A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – az országos járványhelyzetre és az iskolák kényszerszünetére reagálva – még április elején felhívást tett közzé óvodás gyermekek, alapiskolás tanulók és középiskolás diákok részére Koronavírus idején címmel.
A pályázat céljai között szerepelt, hogy ösztönözzék az érdeklődő gyermeket, fiatalt, fejezze ki az aktuális helyzettel kapcsolatos gondolatait, érzéseit egy-egy saját alkotásban. A 319 pályázó – köztük óvodások, alap- és középiskolások – nem csupán a felvidéki intézményeket, hanem a határon túliakat is képviselte.
Az értékelést kategóriánként más-más szakmai zsűri végezte, volt köztük pedagógus, nyomdai grafikus, művésztanár, egyetemi oktató, költő, újságíró, fotós és operatőr is. A 365 beérkező rajz, vers, próza és fotó mindegyike arany, ezüst vagy bronz besorolást kapott.
Az antológiáról bővebben ITT olvashatnak. A pályázatról további információk ITT olvashatóak.
Az alábbiakban a felső tagozatos díjazott prózai alkotásokat közöljük teljes terjedelemben.
Mire jó a kényszerszünet?
2020 valószínűleg azon évek egyike lesz, melyekre az emberiség tragikusan tekint majd vissza. Az ausztrál természet és a népesség hatalmas kihívásnak nézett elébe, mikor az országuk lángba borult. Irán és Törökország borzasztó földrengéseket szenvedett. Brazíliát elárasztotta a víz, és sorolhatnánk tovább.
Erre – miután mindannyian azt gondoltuk, hogy „ennél rosszabb már nem is lehetne” – a nyakunkba szakadt egy pandémia. Annak ellenére, hogy pesszimista teremtménynek véljük az embert, nagyon sokan keresik a pozitívumot ebben az egész világot megrengető eseményben.
Azok közé tartozom, akik először a rossz oldaláról közelítik meg a dolgokat – elvégre nem láthatunk csillagokat, ha nem megyünk ki a sötétbe, és nem kereshetünk gyógymódot, ha nem értjük meg a betegségünket. Meg kell engednünk magunknak, hogy néha borúsan lássuk a valóságot. Aki felkészül a legrosszabbra, azt meglepetés már nem igazán érheti.
Mik a negatívumok ebben, hogy beszorultunk otthonainkba? Sokan munkanélkülivé váltak. Megtapasztalták, hogy a szerződés nem tesz ételt az asztalra. Van, aki éhezik. Van, aki attól retteg, mikor kapcsolják ki az áramot a házában. Van, akit „összezártak” problémás családtagjaival. Például átok lehet ilyenkor huszonnégy órában elviselni egy alkoholistát. A szülők több időt töltenek együtt a feszült hangulatban, ezért gyakoribbak az indulatos veszekedések, amit ki tudja, hány gyermek néz végig tehetetlenül. Sajnos az ilyen eseteken csak akkor tudunk segíteni, ha tudunk róluk. Ne felejtsünk el barátaink felől kérdezni, s ha mi vagyunk ilyen helyzetben, merjünk segítséget kérni! Menthetünk életet, sorsokat, és megérdemeljük, hogy megmentsenek bennünket.
Ideje keresni a fényt az alagút végén. Ha hirtelen szokatlanul sok idővel rendelkezik az ember, unatkozik, akkor módot keres arra, hogyan töltse napjait úgy, hogy a lehető legboldogabb legyen. Keressük a boldogságot! Ez mindig nehéz feladat, főleg átlagos napokon. De most, a pandémia idején, amikor mindenki megállt, amikor a világ elcsitult, jobban hallhatjuk igazi önmagunkat. Több időnk marad magunkra. Így, amikor a körülöttünk lévő betegség beszorít minket, gyógyíthatjuk azt a „kórt”, amely belülről emészt fel minket. Don Miguel Ruiz A szeretet iskolája című könyvében rengeteg érdekes gondolatot írt, de a következő sorok most kifejezetten elgondolkodtatóak voltak számomra: „A Föld gyakorlatilag egyetlen, hatalmas mentális lepratelep… Mindennapi létünket megmérgezik az előítéletek, az irigység, a gyűlölet, a szomorúság és a fájdalom. Mi magunk hívjuk életre ezeket az apró démonokat, mert megtanultuk, hogyan tegyük pokollá saját életünket.” Ruiz több könyvet is írt a boldogság titkairól és eléréséről, s nem ő az egyetlen. Tele vannak a polcok önsegítő könyvekkel, amelyek a boldogságot tárgyalják – de a válasz már több ezer éve itt van az orrunk előtt.
