Megdöbbenő és szomorú hírként jött az üzenet, hogy František Lízna jezsuita szerzetes atya elhagyott bennünket, s hitünk szerint a mennybe távozott. Épp egy évvel ezelőtt vehette át a Magyar Parlamentben az Esterházy János Emlékérmet, s ezt megelőzően egy egész estét betöltő könyvbemutató keretében tartott előadást a jezsuiták Párbeszéd Házában, a „Tovább kell mennem” címmel magyarul is kiadott kötetéről.
Az Esterházy Emlékérmet a Rákóczi Szövetség és az annak keretében működő Esterházy János Emlékbizottság adományozta számára azért az apostoli munkáért, amelyet saját szavai szerint az ő „jó barátja”, Esterházy János ügyének és emlékének vállalása és ápolása kapcsán végzett. Aki részt vett az átadóünnepségen, soha nem feledi a páter fekete reverendás alakját, humorral átszőtt köszönőbeszédét, melyet meg-megszakított egy-egy égre néző felkiáltással: „Köszönöm neked János, hogy élek és itt lehetek!”
Lízna atya valóban apostoli lelkületű ember volt. Kivételes, csak a szentekre jellemző empátiával tudott azonosulni a megalázottak, kisemmizettek és szegények életsorsával. Azokkal is, akiket mindenki elítélt, s akikkel senki nem törődik. Vysehorky-i plébániájára így egyszerre nyertek befogadást hajléktalanok, menekültek és köztörvényes bűnözők, s ha netán meglopták őt, ami bizony gyakran előfordult (az egyik befogadottja pl. magával vitte a legmagasabb cseh állami kitüntetését, a Masaryk érdemrendet is), csak legyintett egyet, mondván, „hálás vagyok annak aki meglop, mert segít betartani a szegénységre tett szerzetesi fogadalmamat”. Talán ez miatt, talán azért, amit a parlamentben is elmondott, hogy már az anyaméhtől kezdve antikommunista volt, az elmúlt rendszer csak az élet perifériájára szorítva tűrte meg őt magát is. Többször volt letartóztatva, bebörtönözve, s amikor a rendszerváltás lehetővé tette, hogy papi hivatását az eltiltás évei után újra gyakorolhassa, a mírovi börtön lelkészi szolgálatát kérte és kapta meg rendjétől.
František Lízna jezsuita szerzetes az alsóbodoki kegyeleti ünnepségen (Fotó: Tóth Klára, Felvidék.ma, archív)
Így került a vyšehorky-i plébániára, ahonnét az erdőn keresztül gyalog járt a börtönbe, épp úgy, mint Esterházy János húga, Mária, amikor engedélyt kapott bátyja látogatására (beszélőre). Hálás szívvel gondolok azokra az órákra, amikor magam is vendége lehettem a plébánián, ahol az angyali jóságot sugárzó házvezetőnőjével, Jozefkával mindig elmondhatatlan szeretettel fogadott. Egy alkalommal Paulisz Boldizsáral és if. Csámpay Ottóval kerestük őt fel, s mindhárman megdöbbentünk, amikor az atya kis házi oltárához vezetett bennünket, amelyen ott volt Esterházy János bronzból kiöntött portréja is. „Naponta együtt mutatom be vele a szentmisét, ő mindig itt van velem” – mondta Lízna atya úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S amikor azt kérdeztük miért, akkor egyszerűen csak annyit mondott: „Esterházy János az én egyik legjobb barátom.” Arra kértük, jöjjön el velünk Jan Janků bácsihoz, Esterházy egykori rabtársához. Szó nélkül ült be autónkba, s kísért el minket az észak-morvaországi Holešovicébe. „To je ale parta, co se zde sešel!” (Micsoda társaság jött itt össze!) Fogadott bennünket kitörő örömmel Janků bácsi, majd órákon át beszélgettünk együtt a mírovi börtönévekről és János bácsiról, akit Janků bácsi úgy jellemzett, hogy élete legnagyobb élménye a vele való találkozás volt. A magyar TV filmes stábjával az elmúlt év őszén kerestük meg Lízna atyát, hogy az alább olvasható interjút (talán életében az utolsót) elkészítsünk vele az Esterházy Jánosról készülő dokumentumfilmhez. Sötétedés után érkeztünk, de kedvünkért felkelt az ágyából, felöltözött, s hosszan idézte fel életének Esterházy Jánossal kapcsolatos emlékeit. Majd átkísért minket középkori kis templomába, ahol miseruhát öltött, gyertyát gyújtott, hogy az oltárnál imádkozzon velünk együtt Esterházy János boldoggá avatásáért. Ígérte, az idei nyáron még egyszer szeretne eljönni Alsóbodokra. Mint mondta: „Szeretnék Esterházy Jánossal ismét találkozni, hogy bátorítást, erőt merítsek tőle, és szeretnék köszönetet mondani neki mindazért, amit tett.”
