„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)
Ha a mai modern világban a Google-keresőbe beütjük az ÖNRENDELKEZÉS szót, a sok lehetőség közül a következő idézet figyelemre méltó (szerző ismeretlen):
„Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez. Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni.”
Több fogalom szorul tisztázásra: öntudat, önazonosság/identitás, önrendelkezés. Az öntudatról már fentebb szóltunk. De mi a helyzet a többivel? Nem képezi vita tárgyát, hogy mindezeknek – s a fentieknek is – az alapja az ember alapvető egyéni joga az élethez, az emberi méltósághoz és nem utolsósorban a szabadsághoz, amelyet az Alkotmány így határoz meg: „személyhez fűződő jogok társadalmi szintű, tudatos gyakorlása”. Felhívom a figyelmet erre: személyhez fűződő, de társadalmi szintű.
A magánszféra legfőbb célja, hogy az ember egy olyan minimális (vagy éppen maximális) szabadsággal rendelkezzen az élet meghatározott területén, amelyen mozogva biztosított számára az önkiteljesítés, az önmegvalósítás és az önrendelkezés joga. Ezek a jogok az élethez és emberi méltósághoz való jogból, mint anyajogból erednek, amely abszolút jellegű, korlátozhatatlan és minden más jogot megelőző alapjog.
Ha az önazonosságról vagy identitásról beszélünk, akkor arra a kérdésre keressük a választ: Ki vagy, mivel azonosulsz, hová tartozol? Identitásunk lehet nemi, nemzeti, vallási, szakmai stb. Tehát szabad egyéni döntés alapján csatlakozunk valamilyen közösséghez.
Világos, hogy vannak egyéni jogok, amelyeket csak másokkal együtt lehet megélni. Itt utalok vissza a „személyhez fűződő, de társadalmi szintű“ megjegyzésre. S ha identitásunk nemzeti összetevőjét elemezzük, eljutunk a nemzeti identitás fogalmához. S itt már a nemzet kerül előtérbe.
Az Egyetemes Lexikon szerint a nemzeti önrendelkezési jog egy nép vagy nemzet függetlenségéhez, az önálló állami léthez és belügyeinek önálló intézéséhez való joga. A nemzeti önrendelkezés nemcsak a különválás, hanem az egyesülés szabadságát is magában foglalja. A nemzetközi jog is tartalmazza a nemzeti önrendelkezés jogát.
Míg az első világháború utáni korban az emberek csak a nemzeti önrendelkezés elvéről beszéltek, a második világháború utáni nemzetközi egyezmények elfogadták a nemzeti önrendelkezéshez való jogot.
Egy kis történelem: Az 1917. XII. 7-i breszt-litovszki fegyverszünet hatására az antantot hadüzenetével támogató Woodrow Theodor Wilson amerikai köztársasági elnök (1913-21) 1918. I. 8-án hirdette meg 14 békepontját, melynek fele a népek önrendelkezési jogával foglalkozott (megjegyezzük: anélkül, hogy az önrendelkezés szó előfordult volna benne!). De: A megkérdezett lakosság mindenütt az antant „demokratikus” rendezése ellen szavazott, például 1920. X. 10-én Karintiában, 1921. III. 20-án Sziléziában, XII. 14-16-án Sopronban, stb. A győztes antant megakadályozta a területek hovátartozásáról a helyi kezdeményezésű népszavazást. Más példa: 1918-ban a franciák azért utasították el a népszavazást Elzász-Lotaringiában, mert 1871 és 1918 között a francia őshonosok tömegesen kivándoroltak, és a német telepesek beáramlottak.
Az ENSZ Alapokmánya kimondja:
„Az egyesült nemzetek célja, hogy a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejlessze…” és
„Abból a célból, hogy létrejöhessenek az állandóságnak és a jólétnek azok a feltételei, amelyek a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló békés és baráti kapcsolatokhoz szükségesek, az ENSZ elő fogja mozdítani…”
Nem lehet elfeledkezni arról az alapvető tényről sem, hogy az önrendelkezési jog elve a fennálló – és a nemzetközi jog által védelmezett – status quo megváltoztatásához vezethet, mely kihívás a nemzetközi kapcsolatok destabilizálódását okozhatja.