Az eudaimonia – a görögök szerinti boldogság. Ennek nagy része a sztoicizmuson alapszik, amely olyan tevékenységeket foglal magába, mint a meditáció, gondolataink papírra vetése megkönnyebbülési és önismereti célokból vagy az önuralom. Marcus Aurelius Elmélkedések című könyvében ezt olvashatjuk: „Vannak dolgok az életben, melyeket tudunk irányítani, és vannak dolgok, melyek hatalmunkon kívül történnek.” Ezt most, 2020-ban mindannyian megtapasztaltuk, és megkönnyíthetjük a helyzetünket, ha sztoikusan állunk mindahhoz, amit az élet elénk rak.
Szóval mire is jó a kényszerszünet? Felismerhetjük, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni, mint például a kényszerű bezártságot. Elkezdhetünk jobban összpontosítani azokra a dolgokra, amelyek hatalmunkban állnak. Megtanulhatjuk kezelni gondolatainkat és érzéseinket. Visszatérhetünk a szeretethez. Dolgozhatunk fizikai, mentális és spirituális önmagunkon. Gyakorolhatunk hálát. Az, aki mindig talál okot arra, hogy hálás legyen (legyen az a friss levegő, a mozgásra való képesség, vagy a tiszta vízhez való hozzáférés miatt), naponta talál nyugalmat. Örülnünk kell a jelennek és mindennek, ami már a miénk, hisz a holnap sosincs megígérve.
Szerintem nincs áldás vagy büntetés – csak a világ és saját magunk törvényei léteznek. S ha meg is tanított engem bármire ez a helyzet, az az volt, hogy nem tudom megváltoztatni a világ történéseit. Más emberek lelkét sem. Azt viszont én döntöm el, hogy mit engedek be a lelkembe és szívembe, és én hogyan cselekszem. S ha eddig hibákat követtem el, most másként akarom. Erre jó számomra a kényszerszünet. Soraimat egy Seneca-idézettel zárnám: „Több dolog van, Lucius, mi megijeszt minket, mint mi megsebez, és többet szenvedünk képzeletben, mint valóságban.”
Kiss Csenge, 18 éves (1. hely)
x x x
Gondolatok a négy fal között
Amikor elkezdődött a karantén, nem vettük igazán komolyan. Azt hittük, két hét lazítást követően visszatérhetünk az iskolapadba. Mint tudjuk, ez nem így alakult, és már a második hónapunkat töltjük otthon. S bár sokan unalmasnak és egyhangúnak élik meg ezeket a napokat, számomra tartogatott egy-két érdekes felfedezést, ami egy lassan felnőttkorba érő kamasznak előnyére válhat.
Más volt fizikailag iskolába járni, ahol be kellett tartanunk egy olyan időbeosztást, amit felállított nekünk a rendszer, és utasításokat kellett követnünk, amiket a tanároktól kaptunk. Most nem kényszerít senki, hogy ott legyek minden online órán, és figyeljek. Senki nem mondja meg, mikor kell tanulnom, és mikor szabad ennem. Így a hirtelen jött szabadidőhöz egyfajta felelősség is társul. Nekem kell megtennem mindent, amit eddig megtettek helyettem. Hogy igyekszem-e a lehető legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből, vagy inkább hagyok elúszni minden lehetőséget, választ ad olyan kérdésekre, amelyekre minden velem egykorú keresi a választ. Ki vagyok én? Milyen ember vagyok én? Ezért is tartom fontosnak ezt az időszakot, mert úgy érzem, az, hogy milyen válaszokat kapok ezekre a kérdésekre, kihatással lesz az életemre.
