Kétszáz esztendeje, 1818. január 30-án a Szepes vármegyei Toporcon született Görgei Artúr, az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború katonai géniusza, akiben a magyar hadtörténelem legkiválóbb hadvezérét tisztelhetjük.
Földi életét igen hosszúra szabta a Fennvaló, s legnagyobb cselekedeteit a szabadságharc során vitte véghez. Jelen írásunkban nem a nagy katona, hanem a fiatal huszártiszt emlékét idézzük fel.
Miután elvégezte a tullni utásziskolát, Görgei Artúr 1837 és 1842 között a Mária Terézia által alapított legendás hírű Magyar Nemesi Testőrség soraiban szolgált, ahonnan 1842-ben főhadnagyként került a jászkun legénységű császári-királyi 12. Nádor-huszárezredhez. Választása nem lehetett véletlenszerű, ugyanis a fekete csákót, és fehér gombos búzavirágkék öltözetet viselő regiment ezüst zsinóros tiszti mundérjának elkészíttetése lényegesen kevesebb anyagiakat emésztett fel, mint azon ezredek esetében, ahol a tisztek arany zsinóros huszárruhát hordtak. Az ifjú főtiszt szinte teljes örökségét – 2000 pengőforintot – arra áldozta, hogy egyenruhát készíttessen magának és hátaslovat szerezzen be. Ezen regimentnél egészen 1845-ben bekövetkezett „kviétálásáig” teljesített szolgálatot.
Görgei Artúr 1842. május 30-án a következőket írta bátyjának, Görgey Guidónak a császárvárosba, miután megkezdte szolgálatát a Nádor-huszároknál: „Pajtásaim általában igen barátságosan fogadnak és ez egyedüli vigasztalásom az itteni kellemetlen szolgálati viszonyokban. Az «első őrnagyi első századhoz» osztottak be szolgálattételre. Őrnagyomat Némethnek hívják; a századosom báró Vernier. Egész nap futkároznom kell, mivel lakásom igen messzi esik a laktanyától; ez ugyan nem árt nekem, hanem a sokféle felelősség a szolgálatban untatni kezd már is. Két napja, hogy itt vagyok, s ezalatt több összeszidást kaptam, mint eddig egész életemben. Igaz, hogy ez oly baj, mely napról napra jobban múlik; de igazán szeretnék már azzal a bizonyos szolgálati phlegmával bírni, mely minden ilyen szidáskor egész hidegvérrel egyet gondol magában, kettőt hallgat (…) jobban be vagyok fogva, mint a hajót vontató ló (…) Nekem magamnak minden itt oly idegenszerűnek, újnak és bizarrnak tetszik, hogy néha kételkedni kezdek, nem vagyok-e az a bolond, a kinek mind az, a mi körülötte történik, csak úgy látszik, hogy van, a nélkül hogy volna… Kénytelen vagyok egész nap magyarul beszélni, mert németül meg nem ért itt senki. Azon rövid idő alatt, mióta az ezrednél szolgálok, ha nem is tettem még nagy haladást a magyar beszédben, de oly vakmerőségre tettem szert, mely akárkinek is becsületére válnék. Hanyathomlok belé rohanok a legnehezebb szófűzésekbe és miután egy ideig bizonyos tompa moraj torkomból üti meg egyik jó kún közlegényem füle dobját, ez a derék fiú biztosan azt feleli rá: «Értem» és én ezzel aztán meg vagyok elégedve, de érteni – magam sem értettem, a mit neki mondtam. Ilyféle események, sőt némely más kellemetlenebbek is türelmetlen fölebbvaló uraimékkal gyakrabban fordulnak elő egy azon órában. Mindez igen mulatságos lenne, csak ne kísérnék oly rettentő komoly képekkel az illetők. A százados kiabál, az őrnagy harap, a közember ha váratlanul engem meglát, összerezzen, kinyúlik oly hosszúra és egyenesre, akár csak nyársra húzták volna, és úgy néz rám, úgy néz rám, néz rám, rám! olyan nézéssel, minővel én fognék egykor a hóhéromra tekinteni, ha t. i. annak keze általi halálom lenne megírva a végzet könyvében. Mindez nem új előttem, de már elszoktam volt tőle és most új viszonyaim nyomnak, mint az új csizma.”
