A földi ember nem csak esendő, de halandó lény is. Születés és halál feltételezik egymást. Temető és elmúlás összetartoznak, a halál egyet jelent a veszteséggel, a könnyekkel, amit gyász és fájdalom kísér. A szenvedést elviselni pedig nem könnyű. Szenvedéseink elviselésének a családi közeg volna a legmegbízhatóbb támogatója, mégis nagy többségben nem otthon születünk és nem otthon halunk meg.
Temetkezési szokások
Napjainkra sokat változtak nem csak az előírások, de a temetkezési szokások is. Korábban az elhunytat a hozzátartozók vették körül és végezték el vele a szükséges tennivalókat. Ők maguk, vagy kis külső segítséggel mosdatták, öltöztették, ravatalozták fel az elhunytat a család otthonában. Szokás volt az esti órákban történő virrasztás, amely az együttérzés, a közösségi gyász, közös imádság ideje. Ma azt mondanánk, lényeges volt a minősített idő, mint szeretetnyelv. A fiatalabb férfi rokonok ásták meg a sírt, a keresztgyermekek vitték vállukon a koporsót a sírgödörig. A gyászszertartás is még a házban, vagy az udvaron történt és temetési menet, gyászmenet kísérte el a távozót utolsó földi útján. Mindez az elválást, a búcsúzást könnyítette.
Mára egyre kevesebb az, amit szeretett halottunkkal mi magunk megtehetünk, mert idegenek helyezik a koporsóba, ássák ki a sírját és hantolják el. A hamvasztás szokása vagy szüksége ugyancsak ambivalens érzelmeket generálhat. Saját halálunkra sem készülünk, szeretteink elvesztésével nem úgy számolunk, mint az élet részével.
Tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb hozzátartozó nem kívánja a haldokló lelkigondozását, vagy elhárítja, hogy arról beszéljünk, ami mindenkit foglalkoztat a családban, a közelgő elválásról. Ezért nem csoda, ha még hihetetlenebb a megmásíthatatlan és elviselhetetlenebb a veszteség és túl sokáig fáj, emésztve lelket és testet egyaránt. Fájdalmat enyhíteni pedig érthető törekvés, beszélni kell róla és foglalkozni vele. Talán keveset beszélünk arról, hogy melyek azok a tényezők, melyek segítik a gyászfeldolgozást, és melyek azok, melyek késleltetik és nehezítik.
A gyász feldolgozása
Nagyon lényeges a körülmény, miként hunyt el a szeretett családtag. Készületlenül ért bennünket, vagy számíthattunk rá, mellette lehettünk vagy másutt történt. Adtunk-e neki lehetőséget az elköszönésre, és mi kifejeztük-e iránta megbecsülésünket és hálánkat. Mert ezek mind hatással lesznek a gyászra.
A gyászoló a megszokottól eltérő lelki folyamatokat él át. Nagyon sokszor elveszíti realitásérzékét, önkontrollját. Vajon megkapja-e a szükséges segítséget? A családban, rokonságban élő gyermeket pedig sok esetben kizárjuk a történésekből. Hosszú ideig várja haza az elhunytat, mert ilyesmiket mondtunk neki, hogy elment, elköltözött. Aztán fél lefeküdni, retteg az éjszakáktól, mert azt hallotta, hogy a nagymama elaludt. Nincs a családban közös gyászolás, nagyon hamar visszatér az élet a „normális” kerékvágásba. Csakhogy a lélek védekezik, a hiány marad, a kérdések megválaszolatlanok, csupán kíméletből, szeretetből. Pótcselekvésekkel operálunk.
Ahelyett, hogy még életünkben kedveskednénk egymásnak, kifejeznénk örömünket és megbecsülésünket a másik iránt. Időben megköszönnénk a sok fáradozást, átvirrasztott éjszakákat és az imádságokat, amelyek elhangzottak értünk. És kicsit törleszthetnénk a felhalmozott szeretetadósságból, amelyet egymás iránt elmulasztunk. Addig, amíg lehet, amíg erre lehetőség van, amíg a szeretett személy velünk, köztünk él. Mert élni ugyan lehet neheztelésben, megbocsátatlanságban, de meghalni nagyon nehéz.
A halottak napja körüli sürgés-forgás
Bocsássa meg a tisztelt olvasó, de számomra szinte már krizantémfesztiválnak tűnik a halottak napja körüli sürgés-forgás a temetőkertekben. Települése válogatja, hogy mekkora kultusza, netán milyen divatja van éppen a sírok feldíszítésének. Talán kicsit többet teszünk a kelleténél, és mintha kevesebbet beszélnénk a fontos dolgokról.
Az idei ősz nagyon kegyes volt hozzánk, nem fosztotta meg fagyos reggeleken az emlékezők örömét, ha van ilyen? Annak örülünk talán, hogy szépek a temetőink, nem fagytak meg túl korán a kihurcolt krizantémjaink?
Leljünk egymásban örömet, az öregjeinkben és a gyermekeinkben. Ne utasítsuk el az életet. Ne rekesszük ki a szívünkből egymást, tiszteljük és becsüljük meg a jóakaratú embereket. Származzon abból örömünk, hogy egymást támogatva, egymás örömére élünk családban, közösségben. Végül pedig egymással és Istennel is megbékélve, dolgainkat elrendezve haljunk meg.
