Pandémiába belefáradó világunkban folyton halljuk az önáltatást: nemsokára visszatérünk a régi életmódhoz. Márpedig aki kicsit is gondolkodik, az tisztában van azzal, hogy nincs visszatérés a régihez, legfeljebb látszatok szerint. A történelmi díszletek még maradnak egy ideig, valójában új kihívásokkal néz szembe az emberiség. És ezekre új válaszok kellenek. Planetáris önnevelés egyéni és közösségi, nemzeti és egyetemes szinten.
Nem véletlenül írt Chr. Stückelberger svájci közösségi etikaprofesszor már másfél éve könyvet arról, hogy új egyensúly megteremtésére van szükség a „poszt-Covid korszakban”, minden szinten. Az inkább poszt-pandémia idejére előre gondolva – hiszen a koronavírusok mutánsaikkal nagyon ragaszkodnak hozzánk!
Három alternatívát rajzolt fel: 1. lesznek , akik a régihez kívánkoznak vissza, de ez nem járható út; 2. lesznek, akik elbizonytalanodnak, és csak tehetetlenül sodródnak az idő örvényében; 3. lesznek, akik az új kihívásokhoz innovatív, megújuló módon próbálnak viszonyulni, a minőségi túlélés érdekében.
És ez itt a lényeg. Most Jézus nyomán a mindig újra, a semper novumra figyelünk. Ő a mindig megújuló, megújító minőségi világkultúra alapja, megteremtője, felkínálója, a jövő Noé bárkájának a megépítője minden korszakban az emberi faj javára.
A jézusi radikalizmusról – nem látszat, nem szóbeszéd
Jézus földre jövetele előtt már jó 750 évvel, az érkezését jövendölő messiási próféciában Ézsaiás így szólt: az a vesszőszál, aki Isai gyökereiről sarjad, akin megnyugszik az Úr Lelke, „nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, hanem igazságosan ítél” (Ézs 11,3). A doxa és a lalia szavak arra utalnak: Ő nem a fényesség, a látszat, a külsőség, a ragyogás alapján ítél, és nem a szóbeszéd alapján. Ma így fogalmazhatunk: nem mások véleménye, nem sugalmazott hivatalos vagy magán pletykák, hanem meggyőződése, személyes tapasztalata alapján.
(Fotó: pixabay.com)
Erről a Messiásról, a földi-történelmi és a mennyei-megváltói-üdvösséghozó, kettős gyökérzetű Isten-Emberről, Jézus Krisztusról pedig így kiáltott a mindenfajta bűnméreggel és lelki féreggel agyonterhelt zsidó néphez Keresztelő János, Jézusra előre mutatva: „A fejsze már a fák gyökerére vettetett, ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik” (Máté 3,10). Amikor pedig megérkezett az égi-földi gyökérzetű Úr Jézus Krisztus a Szent Földre, akkor mit tett Ő? Türelmi időt adott még a terméketlen fügefának is (Lukács 13,6-9). A fa nem termett gyümölcsöt, a gazda ki akarta vágatni a példázat szerint. A vincellér még egy év próbaidőt kért: körülássa, megtrágyázza, „hátha terem jövőre” (13,9). Ez a „hátha” az esélyt adó jézusi innováció, a türelem semper novum kultúrája, magának az életnek a kultúrája, szemben a „halál civilizációjával”. Ahol az emberi ítélet kivágni, ölni, pusztítani akar, ott Jézus időt kér és időt ad. Nem élethossziglani várakozást, de egyéves reménységet. Mert nem látszat után ítél és nem hallomás után dönt.
