Sietünk, nagyon, már arra sincs időnk, hogy szabatosan kifejezzük magunkat. Vagy annyira okosak lennénk, és jelszavakból is szót értünk? Kétlem: a különböző kifejezések alatt egyre jobban ki-ki mást ért. Na de ki törődik manapság a nyelv, főleg az anyanyelv ápolásával? Pedig az a legjobb, nincs megfelelőbb kifejezőeszközünk arra, hogy gondolatainkat, érzelmeinket, elképzeléseinket közvetítsük embertársainknak.
Erről (is) szól egy ismeretlentől származó panaszlevél, amit a számítógépemen találtam. Arról, hogy egy fölmérésben a középiskolások a legjobban az angol nyelvből teljesítettek, ezután következett a német, s csak a végén az anyanyelv. Joggal panaszkodik a levélíró, hogy azért van ez, mert a gyerekek heti nyolc órában tanulják az angolt, az anyanyelvre pedig csak három óra jut.
Mert hogy minden arra összpontosul, érvényesülni tudjanak a fiatalok a munkapiacon. Comenius intelme, miszerint az anyanyelv az alap, amelyre a többi nyelv és ismeret épülhet, nyilván a süketeknek való.
És tovább panaszkodik a levélíró: mindenütt ezekkel az idegen (értsd: angol) kifejezésekkel találkozik az ember, amit a közönséges halandó nem is ért, nem tudja, mit jelent vagy jelenthet, vajon nyilvános vécéről, hivatalról, restiről vagy bolondokházáról van-e szó. Joggal mutat rá:
ez az anyanyelv olyan elhanyagolása, ami végeredményben az anyanyelv vakvágányra vezetéséhez, elsorvadásához, konyhanyelvvé zülléséhez vezet.
Eddig teljes mértékben igazat adhatunk a levélírónak, tökéletesen egyet lehet vele érteni. Mert az anyanyelv szent. Minden nemzet számára. Ez az angolnyelv-hóbort hasznos ugyan, jó, ha azt a nyelvet is megfelelően tudjuk használni – de csakis akkor működik ez tényleg jól, ha magas színvonalú anyanyelvi tudásra, ismeretre épül.
Most jön aztán a pont az i-re. Igaz ugyan, hogy az egész sirám a szlovák nyelv védelmében zajlott, de az mit sem változtat a lényegen:
a szlovákok számára a szlovák nyelv a legfontosabb, csakúgy, mint a magyarok számára a magyar nyelv. Nem nehéz ezt megérteni, viszont sokkal nehezebb tolerálni. Gyakran úgy tűnik, hogy szinte lehetetlen.
A poén a következő: azt írja a panaszkodó, hogy „amit nem vitt végbe az ezeréves elnyomás és a kegyetlen magyarosítás, azt sikerült a Szlovák Köztársaságnak néhány évi létével elérni”. Azt gondolná a normális ember, ezen az ezeréves nemzeti elnyomás primitív mítoszán már sikerült túllépni. Vagy hogy az csak kivételes jelenség.
Csakhogy a normális ember azt tapasztalja, hogy ez a beteges téveszme túl mélyen ül a szlovák fejekben, s minduntalan előkerül, gyakran önnyugtató kifogásként.
Pedig a szlovákok és magyarok ezer éves együttélése alatt nem volt errefelé semmi nyelvtörvény, azt az önálló Szlovákiában találták ki – állítólag a szlovák nyelv védelme érdekében, valójában a megkérdezése nélkül kisebbségbe került magyarok nyelvének visszaszorítására.
Ha olyan mértékű volna a demokrácia és a tolerancia, ahogy azt állítani szeretik, minden őslakos, így a magyarok nyelve is védelmet kapna, szorgalmaznák ápolását minden szinten. Ehelyett hol rejtve, hol nyíltan állandóan ez az abszurd ezer éves elnyomás kerül elő. Ideje volna kinőni már ebből.
