Vannak fontos könyvek. Igaz, szemlélet kérdése, mit tartunk annak, de ha a II. világháború utolsó szakaszát, s a következő évek eseményeit magyar szemszögből, nevezetesen szlovákiai magyar (de akár német!) szemszögből nézzük, Dunajszky Géza könyvei, amelyekben munkásságának, kutatómunkájának eredményeit teszi közzé, rendkívül fontosak. Mert az elsők között hoz nyilvánosságra olyan tényeket, amelyek idáig kommunista és nacionalista tabunak számítottak, s evégett nem is tudtunk róluk. E könyvek (is) eszünkbe juttatják, hogy a II. világháború igazából nem 1945. május 8-án ért véget, hogy a háborúról s az állítólagos felszabadulásról alkotott képünk meglehetősen zavaros, hiányos, sőt téves.
Mit is tudunk erről? Mi az, amit tudatunkba véstek – s itt nem csupán a szovjet s a kommunista szemléletről beszélhetünk, hanem a nyugati történelemírás hozzáállásáról is.
A képlet egyszerű: a náci, rasszista diktátor Hitler háborút kezdeményezett, amelyért vele együtt az egész németséget tették felelőssé, de a hős Szovjetunió (némi nyugati segítséggel) mindnyájunk szerencséjére és boldogítására győzött, mi pedig fölszabadultunk, majd a Nyugat, tétova háborús segítség után, hidegháborút kezdeményezett a győztes Kelettel.
Csak az utóbbi időben kerültek elő olyan értékelések, meglátások, bizonyítékok, amelyek eléggé relativizálják ezt a szemléletet. Mi, akik ezt megéltük (főleg szüleink, nagyszüleink nemzedéke), régebben is tudtuk, mi a valóság, csak nem mertük szóvá tenni. Nyugaton pedig volt mit takargatni, hogy ehhez a „győztes Szovjetunió” szemlélethez asszisztáljanak. Az eltitkolt eseményeket szemlélve megrázó tények kerültek napvilágra. Érdemes felidézni Drábik János Százéves Trianon című könyvét, vagy akár Viktor Szuvorov könyveit (s persze több is akad), hogy megtudjuk, sok minden egészen másként történt, mint ahogy azt nekünk beadni igyekeztek. Más leleplező munka is akad, ám a szlovákiai magyarság és németség sorsa, bár ezzel szorosan, szervesen összefügg, mégis különleges téma. Az egyik első ilyen könyv Janics Kálmáné, a Hontalanság évei. Azóta hihetetlenül drasztikus új részletek merültek föl.
A téma nehézsége az, hogy a túlélők és szemtanúk zöme már meghalt, ezért gyakran csak közvetetten lehet a megtörténteket rekonstruálni. Másik nehézsége ennek az, hogy sok ezzel kapcsolatos iratot úgy dugtak el, hogy szinte csak véletlenül kerültek elő, amennyiben egyáltalán megmaradtak: sokat céltudatosan eltüntettek, miként a szemtanúkat is, nehogy nyoma maradjon a sok gazemberségnek, gyilkosságnak.
Van még egy lényeges tényező, amiért minderről olyan keveset tudunk: a megfélemlítés. Olyan is volt, hogy a megkínzott áldozatokkal aláíratták, titokban tartják a megtörténteket. Többnyire azonban nem volt szükség erre: látván a sok galádságot, önkéntesen hallgattak az emberek, mert ha szólni mertek volna, egzisztenciális problémákkal szembesülnek, s ezt jól tudták. Otthon is csak ritkán, vagy egyáltalán nem esett ilyenekről szó, nehogy a gyerek elszólja magát. Lényegében úgy viselkedtek a megalázott, megvert, testileg és lelkileg megkínzott emberek, mintha ők lettek volna a tettesek, nem pedig a megkínzóik.
Így éltünk ezzel a belénk plántált bűntudattal, s így történhetett az, hogy a sok gazság úgyszólván feledésbe merült, s lettünk ezáltal mi magunk a vétkesek, megkínzóink pedig a hősök.
Nehéz fába vágta fejszéjét Dunajszky Géza, amikor mindennek utánanézni akart. A még élő szemtanúkra, illetve hagyatékukra hivatkozva eleveníti fel, mit tettek velünk a „győztesek”. Ez persze egyáltalán nem a nácik rehabilitálását jelenti, nem is nemzetiségi kérdés az – hacsak nem a céltudatos etnikai tisztogatásról vagy népirtásról beszélünk, amit elszenvedtünk. És nem is holmi ideiglenes (mert sokan idejében átöltöztek) politikai állásfoglalástól függ ez, hiszen a gyilkosság a világnézettől függetlenül gyilkosság marad.
Dunajszky Géza több könyvében ismertette kutatásainak eredményeit, s mindegyik megrázó, hiszen idáig ismeretlen tényeket kiált világgá. A legutóbbi, a Felszántott tömegsírok (OZ Petržalka-Engerau-Ligetfalup.t., 2021) az eltitkolt tömegsírokat ismerteti, azokat, amelyekről tudomásunk van, s amelyek közül még nem mindegyiket tárták fel, így a bennük nyugvó áldozatok száma is legföljebb csak taksálható. Olyan tömegsírok ezek, ahol nem a háborúban elesett katonák nyugszanak, hanem közönséges gyilkosságok áldozatai.
