Óriási szenzációnak számított a világpolitikában, hogy a 31 éves Sebastian Kurz és pártja nyerte az osztrák parlamenti választásokat, így minden idők egyik legfiatalabb miniszterelnökeként vonulhat be a politikatörténetbe.
Kurz immár azt is hivatalossá tette, hogy a Strache féle Szabadságpárttal alakít kormányt, így szakítva az elmúlt évtizedek gyakorlatával, színtiszta jobboldali kormánya lesz Ausztriának. Úgy hírlik, az FPÖ az államelnök-választásnál egy hajszállal alulmaradt Norbert Hofert jelöli külügyminiszternek.
Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időkben a visegrádi országok, illetve Ausztria, kvázi az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai egyre több dologban gondolkoznak hasonlóképpen és a fokozódó nemzeti irányvonal nem hogy érdekellenségekké tenné őket, sokkal inkább összekovácsolja. Ezt ízlelgetve nem tekinthetünk el attól, hogy vajon nem a közös évszázados szocializálódás és az itt élő népeket ért hatások eredménye-e mindez. Bár 1918-20-tól, illetve 1945-től merőben más folyamatok zajlottak le ezekben az országokban, az vitathatatlan, hogy nem véletlenül alkottak mindig is szoros szövetséget egymással a történelem folyamán, és földrajzi elrendeződésükből kifolyólag mindmáig egymásra vannak utalva. Ennek kapcsán eljátszottunk a gondolattal, hogy miként nézne ki az Osztrák-Magyar Monarchia, ha ma, 2017-ben is létezne, vagy újraalakulna.
Ennek kapcsán körözött a neten egy videó, amelyben számszerűen összeszedték ennek a lehetőségnek az adatait, amiből érdekességképpen kiemelnénk pár jelentősebbet:
Ha Ferenc Jóska anno nem hagyja magát belerángatni a világháborúba, és megmaradt volna a Monarchia, akkor ma a világ 39. legnagyobb állama lenne, Európában viszont a második legnagyobb, úgy, hogy az őt megelőző Oroszország csak részben Európa része. Lakossága meghaladná a 68 millió lelket, mellyel a 3. legnépesebb ország lennénk (világviszonylatban 20.).
A Monarchia akkoriban is legnagyobb problémája az etnikai széttagoltság volt, valószínűleg ez mára sem oldódott volna meg. A legtöbben a száz évvel ezelőttivel ellentétben mi magyarok lennénk, ám kisebb részarányban, mint anno, mindössze 15,6 %-ban, míg a sógorok 11,85 %-ban a második helyre szorulnának vissza. Közel tízszázaléknyian lennének a közös birodalomban az ukránok, a csehek, a lengyelek és a románok is. A prognózis viszont az akkori adatok koefficienseivel számol, nem kalkulálva bele az asszimiláció jelenségét.
A Monarchia specifikus volt akkoriban is abból a szempontból, hogy két fővárosa volt, ez valószínűleg ma sem lenne máshogy. A többi nagyvárosa az államalakulatnak pedig Prága, Krakkó és Zágrább, illetve Pozsony és Kolozsvár lenne.
Vallási összetétele viszont egységesebb képet mutatna, tekintettel arra, hogy a lakosság 44,37 százaléka lenne katolikus; második legtöbben pedig az ortodox keresztények lennének 18,2 százaléknyian, míg protestáns a birodalom alig 4 százaléka lenne, kissé megelőzve a szunnita muszlimokat (3,3%). Egy jelentős rész, 20% pedig ateista lenne.
A végére pedig az uralkodó kérdése. Tekintettel, hogy az államforma zömében királyság volt, természetes lenne, ha az ország visszavenné eredeti ezeréves államformáját, melynek élére az akkori törvények szerint az utolsó magyar király, IV. Károly unokája, Habsburg Károly formálhatna jogot.
Mindennek persze szinte egyetlen százaléknyi esélye sincs, mivel azóta valamennyi utódállam tovább bomlott (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió, Ukrajna), és egy kedvezményezett sem vallaná be, hogy a Monarchia működőképesebb volt. Holott, ha megnézzük az iparosítási és infrastrukturális trendjeit ezeknek az országoknak, akkor világosan látszik, hogy ezek alapjai szinte minden esetben a Monarchiában lefektetetteken nyugszanak. Európai domináns mivoltából fakadóan pedig nemcsak epizódszereplői és játékszerei lehetnénk a geopolitikának, hanem tudatos alakítói is. Ennek kapcsán nem árt elgondolkozni, hogy valójában kinek az érdekeit is szolgálta leginkább felbomlasztani a formációt…
