A Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya január 13-án szervezte meg a Csallóköz Kultúrájáért Közművelődési Díj átadását, melynek negyedszer adott otthont Padány községe. Ezen az ünnepségen elismerésben részesült a somorjai Nagy Myrtil, annak a Csali Gyermek-néptáncegyüttesnek a vezetője, amely 2016 decemberében megnyerte a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyt.
Erről is kérdeztük a somorjai Csemadok másik alelnökét, Nagy Myrtilt.
Kedves Myrtil, gratulálunk a díjhoz. Mikor hallotta először, hogy ön lesz az egyik kitüntetett Padányban?
Előtte két héttel tudtam meg, és nagyon kellemesen meglepődtem, hogy megkaptam a Csallóköz Kultúrájáért Közművelődési Díjat. Jó dolog ez és egyben óriási megtiszteltetés is. Nagyon jó, hogy a területi választmány létrehozta ezt a díjat, és ennek révén tiszteleg azok előtt, akik valóban egész életükben a kultúráért dolgoznak, a helyi közösséget építik, értékeket hoznak létre, közösségeket tartanak össze. Számukra szívmelengető az, amikor másoktól is kapnak visszajelzést, hogy amit csinálnak, az jó, s ezáltal egy nagyobb közösség, nevezetesen egy egész járás Csemadok-tagjainak megbecsülését érezhetik.
Picit menjünk vissza az időben. Mi szeretett volna lenni gyermekként?
Nem volt határozott elképzelésem, sosem voltam valamiben kivételesen tehetséges. Szlovák-magyar szakon kezdtem tanulni az egyetemen, de egy idő után abbahagytam, mert nem nagyon érdekelt. Úgy hozta a sors, hogy a Fórum Intézetbe kerültem, és itt jöttem rá, hogy ez a nekem való munka, szóval a hivatásom talált meg engem. A táncot és a néprajzot sokáig csak hobbiként műveltem, csak az utóbbi egy-két évben vált az életem nagyon szoros részévé, ma már pedig szinte hivatásszerűen űzöm, hiszen a napi nyolc óra igazgatói munka mellett további nyolc órán át a Csalival foglalkozom.
Hol végezte iskoláit és hogyan került Somorjára?
Alapiskolába Szepsibe jártam, majd utána a komáromi gimnáziumban érettségiztem. Az egyetemet Nyitrán végeztem etnológia és etnomuzikológia szakon. A gimnáziumi évek után Pozsonyban telepedtem le, mert ide kötött a Szőttes, ahol énekeltem, táncoltam, majd egy ideig másodmagammal vezettem és itt kezdtem el komolyabban foglalkozni a néptánccal és a koreografálással. Amikor megszületett Dorka lányom, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy Somorjára költözünk. Hogy miért ide? Mert a választásnál fontos szempont volt, hogy magyar város legyen, közel legyen Pozsonyhoz, legyenek ott ismerősök, legyen magyar iskola, élénk társadalmi és kulturális élet. S ezeknek a kritériumoknak Somorja megfelelt.
Hogy került kapcsolatba a helyi Csemadokkal?
A Csemadok helyi vezetősége akkor szólított meg, amikor kapcsolatba kerültem a Csalival. Ez, ha jól emlékszem, 2008-ban volt.
Bárdos Gyula gratulál Nagy Myrtilnek a padányi díjátadón (Fotó: Méry János/Felvidék.ma)
Milyennek találja a helyi Csemadok munkáját?
Nekem általában a Csemadokkal kapcsolatban fenntartásaim voltak, az én ízlésemnek konzervatív szervezet, kicsit a múltból él, görcsösen ragaszkodik olyan szabályokhoz, melyek nem fontosak ahhoz, hogy egy szervezet aktív legyen a kultúraszervezés terén. Ezek olyan dolgok, melyek miatt a fiataloknak a Csemadok neve egyet jelent a régi rendszerrel. Mindez viszont a somorjai Csemadok-alapszervezetre nem érvényes: a vezetőség fiatalos, nyitott az új ötletekre, s ezeket hajlandó is megvalósítani. Nagyon kreatív és ötletgazdag csapat a miénk, és biztos vagyok benne, hogy több hozzánk hasonló Csemadok-alapszervezet van.
Térjünk rá a sikersztorira. Mióta foglalkozik a Csalival?
Mint már említettem, 2008 óta foglalkozom a csoporttal. Dorka lányom 2007-ben kezdett járni a Csaliba, én hordtam őt próbákra. Valacsay Franciska gyerekkorom óta ismert engem, mivel az anyukám is gyerekcsoportot vezetett és jó barátságban voltak, ismerte a szakmai múltamat is. 2008-ban volt a Csali 30 éves, akkor felkért, hogy segítsek a jubileumi műsor elkészítésében. Attól fogva rendszeresen dolgozom az együttesben. Akkor még elég kevés gyerek járt hozzánk. Én a nagyobb gyerekekkel kezdtem dolgozni, négy fiúval és tíz lánnyal. Meggyőztem Franciskát, hogy újra kezdjünk el versenyekre járni, mert fontosnak tartottam, hogy legyenek céljaink. A csapat azóta fokozatosan bővült, mára közel 180-an vagyunk.
Jellemezné az egyes csoportokat?
