Nemrégiben akadtam rá véletlenül egy videofelvételre az interneten. Azt mutatta be, hogy egy majomtól annyira fél a gepárd, hogy a frissen elejtett zsákmányát is otthagyva menekül a gorilla elől.
Kicsit mélyebben belegondolva nyilvánvalóvá vált, hogy a gepárd biztosan nem annak az egyetlen gorillának az erejétől tartott annyira, hogy nem próbálta meg vele szemben megvédeni magát és zsákmányát. Akkor nyilvánvaló, hogy a gorilla mellett, vagy mögött kell lennie egy olyan erőnek, amit még a csúcsragadozók is annyira tisztelnek, hogy nem kockáztatják meg ujjat húzni a gyengébbel, és nem bocsátkoznak harcba az életben maradáshoz feltétlenül szükséges táplálék megtartásáért.
Amikor ezt így előadtam a családomnak, egy nálam természetrajzból jobban felkészült családtagom felvilágosított. Bizony valóban van a gorilla mellett, illetve mögött egy sokszor láthatatlan erő, amit a túlélésből jól felkészült gepárd is ismer és tiszteletben tart még akkor is, ha éppenséggel ez a háttér rejtve is marad a konkrét helyzetben. Ez pedig nem más, mint egy olyan közösség, amelyben alapelv a közösség bármely más tagja mellett való kiállás és küzdelem. Ha kell, akár még egy csúcsragadozóval szemben is. Bár egy gorillával nyilván elbánna a gepárd, ám jól tudja, hogy nem érdemes kockáztatnia erőfölényét. Elég a veszélybe került gorilla egyetlen jelzése, és a környéken tartózkodó összes fajtársa a segítségére fog sietni. Egy gorillacsapat már olyan erőt képvisel, amellyel szemben a gepárdnak nincs esélye. Jól tudja, hogy nem érdemes kockáztatnia, az ellenállás legkisebb jele nélkül lemond zsákmányáról és inkább még a környékről is elmenekül, nehogy valamivel kiprovokálja az egyenlőtlen harcot.
Erről jutott eszembe egy, az emberi társadalommal kapcsolatos párhuzam. A szlovák nemzetállam megteremtői, illetve az erre törekvő „csúcsragadozók” annak idején ostobaságukkal kiprovokálták a gyenge magyarok szembenállását. Ám hamarosan kiderült, hogy rosszul ítélték meg a magyar közösséget, pontosabban szólva ennek a közösségnek a feltételezett hiányát, vagy annak megszűntét. Tévedésüket csak akkor vették észre, amikor ez a közösség a szembenállás során félreérthetetlen jelét adta elszántságának.
Történt ez valamikor a 90-es évek vége felé egy Isten háta mögötti kis falucskában, a Duna közelében, amikor ez a feltételezett halott közösség talpra állt. Nemet mondott az elnemzetietlenítés legújabb kitalációjára, az írott dokumentumok elszlovákosítására. Aki kicsit jobban ismeri a körülményeket, annak nem titok, hogy mi állt a Hlinka-utódok útjába, mi volt az, amit elrontottak. Mi volt az a körülmény, aminek köszönhetően elbukták az egynyelvűsítés – elszlovákosítás ütődött illúzióját. Ama bizonyos banánhéj, amin elcsúsztak, nem volt más, mint a reformációnak nevezett vallásgyakorlás.