Görgei Artúr 1848-ban – Barabás Miklós festménye (Fotó: Mek.oszk.hu)
A legendás tábornok öccse, Görgey István szintén megemlékezett bátyja Nádor-ezredbeli élményeiről Görgey Arthur ifjusága és fejlődése a forradalomig című, 1916-ban megjelent munkájában: „Görgey Arthur azonban bevonult a Nádorhuszárokhoz Salzburgba és – nem kellett megverekednie. Elszánt, a mellett szerény és ildomos föllépésével lefegyverezte a vele farkas szemet néző hadnagyokat mind. Mindazonáltal az erős próbára tételt ki nem kerülhette. Termett az imént vázolt patriarchális szellemnek, az említett családiasnál, kevésbbé nemes gyümölcse is: az akkor divatos «slendrián» gyűjtőneve alá foglalt mindenféle kisebb nagyobb visszaélések az ezredben. Ezek közt a bátyámnak legelébb szemébe tűnő volt a fegyelemnek a hosszú béke és egynémelyik felsőbbrangú tisztnek igazságtalansággal párosult gyöngesége következtében veszedelmesen kifejlődött lazasága. Egyik ilyen gyönge és igazságtalan százados kapitány volt Vernier báró; és századának egyik szakasza volt a legelhanyagoltabb az egész ezredből. Ezt a szakaszt adták a bátyám keze alá, hogy boldoguljon vele! – Emezt rendbe ránczba szedni – és a kapitányának secaturáit kiállani: ez akart «a próba» lenni. A mi természetétől telt: azt báró Vernier megtette – míg végre egy napon bátyám hosszútűrésének pohara kicsordult. Egy század-kereti gyakorlat alkalmával is Vernier kényére űzte szokott kedvtelését. Vérig sértő ismételt szidások után egyszer csak rákiált a kivont karddal sorban álló bátyámra: «Herr Oberlieutenant Görgey! herkommen!» [Görgey főhadnagy úr! Hozzám!] Erre bátyám sarkantyúba kapja a lovát és megeresztette kantárszárral egyenesen neki vágtat a kellő távolságban a homlokzat előtt vezénylő Verniernek úgy, hogy ha az elsáppadó az utolsó pillanatban félre nem ugrat a lovával – hát bátyám legázolja. Közvetlen közelében annak ez megrántja a kantárszárat és rosszakarójának ezt súgja a fülébe: «Noch ein Wort – und ich haue Sie vom Pferde!» [Még egy szó és lehajítom a lóról!] Monda, és azután lépést visszalovagol a maga helyére. – A gyakorlatnak ezúttal vége szakadt. A dolog folytatása pedig abból állt, hogy Vernier legott haza lovagolván, panaszra ment az ezredparancsnokhoz, gróf Teleki Ádámhoz, ez pedig rögtön «a porkolábhoz» küldi nyolcz napra bátyámat. Miután ez a salzburgi fellegvárban kiült nyolcz napi enyhe büntetés után a kardját visszakapván, az ezredparancsnoknál jelentkezett, hogy a kiállott büntetést szabályszerűen megköszönje: Teleki kedélyesen fogadta. Csatolja le a kardját – monda – üljön le és gyújtson pipára; valamit beszélek el Önnek. Énnekem gyermekkorom óta csak egy volt a vágyam: katonának menni. Apám nem szerette. Mikor fölcseperedtem s az ideje elérkezett: komolyan megkértem apámat, engedje követnem hajlandóságomat. Ekkor apám leültetett épp úgy mint én most Önt; pipára gyújtatott velem, épp mint én most Önnel; neki magának egy nagy öblös szép tajtékpipa volt a kezében – épp úgy mint most nekem. Hát te katona akarsz lenni, nemde? kérdi az apám. Hát fiam! nézd ezt a tajtékpipát és képzeld el magadnak azt, hogy ez a pipa parancsolna neked, még pedig olyas valamit, a mit te ostobaságnak tartasz és a mit teneked minden ellenvetés nélkül teljesítened kell. El tudod-e képzelni, hogy te ezt a parancsot szó nélkül teljesíted? Ha nem bírod elképzelni, hogy ennek a tajtékpipának szó nélkül engedelmeskedni fogsz: akkor ne is akarj katonának menni. De ha el vagy határozva ennek a tajtékpipának vakon engedelmeskedni: akkor Isten neki! nem bánom, légy katona. A mit akkor az apám énnékem – én is most Önnek azt adom tanácsul! – És most menjen el báró Vernier kapitány úrhoz és jelentse neki, hogy Ön a büntetését kiállotta; ő tárt karokkal fogja Önt fogadni.» És csakugyan! báró Vernier százados-kapitány úr szétterjesztett karokkal sietett a benyitó bátyám elébe. «Aber mein lieber Görgey, wie konnten Sie mich so missverstehen?…» [De kedves Görgey, hogy tudna Ön engem félreérteni?] A secaturának pedig e percztől fogva vége volt. Ez volt a próba első fele és mellékesen az a tanulság belőle, a mit Arthur bátyám erősen megjegyzett magának: hogy az ember minden körülmények közt tartsa féken indulatját…”
