Ritka dolog, hogy a világ egyik jelentős nemzetközi szervezete, az ENSZ élén olyan valaki legyen a főtitkár, aki protestáns hitének, imádságainak a nagyítóüvegén és egyben távcsövén keresztül volt képes nézni, mérlegelni, értékelni a világeseményeket. Ilyen különleges csodalény volt a svéd arisztokrata, Dag Hammarskjöld, aki 1953-tól 1961. szeptember 18-án, az akkori Kongó fölött repülőgép-szerencsétlenség miatt, 56 évesen bekövetkezett tragikus haláláig nyolc éven át vezette a világszervezetet.
Idén volt születésének a 115. évfordulója. Amikor jó két évtizede egy rüschlikoni/zürichi egyházi találkozón részt vehettem feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő jóvoltából, aki éveken át tanult svájci egyetemeken, ott szerzett lelkészi diplomát, így kiterjedt ismeretségei voltak, kezembe került életrajzi füzete. Bizonyára nem véletlenül! Abból tudtam meg, hogy ez a nagyszerű evangélikus svéd főtitkárként létrehozta az ENSZ-palotában a Csend Termét, azt a kápolnát, ahová bárki bármikor beléphetett, hogy Isten előtt vagy Ővele imában, csendben elbeszélgessen. Ez már nagyon elgondolkodtatott.
De amikor megtudtam még azt is róla, hogy a New York-i világközpont 38. emeletén lévő irodájának széfjében halála után megtalálták imádságos naplóját, amelyben a világpolitikai és személyes sorsa minden eseménye előtt igei vagy imabejegyzéseket tett, s ezt később Útjelzők címen angolul, svédül, és sok nyelven megjelentették, elhatároztam: kikutatom sorsának belső tartórendszerét, életének rejtett hatalmas energiaforrását.
És ráakadtam a titok kulcsára: Istenre. Ez a felismerés indított arra, hogy magyar nyelven először, 2005-ben róla írt könyvemet közzé tegyem. Isten diplomatája – a 100 éve született Dag Hammarskjöld titkos naplója címen írt 170 oldalas könyvemet a Magyar Református Presbiteri Szövetség és az Éjféli Kiáltás Misszió adta ki. Immáron 15 éve. Ünnepélyes bemutatója a Budapest-Hold utcai Református Gyülekezet templomában volt, Balog Zoltán lelkipásztor bevezetője után.
Hálás vagyok mindkét hazai szervezetnek, Balog Zoltánnak, s legfőképpen Istennek, hogy ennek a mindent Isten látószögéből, az örökkévalóság szempontja alatt szemlélő, élő diplomatának a sorsával, mély hitével megismertethettem a hazai közvéleményt. Erre a könyvre támaszkodva kalauzolom el a Kedves Olvasót Dag Hammarskjöld, a hívő diplomata, a keresztyén erkölcsben gyökerező felelősségetika gyakorlójának karácsonyi világába, néhány jellegzetességet emelve ki csak.
Minden fontos döntés előtt, ami a népek sorsát befolyásolta az akkori vasfüggönyös, két világbirodalmat a gyűlöletig szembefordító korszakban, talán ő volt az egyetlen, aki kikérte a Békesség Fejedelmének terveit. Szárnyaló imáiban és mély gondolataiban máig iránytű jellegű érvényességgel fogalmazta meg földi küldetésének, mennyei elrendeltségének a lényegét…
Karácsonyi áldott csend – zsoltáros korszak
Amikor csak tehette, visszavonult a szent ünnepre. Olykor New Yorkból csak ezért repült haza Svédországba. Nagyon szeretett egyedül lenni, de nem magányosan, hiszen társa mindig Jézus volt. Édesanyjától hozott derűs, bibliás kegyességgel a messze északi tájakon, ahol napokig egyetlen lélekkel sem lehet találkozni, legfeljebb rénszarvasokkal, nagyon jól érezte magát, mert Istennel beszélgetett. A mindig nála lévő Biblia és Kempis Tamás Krisztus követése című elmélkedéskötete, amit szinte haláláig fordított svédre, mindenhová elkísérte, még tragikus utolsó útjára is. A róla írt kötetben 131 imáját, versét, gondolatfutamát fordítottam le. Ebből veszem az idézeteket.
1954 decemberével kezdődött zsoltáros korszaka. Addig nem indult el kockázatos útjára a vörös Kínába, hogy 15 fogságba esett amerikai pilóta visszaengedését kieszközölje, amíg ki nem kéri Isten tanácsolását.
És a Lélek hozza az Igéket. Pekingbe indulása előtt kapja a nagy biztatást: „Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem” (Zsolt 139,9-10). Nyugodt szívvel indul. Látszólag eredménytelenül tér vissza New Yorkba. De amikor 1955-ben születésnapjára a nagy hatalmú és félelmetes kínai vezetés 50. születésnapjára ajándékként hazaengedte a foglyokat, még neki is leesett az álla – szó szerint. A meglepetésből Isten Igéje segítségével ocsúdik fel: „Szólott egyszer az Isten…” (Zsolt 62,12) – és meglett. A világ egyik első emberének válasza a szabadításra: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget” (Zsolt 115,1).