Lám, most ez a vágya is teljesült, talán nem véletlen, hogy az Esterházy-emlékévben, ily közel Isten szolgája, János testvérünk földi és égi születésnapjához ment át ő is az örök égi hazába. Odaát a kapun túl már sokan vártak rá, s bizonyára köztük volt Esterházy és Jan Janků is, aki talán kitörő örömmel kiáltott fel ismét: „To je ale parta,co se zde sešel!”
***
František Lízna SJ
Nagyon örülök, hogy én lehetek az, aki tanúságot tehet Esterházy Jánosról
(Az interjút a Triptichon című dokumentumfilm anyagaként Zsigmond Dezső készítette)
Esterházy János nagyon fontos ember volt, és most a becsületesség példaképe számunkra, ugyanis életével tulajdonképpen beteljesítette azt a sorsot, melyet azzal kezdett meg, hogy Isten gyermekévé lett. És most reánk tekint és mondja: milyen szép az, hogy egykor majd mi is találkozunk a mennyek országában a mennyei Atyával… És most annak vagyunk a tanúi, hogy Esterházy János segít átélni a kommunizmus bukása utáni időszakot számunkra. Mert most ismét megjelentek olyan tendenciák, melyek szeretnének újra visszarántani bennünket a totalitárius rendszerbe, és újra szeretnének létrehozni egy új diktatúrát, mely megsemmisítené a mi keresztény értékeinket és demokráciánkat. És mi most itt ülünk és arról elmélkedünk, hogy Esterházy János a tanúja annak, hogy ezen dolgoknak nem fogunk engedni, és védelmezni fogjuk az igazi demokrácia alapjait.
Nem számít, hogy sokáig nem tudtuk megtalálni Esterházy János földi maradványait, ugyanis Isten végül is mindannyiunkat egyesít, amikor majd találkozunk életünk végén – nem a sötétségbe, az elbukásba és a halálba zárva, hanem látni fogjuk az Atyaistent, aki minket féltétel nélkül szeret.
Nagyon boldog vagyok, hogy a Jézus Szíve Társaság által arra kaptam megbízást, hogy látogassam meg a mírovi börtönt, és ott találkoztam néhány rabbal, akik emlékeztek néhány fogolyra, akik ott haltak meg. 1995-ben kezdtem meg működésemet ebben a börtönközségben. Tehát ide, ebbe a faluba (Vyšehorky), nem azért jöttem, hogy szolgáljak az ittenieknek, az egy teljesen más dolog, én azért jöttem ebbe a faluba, hogy innen gyalog tudjak járni Mírovba, az erdőn keresztül. És ahogy így gyalogszerrel jártam, a jól ismert ösvényeken, mindig azon gondolkodtam, (mivel jómagam is rab voltam Mírovban), vajon ma kivel fogok ott találkozni? Sokszor ellenségeskedéssel találkoztam ott! Több korábbi fegyőr nem szeretett engem, de féltek tőlem, mert tudták, hogy befolyásos emberek állnak mögöttem, olyan emberek, akik abban az időben jelentős politikusok voltak, pl. Václav Havel – „a nagy elnök”–, akivel szintén a börtönben ismerkedtem meg rabként. És amikor megérkeztem a börtönbe, megtudtam, hogy bizony előttem is voltak ott emberek, akik ott sokat szenvedtek és meghaltak.
Így szereztem tudomást Esterházy Jánosról, és úgy gondoltam, hogy ő lehet az, aki segíteni tudna számomra az ottani akadályok leküzdésében. Tudtam, hogy arra a helyre érkezem, ahol Esterházy János szenvedett és végül meghalt. Ugyancsak láttam Jan Zahradníčeket, nagy költőnket, aki szintén sokáig raboskodott a börtönben. Amikor betegen kiszabadult, 3-4 hónapon belül szintén meghalt…
Tudtam, hogy Esterházy szintén a börtönben volt, és azt is tudtam, sokat szenvedett. Többek között azért is, mert tudta, hogy ’56-ban mi történt Magyarországon, ezt ő mind átélte, de nem szabadulhatott. Már akkor nagy beteg volt, és nem sokkal a forradalom után meg is halt.