Valamikor 1842 őszén érkezett el csapatszolgálatának másik nagy próbatételéhez, amelyről Rozsnyay Pál 1848-as huszár főhadnagy évtizedekkel később a Pesti Hírlap hasábjain a következőkben emlékezett meg: „1842. november hó elején századunk Alsó-Ausztriába a Duna mellé Mauthausen és környékére lett téli szállásra kvártélyozva. Ez időben volt szakaszparancsnokunk Görgey Arthur főhadnagy, a ki Bécsből a magyar testőrségtől lett hozzánk áthelyezve. Mint ordonnáncz több hónapon át voltam szolgálattételre mellé rendelve. Igen szigorú tiszt volt, kitűnő katona és képzett ember. Engem igen szeretett, különösen lovaglási tehetségemért. Görgey szigorúságához még hozzájárult Párosi szakaszkáplár szigora; minek következtében egy alkalommal Molnár Pista és Hajós Laczi közhuszárok a velök szemben tanúsított méltatlan bánás folytán arra a szerencsétlen gondolatra jöttek, hogy Görgeyt és Párosit elemésztik. Egy szombati napon Molnár és Hajós két-két pisztolyt magukhoz vévén, beültek a szomszéd falu kocsmájába, hol néhány pohár sör felett töltötték az éjszakát, de teljesen józanok maradtak. Reggel egy közlegény társuktól megizenték határozott szándékukat: Görgey Párosinak azonnal megparancsolta, hogy négy huszárt és egy fraitert vegyen magához a két huszár letartóztatása végette. Megtudjuk azután a további részletekből, hogy Molnár tette az első lövést és másodszor is ő lőtt, s hogy végre a Rozsnyai Pál golyója volt, a mely Molnárt leterítette… Hajós, a másik szerencsétlen, aztán megadta magát és a haditörvényszék 16 évi várfogságra ítélte.”
Görgey István így összegezte az eset tanulságait: „Íme! nem mindennapi esemény egy alantas katonatiszt életében; – kivált békeidőben. Bátyámra nézve egész életére kiható. Legalább is oly eset, mely ugyancsak képes egy 24 éves fiatal embert megpróbálni, eszét, szívét, hidegvérét, biztos elhatározását, rettenthetlenségét. A maga huszárszakaszával fölebbvalóitól mérföldekre távol exponált helyzetben – oly váratlan esetben, hol magát hirtelen feltalálni, önállóan gondolkodni és saját felelősségére rögtön cselekedni kell, – mert minden haladó új percze a tétlenségnek vagy tétovának vagy éppen megrettenésnek könnyen oda viheti a dolgot, hogy nagy arányokat ölt a desertio és mind több-több emberéletbe kerül a bomladozó fegyelemnek okvetetlen megejtendő helyreállítása: ily helyzetben Görgey Arthur nem haboz, mert tudja, mi a törvény, mi az ő jogköre és mi a kötelessége s ő nem retten vissza e nehéz kötelesség teljesítésétől – megyén és önélete koczkáztatásával saját felelősségére cselekedvén, e határozott föllépése által elfojtja csirájában a veszélyt. Voltak tiszttársai és fölebbvalói közt egyesek, neki nem jóakarói, a kik eljárásán magasra fölrántott szemöldökkel és kárörvendő álsajnálkozással fejőket csóválták az eseten. A jelentés a maga fokozatos szolgálati útján fölment a legfelsőbb instantiáig. Ott aztán Görgey Arthur főhadnagy eljárását correctnek találták. (…) Mindazáltal bátyám ezen határozott föllépése nem mulaszthatá el, neki az ezredben, sőt ennek körén túl is, hol az esetről hivatalosan vagy máskép tudomást vettek – hírnevét megállapítani és nem a hátrányára. Ez egészen természetes. A hiú fölületes ember önpróba nélkül vajmi könnyen elkérkedik, hogy ő soha semmitől meg nem retten; ha jóhiszemben is: túlbecsüli az erejét. Az önmaga iránt szigorú, lelkiismeretes, de bátor ember próbára teszi önmagát, úgy keresi önereje határmesgyéit és ezeken belül lép fel az életben mindenkor önbizalommal. Ezért hiszem én, hogy az a próba a halálveszélylyel szemben, melyet Arthur bátyám 1842-ben a wartbergi kocsma ostrománál jól megállott, kiható volt egész életére.”