Ahogy gyarapodik az elzártságban töltött hetek száma, úgy nő a felfedezett hibáim száma is. Felismerni azt, hogy mégsem vagyok az az ember, akinek eddig hittem magam, rendkívül kellemetlen. Megpróbálni nem letagadni ezt pedig még inkább az. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ha ezen nem megyek keresztül, azzal saját magamat vágom el a fejlődés lehetőségétől. Ezt a gondolatot már mindenki legalább ezerszer hallotta, köztük én is, de amíg valaki nem tapasztalja meg a saját bőrén, addig nem fogja fel az igazi jelentőségét. Szerencsére a karantén nemcsak arra adott lehetőséget, hogy észrevegyem a hibáimat. Annak köszönhetően, hogy napi szinten nem találkozom annyi emberrel, minimalizálódott annak az esélye, hogy egy, a mai kamaszokra nagyon jellemző dolgot csináljak: másokhoz mérjem saját magam. Bezárva az otthonomba egy idő után már csak az számít, hogy jobb legyek a tegnapi énemtől. És így lassan, de biztosan a jó tulajdonságaimat is ugyanúgy képes leszek elismerni, mint a rosszakat.
Hányszor hallottuk vagy mondtuk ki az „alig várom, hogy ez végre véget érjen, és megint minden normális legyen’’ gondolatot. Elég nehéz lenne megszámolni, igaz? Én viszont nem szeretném, hogy megint minden ,,normális’’ legyen. Nyilván az, hogy a határzárak és különböző rendeletek a családom valamennyi tagját Európa országainak más-más fővárosába szórták szét, és szívem választottjának is csak egy virtuális rózsaszín szívecske küldésével tudom kifejezni, hogy szeretem, negatív dolgok, és szeretném, hogy minél hamarabb jól megölelhessek mindenkit, aki most távol van tőlem. De azt, hogy most sokan kíváncsiak a fiatalok véleményére és tehetségére, meg tudnám szokni. Több szavalóversenyen vehetünk részt, mint egy átlagos iskolaév alatt. A tanáraink beláthatják, a technika nemcsak akadályozhat minket a tanulásban, hanem igenis elősegíti a munkájukat, és ezt a tapasztalatot egyetlen tanfolyammal vagy továbbképzéssel sem lehet pótolni.
Remélem, hogy felismerjük az értékeket, amiket ez a nehéz időszak ad, és a generációt, amelyről sokan lemondtak, képes lesz jobbá és erősebbé formálni.
Tari Eszter, 17 éves (2. hely)
x x x
A várakozás ideje
Most minden annyira más. Annyira, hogy igazából meg sem tudjuk mondani, mi az, ami nem változott meg egyáltalán. Biztos van ilyen, például bízom benne, hogy vannak emberek, akik éppen akkor fekszenek le és kelnek fel, mint ahogyan korábban is tették azt. Rájuk hatalmas csodálattal tekintek, és kifejezem őszinte elismerésemet nekik, közben pedig napról napra távolabb kerülök attól, hogy hasonlítsak rájuk. Úgy érzem, nem maradnék megerősítés nélkül, ha azt mondanám, hogy most sokan kényszerszabadságra küldtük az ébresztőinket, pontosan úgy, ahogy arra küldtek minket is. Azt sem zárom ki, hogy rengetegen nagy tévedésnek tartják, amit mondok, mert nekik minden reggel meg kell jelenni a kamera előtt pontban nyolckor, hogy kezdődhessen az óra, vagy épp a munkahelyükön számítanak rájuk, és ha csak nyolckor, akkor kifejezetten szerencsések. Persze azért mi, akik még szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat, sem csinálhatjuk meg, hogy a kíméletlenül megkevert alvási ciklusunkat kifogásként használjuk bármikor, mivel hiába voltunk fent az előző, vagyis pontosabban aznap éjszaka hosszú órákon át hajnalig, attól még kötelességeink megmaradtak, még ha digitalizálódtak is. Ilyen téren nem kellett félnünk az unalomtól már az első napokban sem, villámgyors tempóban megindult az átállás a távoktatásra, és a könyvek lapjait egyik pillanatról a másikra felváltotta az otthoni monitor néha már szemünket bántó fénye, amivel az utóbbi időben többször néztem farkasszemet, mint eddig bármikor.