Esterházy egyértelműen vértanú… Én nagyon hálás vagyok azért, hogy Esterházy János itt „élt”. Jelenléte gazdagabbá tette a börtön terét, s így mi, akik értjük ezen összefüggések értelmét, testvérként tudjuk megélni az ő szenvedéseinek értelmét.
Most láttam Magyarországon, hogy sok embernek élő kapcsolata van Jánossal, mert tudják, hogy ő az, aki megmutatja számukra a további utat.
Évekkel ezelőtt kaptam egy Esterházy János halálának 50. évfordulója alkalmából kibocsátott plakettet – itt vannak rajta az évszámok is: 1957-2007. Ezt a plakettet mindig elhelyezem az oltárra misézés közben, hogy emlékeztessen arra, hogy ez az ember milyen sokat segít nekem.
Esterházy Jánosnak köszönhetően sikerült eljutnom azokra a helyekre is, ahol az ő családja élt. Sikerült eljutnom a Nyitra közelében lévő Alsóbodokra is, ahol egy zarándokközpont létesült Esterházy János tisztelői részére. Egy nagyon szép keresztút vezet a domb tetején található kápolnához, ahol Esterházy János földi maradványai is nyugszanak.
Nagyon fontos, hogy tudjuk: nem csupán ennek a világnak élünk, melyet akár szeretnénk, akár nem, egyszer itt kell hagynunk. Nem szabad engednünk, hogy a minket körülvevő materializmus és konzumizmus legyőzzenek bennünket, hanem váljunk az imádság embereivé, hogy egykor majd mi is találkozhassunk azokkal a szentekkel, akik most is közbenjárnak értünk. Ezért imádkozzunk most is: Uram, irgalmazz nekünk, hogy egykor mi is találkozhassunk a mennyek országában Esterházy Jánossal.
Annak ellenére, hogy Esterházy János élete tele volt mélységes fájdalommal, Isten, aki ura az életnek és a halálnak, ezeket a fájdalmakat végül is örömre tudta változtatni az ő életében.
Itt van ez a könyv, melyből sokat merítek és óriási örömforrás számomra: „Esterházy János élete és mártírhalála.” Köszönet érte. Ebből a könyvből megtudhatjuk, miként élt, tevékenykedett Esterházy. Miként harcolt az igazság oldalán még akkor is, mikor börtönnel, igazságtalan ítélettel büntették őt. Ő volt az, aki egyedüliként a parlamentben ellenezte a zsidó lakosság koncentrációs táborokba való deportálását. Igaz ember volt! Végtelenül igaz ember!
Ha az emberek legalább részben megértenék, hogy mi egy börtönlelkész küldetése és milyen tapasztalatokra tesz szert munkája során, akkor könnyebben megértenék, miért is áll hozzám ilyen közel Esterházy János. A börtönben találkoztam olyan emberekkel, akik nem szívesen láttak ott mint börtönlelkészt, ha tehették volna, talán ismét bebörtönöztek és kínoztak volna. Ezek az emberek még az előző rendszer maradványai voltak. De olyan emberekkel is találkoztam, akik sokat meséltek a régi rabtársakról, akikért sokat imádkoztunk közösen. Ilyen régi rabtárs volt Esterházy János is, sokat hallottam róla.
Nekem senki ne mondja, hogy óvatosabbnak kellene lennem vele kapcsolatban csak azért, mert Esterházy parlamenti képviselőként magyar érdekeket képviselt az akkori Csehszlovákiában. Véleményem szerint ez így rendben van, helyesen cselekedett.
Számomra teljesen egyértelmű, hogy boldoggá kellene őt avatni, hiszen semmi kétség, hogy vértanúhalált halt.
Amikor 1945-ben, a náci hatalom bukása után, Esterházy János Gustáv Husáknál afelől érdeklődött, hogy mi a további politikai program, hogyan lesz tovább, válaszként azonnali letartóztatást kapott, majd Oroszországba szállították, ahol több éves kényszermunka várt rá a Gulagban.
Fontosnak tartom elmondani, hogy szintén a börtönben találkoztam Jan Janků-val is. Cserkésztevékenysége miatt került börtönbe, és mivel fiatal volt, a betegellátóban adtak neki különböző feladatokat. Ott találkozott a már súlyosan beteg Esterházy Jánossal.