A szalámi-emberkép helyett folyamat-emberkép
Amikor a koronavírus, jobban mondva a világjárvány utáni időkre felelősen gondolók, már előre tervezők gondolnak, meghatározzák a minimumokat, amelyek nélkül nem lehet tartósan élni. És mindig ugyanoda lyukadnak ki: minimális etikai tartás, igazodás nélkül nincs eligazodás, nincs jövő. Az új világkorszakba átvivő Noé bárkájából jó néhány dolgot, ó-emberi, régi világbeli kacatot, limlomot, beidegződéseket, gondolkodási, viselkedési, megüresedett sablonokat ki kell dobni.
Így volt ez Jézus idejében is. Például az egyik leginkább megkötő és megkötöző ó-emberi tulajdonságokat, az előítéletet. Ami az emberekből szalámi-képeket gyárt.
Úgy ítélkeznek sokan másokról, ahogyan a tér-idő egy adott elmúlt pillanatában meglátták a másik embert. Az egyik ember ilyennek, a másik olyannak látja embertársát. Ha a velünk életünk egy-egy szakaszában találkozók mozaikképeit összeraknánk, egészen biztosan nem mi jönnénk ki ebből.
A valós ember nem szalámiszeletek képeinek összességeként az, aki, hanem Isten keze formálása nyomán, s igazából folyamatképből áll, processz-antropológia lenne a helyes megközelítés. Már egy hét múlva mások vagyunk, mint korábban: friss, pozitív-negatív tapasztalatok, önértékelések megléte vagy hiánya, élmények, sikerek, kudarcok, eredmények, családi, munkahelyi és egyéb körülmények hatásai, Isten iskolájában a hittapasztalatok, istencsendek belső érlelést hozó, s mi minden mély lelki folyamatok, emlékek és vágyképek gyúrják valós és lelki arcunkat naponta! S aztán egy hét alatt mi minden, a pandémiadrámákat sem kihagyva! Egy bizonyos: Urunk Jézus ítélete alá vette a szalámi-antropológiát.
Illusztráció (pixabay.com)
A nyitott, jézusi antropológia visz át a jövőbe
Jézus nyitott emberképe az élet, a megtartás örömüzenete és valósága. Ma is és a poszt-Covid kiberkorszakban is az marad. A házasságtörő nő emberi megítélése és a jézusi bűnteher-mentesítés ennek „örök példája”. János 8,1-11-ben a házasságtörésen kapott nőt az önigazult farizeusok és írástudók rútul középre lökik az élet színpadán. Hogy vele Jézust tegyék próbára. Szabad megbocsátani neki? Jézus válasza: „Aki bűntelen, az vessen rá először követ”.
Jézus kétszer is elhallgatott a drámai jelenetben, lehajolt, rajzolt valamit a porba. Isteni pauza a javunkra! Időt adott az előítéletet ordítozóknak a meggondolásra. S miután a valós színről elsomfordáltak a halált kívánó vádaskodók, Jézus ezt mondta. „Én sem ítéllek el téged, menj el és mostantól fogva többé ne vétkezz!”.
Ez a példázat történelmi súlyú és értékű, minden időkre szóló tanítás arról, hogy Jézus halálra ítélte, megsemmisítette az előítéletet, de könyörülni, segíteni akart radikálisan az előítélet hálójában vergődő vagy azt a hálót szövögető emberen.
Ez az életben tartó, életre hívó, radikálisan új, nyitott jézusi emberkép, emberszemlélet, bánásmód az, aminek a 21. században esélye van. Ez a példázat a horizontális létezés-szemlélet megújíthatóságára bizonyíték. Az ég nyitottságot is magában hordozó jézusi emberkép, a nyitott, és az üdvösségre megnyitó emberkép döbbenetes pillanatai pedig a kereszten nyertek a történelem végéig érvényes hatályba helyezést. A két gyilkos lator közül az egyik gúnyolja a kereszten szenvedő Emberfiát, a másik pedig fölfohászkodik: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön a te királyságod! Jézus így felelt: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23,42-43). Mennyei távlatokra nyílt út a kereszten. Az utolsó pillanatban. Hogy tudja a bűnös ember ezt a sanszot, ezt a jézusi üdvözítő esélyt mások előtt elzárni azzal, hogy csak a gonosztevőt látja benne, s el sem tudja képzelni, hogy Jézus keze még ott, az utolsó, reménytelennek látszó percekben is formál?! Az előítéleteknek mérhetetlen tárháza az emberi szív, és sajnos minden hely, amerre emberek élnek. Itt valóban csak ezt kiálthatjuk: Kyrie elieson! Uram, irgalmazz!
