Manapság megszokott látvány, hogy mindenszentek és halottak napja táján megszaporodnak a temetők környékén a külföldi rendszámú gépkocsik, csomagtartóikból nemcsak virágok, koszorúk, mécsesek kerülnek elő, hanem kisebb-nagyobb kerti szerszámok is, hiszen a távol élő hozzátartozók csak ilyenkor tudják rendbe tenni szeretteik végső nyughelyét. Hacsak nem gondoskodik azokról valaki a helybéliek közül. Egy ilyen történetet mesélt az Eger közeli Kálban lakó dr. Artner Oszkárné Gyimesi (született: Gräber) Katalin.
A kezdet – sajnos – tipikusnak mondható, hiszen Katalin is ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelynek tagjai közül sokan csak fényképről ismerik az édesapjukat.
Dr. Gräber Gyula a Közellátási Minisztérium tisztviselője volt, háta mögött többszöri katonai szolgálattal, amikor mint tartalékos hadnagyot 1944 kora őszén ismét behívták. Felesége és kétéves kislánya akkor látta utoljára. Egy évvel később érkezett meg családjához a lesújtó hír, hogy többé nem reménykedhetnek a hazatérésében.
1945. március 29-én, Dunaszerdahelyen, egy akkor iskolából kialakított hadikórházban halt meg dr. Gräber Gyula, a kiváló sportember, ahová tüdőgyulladással került. Ott egy bombatámadás következtében szívbénulást kapott. Másnap, március 30-án temette el Simon György tábori lelkész, akinek sikerült – paptársai révén – értesíteni Katalin nagybátyját, aki szintén tábori lelkészként szolgált.
Aztán eltelt három év a beneši dekrétumok árnyékában, majd 1949 júniusában egy levél érkezett, amelyet a családi iratok között őriz Katalin. A levelet Kálmán Lajos és felesége írta Dunaszerdahelyről, a Stalinovo 876. szám alól, ebben arról értesítették az özvegyet, hogy a sírt megkeresték, rendbe hozták, sőt: lefényképezték. A fénykép is ott volt a borítékban. Ők szerezték be és küldték el a halotti anyakönyvi kivonatot is, amelyet 1950. január 5-én állított ki a dunaszerdahelyi plébános a XIV. halotti anyakönyv 261-es bejegyzése alapján.
„Kálmán Lajosékkal a kapcsolat később megszakadt – mondja Katalin – a kézírásukból ítélve már akkor is idősek lehettek. Utólag és ismeretlenül is hálás szívvel gondolok rájuk.
1958-ban már Egerben jártam gimnáziumba – folytatta a történetet – , amikor meghallottam, hogy Dunaszerdahelyen működik magyar tannyelvű iskola. Levélben kértem az iskola igazgatóját, hogy szeretnék egy hasonló korú, 16 éves lánnyal levelezni, aki megkeresné édesapám sírját, rendbe hozná és a fényképét elküldené.
Rövidesen levelet kaptam egy Nagy Katalin nevű nagyon kedves lánytól, aki mindezt megtette, sőt, amikor a régi temetőt megszüntették, édesapám csontjait egy új koporsóban átvitette az új temetőbe. Parcella: B/6, 26. Azonban ez a levelezés is megszakadt, amikor a dunaszerdahelyi lány férjhez ment, és elkerült a városból.”
Egy mai fiatalnak, sőt: már egy középkorúnak is nehéz elmagyarázni, hogy akkoriban az „imperialista nyugati hatalmak” elleni szovjet „védelem” olyan jól működött, hogy még a „testvérinek” nevezett szocialista országok állampolgárait is gondosan őrzött határok választották el egymástól. Magyarországról Csehszlovákiába utazásra jogosító útlevelet nem volt könnyű kiérdemelni.
De innen mesélje tovább Gyimesi Katalin:
„Édesanyám csak 1974 szeptemberében jutott el – volt tábori lelkész bátyjával együtt – Dunaszerdahelyre, ahol a temetőben nagy meglepetésükre és örömükre egy gondozott, virágokkal beültetett sírt találtak. A temetőgondnoktól tudták meg, hogy a sírt Derzsi Józsi bácsi gondozza, aki a Radično 377/14. szám alatt lakott. Rögtön megkeresték, és nem tudták eléggé kifejezni hálájukat. Józsi bácsit a későbbi években többször meglátogattuk édesanyámmal, és haláláig tartottuk vele a jó kapcsolatot. Igazi földre szállt angyalt ismertünk meg benne. Egyszer megkérdeztük tőle, hogy miért gondozza édesapám sírját évtizedek óta ilyen önzetlenül. Kedves mosollyal mondta, hogy amikor meglátta, hogy a temetőben van egy elhanyagolt magyar katonasír, amelyhez nem tudnak eljutni a hozzátartozók, elhatározta, hogy a háborúban eltűnt testvére sírja helyett ezt fogja gondozni.
Amikor a temetőben valakinek új, márvány síremléket csináltattak a hozzátartozók, Józsi bácsi szólt a kőműveseknek, hogy az elbontott terméskő keretet és a kovácsoltvas keresztet szeretné megvenni. Kérdésükre elmondta, hogy van itt egy magyar katonasír, amit ő tart rendben, és arra kellene.
Erre azt felelték a kőművesek – a Jóisten áldja meg őket érte! –, hogy ha magyar katonasírra lesz, akkor nem fogadnak el érte pénzt, és ingyen fel is állítják.
Józsi bácsi halála óta a vele egy házban lakó Herdics Katika gondozza a sírt, amit ezúton is hálásan köszönök neki.”
Gyimesi Katalin örömmel mondja, hogy Kovács László – Görföl Jenő Hol sírjaik domborulnak című könyve a felvidéki honvédsírokról is megemlíti édesapja nyughelyét, mint a Dunaszerdahelyen nyilvántartott egyetlen magyar katonasírt. Sajnos egészségi állapota miatt Katalin nem tud hosszabb útra indulni, így a mécseseket édesanyja egri fejfájánál gyújtja mindkettőjükért, de abban a megnyugtató tudatban, hogy a dunaszerdahelyi sír sem marad virág és gyertya nélkül.