A későbbiekben pedig jómagam is találkoztam azokkal, akik sorra beszámoltak arról, milyen hatással volt rájuk Esterházy János börtönéveik során. Jan Janků-t a későbbiekben több alkalommal is meglátogattam, és a temetésén is részt vettem. Ezek mind-mind nagyon fontos részei az életemnek, és ha nem lettem volna börtönlelkész, sosem ismerhettem volna meg ezeket az embereket, ezeket az élettörténeteket. Nagyon örülök mindennek, és hálás vagyok érte.
Mostanában eléggé beteg vagyok, és lehet, hogy rosszul is emlékszem az egyes eseményekre, de sok minden kristálytisztán megmaradt bennem. Most azt tervezgetem, ha meggyógyulok, ismét elmegyek Alsóbodokra, hogy meglátogassam az Esterházy Zarándokközpontot.
Szeretnék Esterházy Jánossal ismét találkozni, hogy bátorítást, erőt merítsek tőle, és szeretnék köszönetet mondani neki mindazért, amit tett. Hogy ellenállt az akkori rendszernek és nem vált árulóvá, annak érdekében, hogy könnyítsen a helyzetén fogsága idején.
Amikor börtönlelkész lettem, egyre több információhoz jutottam, folyamatosan többet tudtam meg Esterházy János börtönben folytatott tevékenységéről. Elsősorban ennek köszönhetem, hogy ilyen közel kerültem Esterházy Jánoshoz. Több fogvatartott is beszámolt nekem arról, hogy János rendkívül jó és vallásos ember volt. Emberségben és vallásosságban sok bezárt lelkészt is felülmúlt.
Jan Zahradníček gyönyörű verseket írt a börtönben. Az egyik versében arról ír, hogy a börtön ablakából kitekintve fákat, élő és mozgó fákat lát, mintha azok a fák valahová tartanának. Hova mennek? Ezek a fák a mennyek országa felé meneteltek… mint az a rengeteg szegény rab, akiket ott benn kínoztak…
Temérdek ilyen igazságtalanságot láttam, és segíteni akartam nekik. Mikor lehetett, segítettem is. De rengeteg megvetett emberrel is találkoztam, ami egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy azoknak az embereknek egyszerűen nem tulajdonítottak értéket. Egyáltalán senki sem szólt hozzájuk. Én teljes szívemből szeretem ezeket az embereket, akik ott haltak meg, magukra hagyatottan s költöztek az atyai házba.
Úgy hiszem, ha Esterházy Jánossal együtt raboskodtam volna, ha találkozhattam volna az élő Esterházy Jánossal, biztosan barátokká váltunk volna, kölcsönösen segítettük volna egymást és bizonyára azonos értékrendet tiszteltünk volna, és Isten ebben biztosan megsegített volna minket.
Nem is értem, miért mondok ilyeneket, de ez biztosan azért van, mert én is átéltem azt, amit Esterházy János, fogolyként én sem kérvényeztem a feltételes szabadlábra helyezést. Rengeteg rab, a politikai foglyok közül is sokan vonakodtak a nehéz rabsorstól, ezért inkább kegyelmet kértek, és ezzel elkötelezték magukat a rendszerrel való együttműködés mellett.
Ha ilyen politikai foglyokkal találkozom, mindig megkérdezem, hogy félúton mentek-e haza, vagy letöltötték az egész büntetésüket. Ha az előbbit válaszolták, óvatos lettem s magamban így szóltam: „A fenébe is, vigyázz, ez egy olyan ember, akit valamilyen szinten megtörtek a félelemtől, és így az ilyenek már nem mertek a rendszer ellen dolgozni.“
Kulcsfontosságú esemény volt az életemben, amikor a magyar küldöttség eljött Graubner érsek atyához, hogy megismerkedjenek, hogy Graubner érsek hallja tőlük a tanúságtételt Esterházy Jánosról. Ő figyelmesen hallgatott, és ők pedig pozitív hangnemben emlegettek engem, hogy börtönlelkészként milyen sokat segítettem nekik.
Az érsek atya azt mondta: „Na igen, de ő már az utolsókat rúgja.“ Erre ők visszakérdeztek, hogy miért mondja ezt, hogy mit akar ez jelenteni. Az érsek atya ekkor elmondta, hogy prosztatarákom van.
A magyarok nagyon meglepődtek, és azt mondták, hogy a Szent Vencel-székesegyházban tartandó szentmisén, melyet minden évben megtartottak Esterházy János boldoggá avatásáért, imádkozni fognak az én gyógyulásomért, hogy Esterházy János közbenjárjon értem.
