívását a konferenciára, illetve a román csapatok visszavonulását a demarkációs vonalra. Kun Béláék engedelmeskedtek, de a Clemenceau-féle ígéretekből nem lett semmi. „A katonákon valóságos kapitulációs hangulat vett erőt és senki sem volt hajlandó tovább a vérét ontani a bukott ügyért” – írta Erdeös László, és a Vörös Hadsereg erjedni kezdett. Három héttel később a Vörös Hadsereg Csongrádnál, Szolnoknál és Tokajnál átkelt a Tiszán, de a kezdeti sikereket követően támadásuk napok alatt összeomlott és a hadsereg felbomlott, a kommün pedig megbukott.
