A karácsonyi asztalnál gyermekkoromban nagy volt a csend. Ha valaki mégis megszólalt, halkan, szinte suttogva beszélt, ami számomra kissé misztikussá varázsolta a szenteste hangulatát.
A vacsora után anyukám leszedte a tányérokat az asztalról, szellős tarisznyácskába szórta a karácsonyi morzsát és visszaült hozzánk beszélgetni. Vagyis, csak apukám beszélt, egy régi történetbe kezdett, amit minden karácsony estjén elmesélt. Mesélt? Inkább emlékezett. A történet minden fordulatát ismertük már, mégis szájtátva hallgattuk, és a végén vele együtt elérzékenyültünk. Ez a lelkiállapot tompította ugyan a karácsony vidám hangulatát, annak ellenére én minden évben vártam, mikor kezdi el édesapám a régi, de igaz történetét:
„1944 karácsonyán, amikor falunkat, Dobfeneket elérte a front, még nem voltam katonaköteles. A román hadsereg katonái bevonultak a településre, délután pedig kezdték etetni a lovaikat. Szénát a helyi gazdák pajtáiból hordták; nem kérték, vitték.
Velünk szemben özvegyasszony lakott, Mari néni, a lányával, Mariskával. Mivel nem volt férfi a háznál, nyáron mi, legények segítettünk nekik begyűjteni a takarmányt, de a tizenhét éves lány is gyakorta felfogta a kaszát és vágta a füvet. Szérűjüknek lyukas volt az oldala, látszott benne a télire gyűjtött takarmány, két román katona arrafelé vette az irányt. Ablakunkból figyeltem és harag fogott el. Miért onnan visznek, ahol a legkevesebbet gyűjtötték? Persze a katonák azt nem tudhatták, gondoltam, elmondom nekik.
Futottam Mariskaékhoz, a ház ajtaja nem nyílt, bezárkóztak félelmükben. Rohantam a szérűbe, a román katonák az ott talált hamvasba (durva vászonból készült, négyszög alakú, főleg széna és szalma hordására használó eszköz – a szerző megj.) pakolták a legfinomabb szárított lucernát. Próbáltam magyarázni, hogy vigyenek másoktól takarmányt, de szavaimat nem értették, meg se hallgatták, villázás közben vidáman kacarászgattak.
A hamvas gyorsan megtelt, egyikük a hátára kapta és indult kifelé. Elé álltam, erős fickó volt, könyökkel félretaszított. Felkaptam a vasvillát és a nyelével úgy halántékon vágtam, hogy menten elterült. Társa sípot kapott elő a zsebéből és belefújt.
Pillanatok alatt román fegyveresek lepték el az udvart, nem tudtam elmenekülni. Puskatussal leütöttek, az udvaron megkötöztek, ott rúgtak, ahol értek. A csődület közepén megjelent a felettesük, románul rájuk kiáltott, abbahagyták a verést. Mariskaék házától száz-százötven méterre lehetett a parancsnokság, odacipeltek. Az udvaron álló szekérhez kötöztek, míg az istállóból kivezették a lovakat és befogták a kocsi elé, addig ütöttek-vertek. A kocsiderékba szalmát dobtak, megkötözve ráfektettek. Egy katona a bakról hajtotta a lovakat, a másik puskával ült mellette. A román katonák gyakorlott módon végezték feladatuk minden mozdulatát, ők már részletekben ismerték az eljárást, amelynek meggondolatlanul szereplője lettem.
Késő este érkeztünk Csákányházára, a főhadiszállásukra, ahol a tisztek már jó hangulatban borozgattak. A fegyveres katona leoldotta lábamról a kötelet, bevezetett a helyiségbe, majd jelentést tett. Egész testemben remegtem. Talán nem is a hidegtől, inkább a félelemtől. A tűzhely mellé ültettek, a tiszt intésére egy katona forralt bort töltött az asztalon álló üres poharakba.
A társaság érkezésemre elcsendesedett, a főhadnagy mondott valamit a beosztottainak, majd felállt az asztaltól és hozzám lépett. Leoldatta kezemről a kötelet, az asztalról felemelt egy borral teli poharat, letette mellém és magyarul szólt hozzám:
– A lavórban van víz, mosd le az arcodat. Ha végeztél megiszol velünk egy pohárkával és elengedünk, hazamehetsz.
Megmosakodtam, a bor nem ízlett, de nem mertem visszautasítani. Savanyú volt és forró, lassan kortyolgattam.
– Nagy szerencséd van, gyerek – nézett rám mosolyogva a tiszt, mikor kiürítettem a poharat. Az arcán őszintének tűnt a mosoly, mégse nyugodtam meg teljesen. – Karácsonykor nem ítélkezünk, de máskor ne emelj kezet katonáinkra, mert annak nagyon rossz vége lehet – mondta és intett a katonáknak, hogy kísérjenek ki az udvarra.
Gondoltam, ez itt a vég. Teszek néhány lépést az udvaron és hátba lőnek. Lassan lépdeltem előre, a széles falépcső utolsó fokán megálltam. Csak álltam és elkeseredve néztem bele az előttem tátongó sötétségbe. Alig szippantottam néhányat a friss kinti levegőből, mögöttem becsukódott az ajtó, a két katona sietett vissza a házba, a melegre. Fellélegeztem, zaklatottan ugyan, de elindultam gyalog hazafelé.
Megvirradt, mire hazaértem. Amikor betoppantam a konyhába, édesanyám nem tudott megszólalni. A nyakamba borult és hangosan siratott.”
Apám elismerte, nagy hibát követett el, amikor forró fejjel frontvonalon álló katonára támadt. Úgy vélte, alighanem csak a főhadnagy emberségének köszönheti az életét, aki elsősorban a magyart látta benne, nem a román katonára támadó suhancot. Visszaemlékezését mindig azzal a gondolattal fejezte be, hogy a román hadsereg magyar tisztjétől kegyelmet kapott, ám ha akkor román katonai tisztségviselő elé állítják, számára ez a történet akár másképpen is végződhetett volna.
