Annyi veszteség éri a felvidéki magyarságot, hogy a számvetéshez hozzá sem látunk. Sorra jönnek a lesújtó hírek. S azon gondolkodom, marad-e még olyan ember, akire már gyerekként is felnéztem, már – már irigykedve, hogy édesapámnak milyen fantasztikus kollégái, barátai vannak.
Most már együtt szemlélik a magyar világot, talán segíteni is próbálnak, csak mi makacs módon megint nem halljuk meg, mit kellene tennünk.
Még éppen Rózsa Ernő bácsi halála felett szomorkodtam, mikor jött az újabb lesújtó hír. Visszaadta lelkét teremtőjének a felvidéki értékek gyűjtője, rendszerezője, őrzője. Huszár László idén ősszel lett volna 70 éves.
És én arra gondoltam, ő is bűnösen fiatal volt még ehhez. Hiszen végig dolgozott, talán még otthonról, a karanténból is, amire a koronavírus fertőzés kényszerítette. Mert őt a munka éltette.
Lacival sok minden összekötött minket, hacsak a rétei bölcsőre gondolok, hacsak arra, hogy egy gimnáziumban érettségiztünk, igaz néhány évtized különbséggel.
Huszár László /1951-2021/ (Fotó: televizio.sk)
Gyermekkorom emlékeiben kutatok, és ott van, ott volt a Csemadok rendezvényeken, amiken mi gyerekként részt vettünk, ott volt a táborokban, ott volt az irodaházban, ahova apu után mentünk be, és ott volt azokon a helyeken, ahol újítani kellett, a technikai kor vívmányait úgy használta, hogy mi fiatalabbak időnként irigykedve néztük.
Nem mindenben értettünk egyet, de nagyon sokszor megtaláltuk a kompromisszumot, a közös hangot, és nagyon sokszor készítettem vele interjút is. Itt cseng a fülemben, mikor felhívott, hogy köszöni az összefoglalót, amit írtam beszélgetésünk alapján. Én pedig mit tehettem, megköszöntem a beszélgetést.
Emlékszem, ahogy isszuk a kávét és ő azt sorolja, mennyi újabb népdalt sikerült feltöltetni a rendszerbe és ez milyen jó, hiszen azok így megmaradnak, örökre. Már csak azt remélhetjük, hogy nemcsak a világhálón, hanem dalolni is fogja azt még valaki – egyeztünk meg, mert ebben csak egyetérteni tudtunk.
Aztán arra is rászedett, hogy jelentkezzem be az értéktáras pályázatba, és küldjek be értékeket a szülőfalumból. Aztán hívtam őt, hogy én nem vagyok olyan ügyes a számítógépes rendszerekben, hogy két beszkennelt krónikát feltöltsek, ebben is megegyeztünk, azt ígérte, csak küldjem el, ők majd feltöltik a rendszerbe. Így válhatott felvidéki értékké az, amire korábban még én is csak úgy gondoltam, hogy ez már csak a falum kevés, még megmaradt magyarjának jelent valamit.
Huszár László 2020. szeptember 16-án a nagymegyeri értéktár-konferencián (Fotó: Neszméri Tünde)
Legutoljára Nagymegyeren találkoztunk, az értéktár-konferencián, ott is büszkén mutatta, most már bárki ott hordhatja zsebében az értékeket, hiszen applikáció is készül.
Aztán olyan sokat emlegettük is, legutóbb Győri Bélával, aki az egyik lendvai útról mesélt, mivel a csallóközi Hodost összehozta az ottani Hodos községgel, örök barátságot kötve ezzel a két község között.
A hírt sokan és sokáig emészteni fogjuk még. Gyarapodik a Csemadok nagycsalád odafönn, de bízom benne, szót emelnek a megfelelő helyeken érdekünkben, hogy a veszteségeket el tudjuk viselni, és a felemelkedéshez erőt kapjunk.
Ne feledjétek: nélkületek nehezebb, de bízunk közbenjárásotokban!
Laci, nyugodj békében!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