Fura egy helyzet volt, hogy nincsenek körülöttem se padok, se székek, és ebből adódóan hiába is akarok valamerre fordulni, ha valami halaszthatatlan dolgot akarok továbbadni, mostanában erre sem volt lehetőségem. Se padtárs, se szomszéd padsor, se folyosó, ahol a szünetekben beszélgetni lehet, főleg azért, mert a szünetek is egészen más értelmet nyertek, mindet magunknak adjuk, mégsem olyan jó. Egyszerűsítve mondhatnánk, hogy elvették tőlünk az iskola minden pozitív és élvezetes részét? Ez talán túlzás lenne, még annak ellenére is, hogy az elején pontosan így tekintettem a helyzetre.
Az első napokban még talán nem is annyira, de nem sokkal később azonnal hiányozni kezdtek az összeülős beszélgetések olyan dolgokról, mint a hétvégi tervek megvitatása, vagy az, hogy minek kell már megint olyanból dolgozatot írnunk, amivel tudjuk, hogy úgysem fogunk majd foglalkozni. Hiányzott, hogy ha elfordulok valamerre, akkor nem tudok semmit sem odasúgni valakiknek, akikkel aztán elfojtott nevetés közben nézzük egymást pár másodpercig, egészen addig, amíg nem lesz túl gyanús. Igazából nem is tudom, miért írtam múlt időben, hiszen továbbra sem maradt abba ez a hiányérzet, azonban azt elmondhatom, hogy a többiekkel együtt én is kezdek – még ha megbarátkozni nem is –, azért valamelyest „kiegyezni” az aktuális helyzettel. Bármennyire is abszurd és szokatlan minden, most nem igazán van más választásunk, mint elfogadni azokat a feltételeket, amelyek között éppen most élnünk kell. Persze tiltakozhatunk ellenük, panaszkodhatunk a nap minden percében, de attól nem fog visszatérni a régi életünk, és még annak a lehetőségét is elvesszük magunktól, hogy esetleg jól érezzük magunkat, vagy – bár ez azért talán kicsit túlzás – kiélvezzük a helyzetet.
Vannak dolgok, amelyeket mindig holnap csinálunk meg, mert akkor biztosan több időnk lesz majd rájuk, és a kedvünk is éppen olyan lesz, amilyet szeretnénk. Én ugyan az évek szempontjából még viszonylag le vagyok maradva sok emberhez képest, de azért így is sikerült felhalmoznom elég sokat azokból a dolgokból, amelyekre mindig a holnap volt a legideálisabb nap, és soha nem a ma. Aztán persze a holnapok közül néhányból végül ma lett előbb vagy utóbb, de ide, mint mindenkinél, nekem is kevesebb dolog tartozott, és még mindig többségben maradtak az állandóan halogatott, elhalasztott események, tervek, próbálkozások. Nem fogom azt mondani, hogy a jelenlegi helyzet elhozta volna számomra magát a megváltást, mivel hallhatjuk ezt bőven elégszer, és lehet, hogy valakikre tényleg igaz, de nem tartozom ezen emberek közé. Viszont azt mégis sikerült elérnem, hogy már most is csökkenjen halogatásaim száma. Nem tudom, hogy tartós lesz-e ez, vagy csak pillanatnyi állapot, azonban jelenleg jólesik, hogy végre olyan filmeket nézhettem meg, könyveket olvastam, vagy olvasok éppen, illetve helyeket látogattam meg biciklizés közben, amelyek akár teljesen ki is maradhattak volna az életemből, pedig gond nélkül hozzáfértem volna eddig is bármelyikhez.