Jézusi radikalizmussal, önneveléssel az emberséges ember korszaka felé
A fentiek értelmében nagyon is tudatosítanunk kell: egész életen át a megtérés mennyei esélyű folyamatában élhetünk – vagy már benne vagyunk, vagy a megtérés, a kegyelmi fordulat, a belátás előtt állunk. Amire – mai szlogenekkel – a piacképes diplomákat adó egyetemi oktatás ugyanúgy nem tanít meg, mint a drillező, „beszoktató”, és a mindig relatív korszellemben fogant iskolai erkölcstan sem. Több kell! Sokkal több!
A Lélek érintése, annak a radikális felismerése, hogy tegnapi módon nem lehet a holnap felé tartani, ó-emberi, haszonelvű, csak piacorientált emberképek és megmaradó előítéletes gondolkodás nem viszi előbbre az emberiséget.
2018-ban Kínában, Sanghajban tartották a filozófusok világkonferenciáját. Lepődjünk csak meg azon, hogy szinte semmit nem olvastunk erről! Meg azon is, hogy a már 22. századi életformát, együttélési módozatokat – jól-rosszul – próbálgató ősi kultúrájú, filozófiájú, egymás tiszteletére épülő hatalmas birodalomban ez volt a filozófusok közös témája: Úton a humánus ember, a homo humanus felé.
(Fotó: pixabay.com)
Sokan emlékeztettek arra, hogy volt már olyan emberkép, amely azt jelezte: ember embernek farkasa (hatalmi emberképek, diktatúrák), aztán hogy ember embernek báránya (önfeláldozó keresztyénség). Majd az ember embernek istene, ahogyan egyes filozófusok – pl. Harari – ma is írják: a bábeli ember visszatérése mesterséges intelligencia, digitális világkontroll segítségével, amikor a homo hominis deus lesz. Voltak és vannak azonban sokan, akik idézték a holland református Kantnak, Hermann Dooyeweerdnek az 1930-es években keletkezett hatalmas művét: A nyugati kultúra gyökerei-t, melyben a pogányság és az evés-ivás római élvezet civilizációja mellett megjelent az igazi gyökér: a vallásos, keresztyén hit, ami visszakapcsolta Európát – nem önmagához, önmaga élvezetéhez vagy szadizmusához –, hanem az igazi forráshoz, az egyetlen földi-mennyei gyökérzethez, Istenhez.
És voltak, akik napjaink indiai filozófusára, a protestáns Vishal Mangalvadira hivatkoztak, aki 7 éve megírta ugyancsak Dooyeweerd méretű és minőségű hatalmas Európa-panorámáját erről: A közép könyve – Nyugat szíve: a Biblia . És idézték sorait: „Barátaim, Európának rövidesen vége lesz, ha nem talál vissza gyökeréhez, a keresztyén hithez”. Micsoda örökség, s micsoda kihívás, hogy Jézus nyitott emberképével Európa végső alkonya előtt átváltsunk az élhető jövőre! Mint annyiszor, ma és holnap is a krisztusi semper novum, az igazi új és megújító erő, a minőségi világkultúra forrása a Bibliából fakad, és hozzá a fény meglepő vagy nem: ex oriente lux – Keletről jön! Legyen alázatunk ennek átgondolására, és a jézusi radikalizmus újragondolásához! Mindannyiunk poszt-pandémiás, remélhetőleg azonban nem poszt-humánus, emberiség utáni jövőjéért!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