A legkisebbek az Iciri-piciri Csali, ők óvodások. Megtanítjuk őket ritmusra járni, lépegetni, ismerkednek a zenével, a mozgással, de ők még nem lépnek színpadra. Szocializálódnak a kultúrában, mondókákat tanulnak, apró lépésekkel indulnak el az úton. A Pici Csaliban elsősök és másodikosok táncolnak, a Kis Csaliban pedig a harmadikos, negyedikes gyerekek. Ezeket a csoportokat Valacsay Franciska és Dóczé Mónika vezeti. Én és Madocsai Imre kollégám a Nagy Csalit (5-8. osztályos tanulók) és az ifjúsági csoportot vezetjük.
Ahogy a gyerekek osztályt váltanak, mennek feljebb, a nagyobb csoportokba. Általában figyelünk arra, hogy együtt, csoportosan lépjenek feljebb. A legnagyobbak az Ifi Csaliból pedig sokfelé mennek táncolni, de akik otthon akarnak maradni, azok folytathatják a megújult Csallóban is akár.
A somorjai művelődési ház igazgatójaként hogyan látja a somorjai helyzetet a kultúra terén?
Második éve állok a kultúrház élén, azóta megsokszoroztuk a kulturális rendezvények számát. A célom az, hogy a kínált műsorok amellett, hogy szórakoztatnak, neveljenek is. Így alakítjuk ki a repertoárt. Emellett hangsúlyosan fordulunk az ifjúság felé és igyekszünk értékes műsorokat szervezni nekik.
A szlovák programok megválasztásánál is a minőségre törekszünk, s próbáljuk természetesen a megfelelő arányt megtartani, de sokszor hiába hozunk jó műsort, nehéz szlovák közönséget biztosítani az egyes darabokra, mert Pozsony közelsége miatt gyér az érdeklődés.
A kérdésre válaszolva szerintem nagyon sokan foglalkoznak kultúrával, mely nagyon színes és sokrétű a városunkban. A somorjaiaknak igazán nem lehet panaszuk arra, hogy ne történne semmi a városban.
Tagja a kulturális bizottságnak is. Milyennek találta az ott töltött három évet?
Szerintem érdekes munka volt, a támogatások szétosztása, a Somorja napja szervezése, és az egész bizottsági munka. Megtisztelő, hogy részt vehetek benne.
És a család? Azt ugye szinte mindenki tudja, hogy kislánya a Csaliban táncol…
Igen és ennek köszönhetően nagyon sok időt töltünk együtt. Azt hiszem, egy nagyon helyes kis családban élünk, van egy házunk, állataink, a szabadidőnket pedig – amiből elég kevés van –, igyekszünk együtt tölteni. Zoli, a férjem mindig kitalál valamit, hogy együtt legyünk, legyenek közös családi élményeink.
Nagy Myrtil népviseletben (Fotó: Nagy Myrtil közösségi oldala)
Mik a tervei az említett területeken a következő öt évre?
Szeretném megszilárdítani a Csali helyzetét egy biztonságos háttér megteremtésével, mégiscsak egy amatőr együttesről van szó, bár szerintem mi vagyunk Felvidék legnagyobb taglétszámmal rendelkező gyermekegyüttese. De ahhoz, hogy ez így megmaradjon, s folyamatosan magas színvonalon teljesíthessünk, kell egy biztos, szilárd háttér. Ezt szeretném elérni.
A másik hosszabb távú terv a kultúrház felújítása, hogy ne keltse egy korszerűtlen, régi szocialista rendezvényhelyszín hangulatát, s hogy méltó otthona legyen a somorjai programoknak. Az utóbbi két év alatt kiszélesítettük a programstruktúrát, ehhez szeretnénk hozzászoktatni az embereket, s elérni, hogy minél többen látogassanak el hozzánk. Akkor majd gondolkodhatunk tovább. A Csemadokban szintén jó lenne, ha sikerülne olyan anyagi hátteret kialakítani, hogy színvonalas rendezvényeket szervezhessünk.
Ahogy mondani szokás, hagyományőrző tánccsoport az önöké. Nagyon sokan táncolnak most már, akik, ha felnőnek, családot alapítanak, gyermekeik lesznek, vélhetően ők is kapcsolatba kerülnek a népzenével és a néptánccal. Sokan mondják, hogy a hagyományt úgy lehet a legjobban továbbvinni, ha megéljük. Véleménye szerint van esély arra, hogy valamikor eljöjjön egy olyan idő, amikor a néptánc és a népviseletek ismét mindennapi életünk részévé válnak?
Ennyire romantikusan nem látom a helyzetet. Valljuk meg, kevesen vannak, akik a hagyományos kultúrát művelik, ezt szeretik. De persze nem látok a jövőbe én sem. Mi azt szeretnénk, hogy akik nálunk táncolnak, azokat fejlesszük a magyar kultúra eszközeivel, hogy megerősödjön a magyar identitástudatuk és értékes, kultúrát szerető emberekké váljanak. Nekünk már az is öröm, ha valaki sok éven át táncol például a Csaliban, s amikor felnőve elkerül innen, ha népzenét hall, tudatosítsa, hogy ez olyan érték, mellyel egy sokkal mélyebb és komolyabb útravalót kap az élethez.