Anélkül, hogy az elv részletes vizsgálatába kezdenénk, le kell szögeznünk azt, hogy nem csak egy, minden helyzetben alkalmazható nemzeti önrendelkezési elv létezik, hanem több.
S meg kell jegyeznünk azt is, hogy mindmáig nem létezik pontos, nemzetközileg elfogadott definíciója sem az alábbi fogalmaknak, ami sok vitára adott és ad okot.
Különbséget kell tennünk „külső önrendelkezés” („minden nép joga a szuverén státus megválasztásához”) és „belső önrendelkezés” („minden nép azon joga, hogy saját kormányzási formáját maga válassza meg”) között.
A külső önrendelkezés jelentheti még egy névlegesen független országnak a tényleges függetlenséghez való jogát, míg a belső nemzeti önrendelkezés vonatkozhat kisebbségi rezsimekre, regionális autonómia-tervezetekre vagy egy meghatározott országon belüli föderalizmusra is. Ez azt jelenti, hogy kétfajta külső önrendelkezésről beszélhetünk: egy állam valódi függetlenségéről (pl. a volt NDK) és egy nép nemzetközileg elismert függetlenségéről (pl. a baszkoké). Kiegészítésként elmondható, hogy háromfajta belső önrendelkezés létezik: demokrácia egy homogén államban (pl. Hollandia), autonómia vagy föderalizmus egy különálló nép számára egy demokratikus állam keretén belül (pl. Quebec tartomány lakói vagy az eszkimók Kanadában), vagy autonómia/föderalizmus egy különálló csoport számára egy nem demokratikus rendszerben (pl. a kurdok Irakban, vagy Hongkong az 1997-es éveket követő kommunista Kínában).
Egyes jogi vélemények szerint az önrendelkezés külső formája alatt az elszakadáshoz (szecesszióhoz) való jogot értjük. A belső önrendelkezési jog tartalma mindmáig vitatott. Tény, hogy gyakorlása az államok területi integritásának tiszteletben tartásával történik. Amint említettük azonban, nincs megegyezés e jog alanyait és tartalmát illetően. Beletartoznak-e ebbe a fogalomba a nemzeti, vallási vagy egyéb kisebbségek, a bennszülöttek, illetve a szövetségi államok tartományai?
A politikai önrendelkezéstől ugyancsak eltér a „kulturális önrendelkezés”, vagyis az a jog, amely az anyanyelven való tanítást és tanulást, egy autonóm kultúra kifejlesztését, valamint egy domináns hatalom asszimilációs törekvéseinek való ellenállást teszi lehetővé.
S még mindezek tudatában sem lesz a nemzeti önrendelkezés egyértelművé: mert mi az, hogy „nemzet”, mi az, hogy „ön”?
A „nemzeti” vagyis a „nemzet” fogalma ahhoz a közismert nemzetközi jogi – és egy másik síkon tudományos – vitához vezet vissza, hogy tulajdonképpen milyen embercsoport tekinthető különálló népnek? Mi itt a meghatározó faktor: a területi együttélés, a közös történeti sors, az egynyelvűség, a vallási összetartozás? Erre a kérdésre ugyanúgy nincs egyértelmű válasz, mint a „nemzetnek„ nevezett közösség mibenlétére.
S az „ön” vitája: Melyik letelepedőnek nincsenek, illetve melyiknek vannak legitim jogai arra, hogy befogadják az önbe? Ennek eldöntésében fontos az a kérdés, hogy van-e egy „kritikus dátum”. Mikortól nem számít egy nemzeti önrendelkezésre nem jogosult letelepedő idegennek, és mikortól válik az ön részét alkotó, teljes nemzeti önrendelkezési jogkörrel rendelkező őslakossá? Az időkritérium fontos, de a kritikus dátum kérdésében nincs egyetértés.
Kérdéseket vetettünk fel, s ezekre kell megtalálnunk a válaszokat. EGYÜTT!