Nemkülönben annak egyik legfontosabb eredménye, aminek köszönhetően a korábban a szentek és isteníteni való egyének gyártásában eltévelyedett maradiak táborát elhagyva az Istent tisztelő emberek közösségét helyezte előtérbe. Volt ennek a reformációnak egy későbbi élharcosa, aki a kommunizmus álkatolikus vallásának tobzódása idején volt eme kis falucska prédikátora. A közösség elkötelezett szolgáját és eszmei táplálóját Horváth Zsigmondnak hívták. Ez a bizonyos újkori reformátor olyan közösséget kovácsolt a református hívekből, amely még az eltávolítását követő két-három évtized múltán is létezik és ereje teljében virul. Szerencsére volt, aki fölismerte az alantas célokat, aki az ilyenekre nemet mert mondani. S voltak, akik ezt a tagadást nemcsak megértették és elfogadták, hanem oda is álltak a nemet kiáltók mellé. Őket nem kellett különösebben győzködni, mert olyan közösséget alkottak, melynek elég volt egy halovány jajszó is ahhoz, hogy aktivizálódjon. Amikor kell, ott legyen, ahol éppen szükség van rá, ahol a „csúcsragadozó” éppen a legjobban sebezhető és móresre tanítható. Nem kis szerencséjére ennek a közösségnek voltak olyan irányítói, akik látták és tudták, hogy hol és mikor kell az erőt felmutatni.
Jogosan teheti fel bárki a kérdést, hogy miért nincs mindenhol ilyen közösség, ahol a reformátusok vannak többségben, vagy ha nem is többségben, de legalább jelentős arányban. Nos, a választ nem tudom, csupán sejtem. Az oszd meg és uralkodj elvének bűzös légköre lehet a háttérben, ahol egyesek a saját érdekeiket előbbre valónak tartják, mint a közösségét. Még attól sem riadnak vissza, hogy a még létező kisebb szigetecskéket is feláldozzák bűnös önző érdekeik oltárán, s ezzel saját gyarapodásuk oltárán égetik el a közösségeinket.
Nevén kell nevezni az ilyen kártevőket, akik a keresztyénségből csak az Ószövetség öt talentumból tíz talentumot elváró kufár elveit ismerik, akiknek elődeik a Jézus Krisztus nevű közösségépítőt feláldozták tíz talentumaik reményében. Keresztre feszítették, mert mindenféle áldozatvállalás helyett csak a hatalom és uralom elveit voltak hajlandóak elismerni és szolgálni. Nos, egy ilyen felfogású népesség „ragadozói” máig vadászgatnak közöttünk, semmi sem idegen tőlük, egy kisebb zsákmány érdekében bármire képesek. Az ilyenekkel szemben csak az áldozatvállaló közösségeknek van esélyük, s ezekből egyre kevesebb van. Ám ne feledjük, hogy a „ragadozók” világában bizonyára akadnak olyan áldozatnak kiszemelt Kálvin Jánosok, akik a vallásgyakorlásukban odáig merészkednek, hogy a szentekre és mindenek felettinek kikiáltott legfőbb mai szentekre is legyinteni mernek. Mert a mércéjükön ezek is csak ugyanolyan gyarló és telhetetlen „ragadozók”, mint a többi közösséget nem ismerő , illetve mindent csak kihasználni és feláldozni képes és hajlandó társuk, akiket rendszeresen elfelejtenek szentté avatni.
Mi adhat mégis némi reményt, hogy a majmok többsége mégis beáll a gorillák közé és felvállalja a gepárdok elleni harcot? Azt hiszem, sok idő eltelik, míg a „ragadozókról” kiderül alapvető természetük és egyben az is nyilvánvalóvá lesz. S kiderül az is, hogy ebben a világban mégis vannak bizonyos korlátok a felhalmozható zsákmányok tekintetében és a „ragadozók” is csak a másikuk által felhalmozott zsákmányokból gyarapíthatják saját készletüket.
Másrészt nyilvánvalóan születnie kell még néhány Luthernek, Zwinglinek és Kálvinnak és hozzájuk hasonló Horváth Zsigmondoknak, akik számára nyilvánvaló lesz, hogy a Jézus Krisztusról és az általa képviselt dolgokról vasárnaponként érthető módon kell prédikálni és az öttalentumos tanokat csak ott és akkor és csak úgy szabad előhozni, amikor a közösségeinkre gyakorolt megosztó és káros hatásukról és annak szomorú következményeiről kívánunk megemlékezni.
Ennyit a reformáció 500. évfordulóján illik tudatosítanunk.