Az adatok rémisztőek! A borzasztó ebben az, hogy e tömeggyilkosságok már a háború befejezése után történtek, többségében etnikai alapon: „háborús bűnös” magyarokat és németeket gyilkoltak meg szabadon garázdálkodva minden bírósági ítélet nélkül.
S ebben már nem a nácik „jeleskedtek”, hanem a győztes hatalom, illetve a hozzájuk átállt elemek, akik sikeres köpenyegforgatóknak bizonyultak. Túl gyakran személyi okokból történt ez, rablás, vagyonszerzés, vagy akár közönséges bosszú vezérelte a gyilkosokat. Nem lényegtelen ebben az sem, hogy a németeket és magyarokat kollektív bűnösséggel vádolták – ahogy az a Beneš-dekrétumokban is kifejezésre jut (miközben a zsidókat és a cigányokat sem kímélték). Ebből az is kiderül, hogy a szlovák nemzeti felkelés egyáltalán nem volt olyan önzetlen hősies harc a fasizmus ellen, ahogy azt máig beállítani igyekeznek. Persze: volt sok igaz partizán, ám túl sok a szégyentelen túlkapás, közönséges gyilkosság, ami más fényben mutatja az eseményeket.
Nincs min csodálkozni, ha tudatosítjuk, hogy a kommunizmus alig különbözik a nácizmustól, a módszerek nem hogy hasonlóak, de gyakran azonosak voltak, a tettesek számára az ideológia legfeljebb kifogás. Gátlástalanul gyilkoltak mindkét oldalon, de itt arról is van szó, hogy visszaéltek a győztesek előnyével, s nehogy mindez kiderüljön, amint Dunajszky Géza írja, „a háború utáni csehszlovák kommunista hatalom tabutémává tette a tömegmészárlást”. Ezért van az, hogy a szlovák nemzeti felkelés hivatalosan tulajdonképpen máig csupa igaz hősről szól (vajon Peter Jilemnický, amikor adatgyűjtésen volt Kronika című könyvéhez, mit hallott?). Előbb a kommunisták sajátították ki a felkelést, később (az úgynevezett rendszerváltás után) az is kiderült, mások is részt vettek benne, ám gyilkosságról továbbra sem esett szó, bár olyanokat is meggyilkoltak, akik a felkelőkhöz átállni akartak. Ami pedig azután következett, már a háború után, végleg elborzaszt: a németeket, magyarokat ezrével gyilkolták kizárólag etnikai alapon – persze azért lelkiismeretük(?) megnyugtatására(?) fasisztáknak nevezték ki őket.
A könyv szerzője több egyéni sorsot is megörökít, sok tragikus sorsot, a ligetfalui tankcsapdába lőtt, hazatérni igyekvő magyar 15–16 éves leventéktől kezdve a dobsinai németek meggyilkolásán át egészen Benešig, aki e rémtettek eszmei felelőse.
Azért olyan fontos könyv ez, amelyet ismerni kell, hogy tisztán lássunk. Azért is jó volna más nyelvekre (főleg szlovákra, csehre) lefordítani, hogy mások is megtudják, mit hallgattak el oly soká a tettesek és cinkosaik. Hogy vegyék észre, nem olyan fekete-fehér a világ, ahogy azt máig bemagyarázni igyekeznek a tettesek ügyvédjei, akik a népirtás e tényét mindenáron (szintén etnikai alapon!) leplezni, eltussolni szeretnék.
Kár, hogy az ilyen fontos könyv nem tartalmaz irodalomjegyzéket. A szerző ugyan különböző forrásokból idéz, ám gyakran csak állít, megfelelő forrás megjelölése nélkül, s ez ilyen szinten nem elég. Pedig egyértelmű, hogy sok idevágó forrást tanulmányozott át. A szerző műfajként elbeszélésnek mondja könyvét, mert tény és való, elbeszéli a rémtetteket – mintha ezzel akarná hangsúlyozni, hogy nem történész. Csakhogy a téma minden elemében tragikus történelem. Mintha csak azt kívánta volna a könyv írója, hogy a leendő történészek kezébe eszközt adjon, hogy mindezt a szégyenteljes, aljas gyilkosságot a lehető legalaposabban földolgozzák. Holott ezt maga a szerző is megtette: Dunajszky hatalmas léket vágott torz történelmi tudatunkba. Amíg azonban ezt csak úgy egymásnak olvassuk, mondjuk, addig a világ nem értesül róla. Pedig rendkívül fontos volna, hogy a világ köztudata is megtudja mindezt, hogy felismerje a taglalt szörnyűségeket. Mert nem egyedülálló ez, másutt máskor is megtörtént (és történik máig).
Kellemetlen igazságok ezek sokak számára, ám az igazság mindennél fontosabb. Az eltitkolt gazságok csak rossz vért szülnek, az elhallgatott rémtettek pedig kvadratikus szaporodásra hajlamosak.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