Aztán ahogy eltelt némi idő, Molnár Imre idetelefonált, és megkérdezte Jozefkát (a házvezetőt), hogy mi a helyzet velem? Ő mondta, hogy az atyával minden rendben van. Attól féltetek ugyanis, hogy meghaltam, ugye? Jozefka akkor csak annyit mondott: „Az atya teljesen rendben van, most valahová megint elutazott”.
A magyarok meglepődve hallották, hogy Esterházy János úgymond valóban hatékonyan „működött” az értem végzett imákon keresztül. Akkor alakult ki ez az erős kapcsolat közte és köztem.
Aztán Molnár Imre eljött ide a leleteimért, és megkért, hogy adjam oda neki a betegségem lefolyásáról szóló papírokat, mert úgy nézett ki, hogy meggyógyultam… és valóban! Ez 2006-ban vagy 2007-ben történt, mikor eléggé rosszul voltam. Azóta lett Esterházy János a barátom. Azóta is állandóan tanúságot teszek róla, imádkozom érte, könyörgök hozzá. És azóta minden gondviselésszerűen történik, és szinte a csodával határos módon rendszeresen találkozom vele.
Igen, elmentem egy újabb zarándokútra, mivel abban az időben, mikor elbocsátottak a börtönből – amit azért tettek, hogy megszabaduljanak tőlem – idő előtt nyugdíjba helyeztek, így aztán volt időm, sokat gyalogoltam, elmentem Santiago de Compostelába is. Sosem voltam még ott előtte – Szent Ignác földjén. 106 napig gyalogoltam, teljesen egymagam, magamban imádkozva és különböző feljegyzéseket készítve gondolataimról. 106 napig mentem, utána visszatértem, és teljesen kigyógyultam a betegségből. Előtte nagyon rossz eredményeim voltak, magas volt a PSA-m, a prosztataantigénem, de utána csodálatosak lettek az eredmények, teljesen kigyógyultam ebből a betegségből. Nagyon fontos, hogy Esterházy János boldoggá avatási eljárása folyamán be legyenek bizonyítva az ilyen esetek is, mint az enyém, aki az ő közbenjárására meggyógyultam.
Nem akarok dicsekedni, de ennek személyes tanúja vagyok, ez egyszerűen így történt. Ha nem kerültem volna Mírovba börtönlelkésznek, sohasem hallottam volna róla, és most nem tudnék tanúságot tenni sem róla.
A gyógyulást követően aztán valóban lesétáltam a volt Csehszlovákia legkeletibb csücskéből, tehát a mai Szlovákia keleti határától 1600 kilométernyit, egész Ukrajnán keresztül, majdnem egészen a Fekete-tengerig. Útközben egy hatalmas problémával szembesültem, a lábam, a térdem miatt nem voltam képes járni, egyszerűen nem ment. Féltem, hogy nem tudom befejezni az utamat. Valahogy elmentem egy falucskáig, és ott imádkoztam egész éjjel, Esterházy Jánost kértem, hogy segítsen és gyógyítson meg, mert tovább kell mennem. És reggelre elmúlt minden fájdalmam.
És most is itt vagyok, még mindig élek, pedig már rég meg kellett volna halnom. Annak ellenére, hogy már elhasználódok lassan, már tüdőembóliám is volt, de még mindig élek.
Most még azon gondolkodom, hogy elmegyek Szlovákiába, és meglátogatom Esterházy János sírját. Talán megélem még a boldoggá avatását, esetleg szentté avatását is. Ha róla beszélek, örülök, hogy vannak könyveim, ahol ott az arcképe abból az időből, mikor még úgymond tevékeny ember volt, szabadon élt. Gyönyörű ember volt. (rámutat a könyvre) És itt már úgy látják, mint aki évek óta börtönben van, szörnyű körülmények között.
De Gustáv Husák, aki őt a Gulagba küldte, halála előtt meggyónt Sokol érseknél, és Istennel kibékülve halt meg. Ez egy nagyon érdekes dolog. Nem tudom, hogy az emberek tudják-e vagy sem, de én tudom. Sokol érsek pedig még ma is él.
Minden összefügg azzal a küzdelemmel, amit itt, a Földön folytatunk, sokszor nehéz körülmények közt. Az emberek sokszor elveszítik a reményt, de megadatott nekem az az öröm, hogy érzem, tudom, Esterházy János segít nekem, és segít a többi ember is. Nagyon örülök, hogy én lehetek az, aki tanúságot tehet Esterházy Jánosról.
Úgy fejezném be ezt a beszélgetést, hogy megfogjuk egymás kezét, és közösen imádkozunk Esterházy János boldoggá avatásáért.
(Molnár Imre/Felvidék.ma)