A bizonytalanság vált most minden ember legfőbb és leggyűlöltebb ellenségévé, hiszen nap mint nap arra várunk, hogy éppen milyen hírek érkeznek majd a világból vagy legalább az országból a vírussal, fertőzöttekkel, gazdasági gondokkal vagy egyéb, ebből kiinduló nehézségekkel kapcsolatban, és mit jelent majd ez ránk nézve. Meddig kell majd így élni, ahogyan most, és mikor indulhatnak újra a fogaskerekek, amelyeknek majdnem két hónappal ezelőtt egy hirtelen pihenőt adtunk?
Kétlem, hogy lenne olyan ember, aki egyáltalán semmit se szeretne most azonnal visszakapni a korábbi életéből, hiszen valószínűleg olyan dolgok kezdtek el hiányozni, amelyeknek a meglétét egyébként észre sem vettük, vagy egyszerűen magától értetődőnek kezeltük azokat, most pedig bármit megadnánk értük. Kiülni pár baráttal egy kávézó vagy bár teraszára, megvitatni azt, mi minden történt a héten és azt is, hogy még mennyi minden fog történni, elmenni valahova szórakozni, épp úgy, ahogy szinte minden hétvégén, vagy csak késő délután abszolválni egy edzést a teremben, mert éppen ahhoz volt kedvünk. Ezek azok a dolgok, amelyek most hirtelen elérhetetlennek és annyira értékesnek tűnnek. Ugyan valamennyire tudjuk őket pótolni olyan dolgokkal, mint egy otthoni edzés vagy épp egy videóchat barátainkkal kávé, esetleg este egy sör társaságában, azonban valószínű, hogy ez sokunkat nem elégít ki teljesen, és csak arra a bizonyos pillanatra várunk, amikor „feloldódik majd minden zár”, és ott folytathatjuk az életünket, ahol abbahagytuk vagy legalábbis ahhoz közel. Ez a pillanat pedig el fog jönni, lehet, hogy korábban, mint gondoljuk, lehet, hogy később, azonban itt lesz. Akkor majd a kávézók, bárok, éttermek vagy éppen az utcák és terek tele lesznek olyan emberekkel, akik elmondhatják magukról, hogy egy ilyen nehéz és bizonytalan időt is maguk mögött tudhatnak már. Közülük mindenki átmegy majd bizonyos változáson, ugyanis valami olyat, aminek ekkora hatása van, képtelenség lenne a változás legkisebb mértéke nélkül átvészelni. Gondoljunk azonban arra, hogy most van itt a lehetősége annak, hogy amikor majd a változásainkat fogjuk egymáséhoz hasonlítani, elmondhassuk magunkról, hogy képesek voltunk a helyzet által adott citromból olyan limonádét facsarni, amit örömmel fogyaszthatunk akár az elkövetkező éveink során is. Aki még egy ilyen helyzetből is képes magának előnyt kovácsolni, az pedig nyugodtan állíthatja, hogy az élet próbatételeire hivatalosan is készen áll.
Lassan, de biztosan a jobb helyzet felé tartunk. Nem tudjuk, hol járunk ezen az úton, de a cél nem fog messzebbre kerülni, azonban nem válhatunk fegyelmezetlenekké, annak következményeibe jobb bele sem gondolni. Éppen ezért gondoljunk meg továbbra is mindent, amit csinálunk, és tegyünk róla, hogy mindenkinek, akinek csak tudjuk, tegyük kellemesebbé és könnyebbé ezt az időszakot. Ha nem is lehetünk úgy együtt, ahogy azt megszoktuk, közösségünk, társaságaink erejét és stabilitását fenn kell tartanunk, mivel mindezekre szükségünk van, éppen úgy, ahogy mindig szükségünk volt és lesz is.
Marton Máté, 18 éves (3. hely)