1955 karácsonya így köszönt rá. Az ünnepeket Isten légkörében, töltekezéssel tölti. Jönnek az Igék és az imák ismét. Az egyiket éppen akkor fordítja le Kempis Tamástól: „Világosítsd meg lelkemet, hogy megelevenedjen, s Benned lelje meg örömét”.
Útjelző – egy lelki zarándokút dokumentuma a jászolbölcsőhöz menetelről is
A New York-i ENSZ palota 38. emeletén berendezett irodájában és szobájában vezette tovább istenes gondolatai bejegyzésével azt a titkos naplót, amit 1925-ben kezdett írni, még egyetemi tanulmányai közben.
A csaknem 50 nyelvre lefordított, méltán világhíres Vägmärken gondolataiból olvassunk néhányat. Karácsonykor az a fény, amit a megtestesülésben Isten küldött alá a földre, életet jelent. Ennek nélkülözhetetlen fontosságáról nagyon találóan fogalmaz: „Isten nem hal meg azon a napon, amelyen nem hiszünk többé személyes létezésében. Mi azonban meghalunk azon a napon, amelyen életünk többé már nem sugározza annak a csodának a visszfényét, ami a minden értelmen túli, élő Fényforrásból táplálkozik”. Töprengve, önvizsgálatot tartva áll meg képzeletben a jászolbölcső előtt, a messzi északi svéd táj szürke-fehér téli, naptalan világában, s így fogalmaz: „Szenteltessék meg a Te neved – de ne az enyém. Jöjjön el a Te országod, de ne az enyém. Legyen meg a Te akaratod – de ne az enyém. Békességet adj nekünk Teveled, Békességet az emberekkel, önmagunkkal és szabadíts meg a félelemtől”.
Néma csillagok alatt… az utolsó karácsony üzenete
A néma csillagok alatt, melyek olykor felcsillannak az északi horizonton, személyes felelősségét igyekszik megfogalmazni 1957-ben így: „Igent mondani Istenre = igent mondani sorsodra és önmagadra. Ha ez megvalósul, akkor bármennyire vérzik is a szíved, lesz erőd, hogy talpra állj”. Ott a néma csillagok alatt a karácsonyt megelőző nagy csendű éjszakákban megfogalmazza: „Az életnek csak tartalma adhat értéket – másokért. Életem másokat segítő értékek nélkül rosszabb a halálnál. Ezért – ebben a nagy egyedüllétben – másoknak szolgálok. Ezért oda áldozok mindent”.
Élete utolsó karácsonyán, 1960 szentestéjén és az ünnep másodnapján így összegez: „Milyen jó, hogy advent után jön a karácsony – s aki így előretekint, annak a Golgota egyszerre a jászolbölcsőt és a keresztet is jelenti, s tudja, hogy mindez már készen volt Betlehemben”.
És újra mondja azt az imát, amit évekkel korábbi karácsonyán fogalmazott meg és jegyzett le: „Adj, Uram, tiszta szellemet, hogy láthassunk Téged. Alázatos szellemet, hogy meghalljunk Téged. Szerető szellemet, hogy szolgálhassunk Neked. Hívő értelmet, hogy megélhessünk Téged, élettel kövessünk Téged”.
Mennyei tájolással sötét földi ügyekben – mindvégig
Naplójának utolsó bejegyzése 1961. augusztus 24-ről való. Új földről elmélkedik. És egyfajta másik valóságról. „Évszakok jöttek-mentek, fény, vihar, nehéz órák váltották egymást. De a táj ugyanaz maradt. Lassan azonban felismerek egy másféle térképet, s rátalálok a mennyei tájolásra”. Egy hónap múlva már halott. Ennyire megérezte a közelgő földi véget? Vagy Isten Lelke vezette vallomásfogalmazó szívét és vallomásíró kezét?
Gyönyörű confessiók suhannak át a lelkén ilyenkor. Minden karácsonykor felidézi naplója korábbi bejegyzéseit. Az Isten-érintéseket. Így ilyet is: „Hitből cselekszünk – s ekkor csodák történnek. S olykor megkísért a gondolat, hogy a csoda miatt higgyünk. Ezért a gyengeségünkért pedig keményen fizetünk: a hitbizonyosság elvesztésével. Ahol hit van, ott az teremtő erő, és segít hordozni terheinket. A hitet nem lehet másból levezetni, senki nem hozhatja létre bennünk, csak Isten”.
A jászolbölcső előtt gondolatban megállva, aminek helyét többször meglátogatta Betlehemben, tiszteletét téve a kor egyik legnagyobb zsidó filozófusa és bibliafordítója, Martin Buber előtt, ott elkötelezően, szentenciaszerűen fogalmazott a hívő diplomata, a protestáns felelősségetika gyakorló tanítója: „Nem elég naponta Isten elé állni. Ami igazán kell: csak Istennek rendelni alá magadat”.
A hívő diplomatát karácsonyi nagy felismerései bizonyára elkísérték az utolsó szívdobbanásig, ott Afrikában, lelőtt gépe roncsai közé is. Visszarévedt-e korábbi sejtelmére, vagy már nem volt ereje emlékezni? „Mindenből kilépve, mezítelenül, a hajnalfény szirtjére állva: a fényben, a fénytől, a fénnyel együtt. Együtt, valóban az Egyetlenben. Kilépve önmagamból, az igazi akadályból. Kilépve igazi önmagam felé, a beteljesedés felé”. Isten felé…
