Köteles Pál 1981-ben a Mozgó Világban Fordított optika címmel megjelentetett egy beszámolót a francia és magyar gimnazisták ismereteinek felméréséről.
Az első kérdés így hangzott: Hol élnek nagyobb tömegben magyarok a világon, és hogyan kerültek oda? Természetesen a francia fiatalokat a franciákról kérdezték, akik meglehetősen pontos feleleteket adtak. Nem így a magyarok: A megkérdezetteknek mindössze 27 százaléka tudta, hogy jelentős magyar közösségek és diaszpórák élnek határainkon kívül. Arról, hogy „minden harmadik magyar határainkon kívül él” alig néhány diáknak volt fogalma (4 százalékuknak).
Ugyancsak négy százaléknak volt elfogadható ismerete arról, hogy a szomszédos országokban hány magyar van. A nyugaton élő magyarok létszámáról hozzávetőleges adatokat sem tudnak. A megkérdezetteknek 41 százaléka úgy vélte, hogy magyarok csak itthon élnek. „Akik nem Magyarországon élnek – vallották –, azok nem magyarok.” Más vélemény szerint „mindenki olyan nemzetiségű, amilyen állampolgár”.
A tétovázó válaszadók között akadt 23 százalék, akik a határainkon kívül élőkről úgy vélték, hogy „kivándoroltak, lévén, hogy a szomszédos országok társadalma a magyarnál demokratikusabb volt”, s így akik a haladásért harcoltak, külföldön kerestek menedéket.
Ezek Gyurcsány Ferenc nemzedékének válaszai. Csodálkozunk azon, hogy miként viszonyulnak a határon túli magyarok problémáihoz?
Azt szoktuk mondani, hogy a „szocializmusban” semmi nem működött jól. Lám, van kivétel. Az agymosás, a tudatlanságban tartás igencsak eredményes volt.
Az elszakított nemzetrészekkel kapcsolatban szokás beszélni szétfejlődésről, azaz arról, hogy más és más körülmények között élve száz éve egymástól eltérő irányú változásokat látunk. Közel négy évtized távlatából visszaidézve ezt a felmérést, még szerencsések a „szétfejlődők”, hogy nem az anyaországiakkal haladtak egy vágányon. Be kell látnunk, hogy nekünk, magyaroknak, bár létérdekünk, hogy rendezzük a kapcsolatainkat a szomszédainkkal, először saját magunkkal kell megbékélnünk. Ahogy a lendvai Bence Lajos oly lényeglátón fogalmazta: „A megbékélés csak megbékült állapotban lehetséges. Békéljünk meg önmagunkkal is!” (Békességes Szó)
A kádári oktatáspolitika vezetett a gyászos emlékű december 5-ei gyalázatos népszavazás eredménytelenségéhez.
Az emberek jó részének fogalma sem volt, hogy miről kellett volna dönteni. Mivel a tudatlanság egy fokkal jobb, mint a téveszme, nem reménytelen, hogy helyét egy egészségesebb nemzettudat foglalja el.
Hogy az a szellemi kútmérgezés, amelynek a mai ötven- és hatvanévesek voltak az áldozatai, milyen hatékony volt, a Köteles-cikk egy másik pontjából még jobban kiviláglik. A magyar fiatalok „büszkeségindexe” így alakult: 52 százalékuk nem ismer olyan történelmi személyiséget, magyar kulturális teljesítményt, amire büszke lehetne. A metróra büszke 31 százalék, arra, hogy látta Bécset, Párizst, Rómát 27 százalék, Károli Gáspár bibliafordítására 16 és végezetül a Szent Koronára 7 százalék.
Három évvel a Szent Korona hazaérkezése után a gimnazisták hét százaléka büszke volt a koronára. Ez a hét százalék pislákoló fény, ami egyre nőtt: Pár évvel a felmérés után a fiatalok egy része járni kezdett Erdélybe, s ott egy olyan kultúrával találkozott személyesen, amelyről el kellett ismernie, hogy lenyűgöző. De 2004 megmutatta, hogy ennek az össztársadalmi hatása nem volt elegendő.
Kádárnak három évtizede volt, hogy tönkretegye a gondolkodásunkat.
Lesz-e elég idő a helyrehozatalra? Jó volna tudni, hogy tart-e még a kútmérgezés hatása… Lassan bár, de gyógyulunk.
