Mély fájdalommal közeledik az idei karácsony… Ahogy Vörösmarty Mihály írta „Most tél van, és csend, és hó, és halál.“ Egy igaz baráttól, családtagtól, a felvidéki és zselízi magyarság ikonjától kell sajnos elköszönnünk.
Szomorú szívvel kell a búcsút vennünk, amit rettenetes nehéz megtennünk, mert mindannyiunkat felkészületlenül ért. A veszteség, amely a legközelebbi hozzátartozókat érte, sokkal nagyobb, mintsem egyszerre fel tudnánk azt mérni. Fel se tudjuk fogni, hogy ez egyáltalán igaz lehet, s csak reménykedünk, hogy illúzió volt csupán, és holnap csengeni fog a telefon, hogy megkérdezze, mit szólunk a DAC hétvégi eredményéhez…
Ábel Gábor barátunk egy rendkívüli személyiség volt, akivel legtöbbünk szoros kapcsolatot ápolt. Mindenkihez mindig volt egy jó szava, és mi sem volt természetesebb annál, hogy amikor különböző eseményeken, vagy csak úgy az utcán összefutottunk és mosolyogva elbeszélgettünk mindennapjaink, vagy a világ ügyes-bajos dolgairól.
Gabi bácsi – ahogy én szólítottam – ugyanis nemcsak a családjával, legközelebbi hozzátartozóival, de az egész felvidéki magyar közösséggel is napi szintű kapcsolatot ápolt. Izzott benne a szülőföldje iránti szeretet és a határtalan tenniakarás magyar közösségéért. Egész életében a kultúráért, a közművelődésért, a felvidéki magyar közösségért dolgozott, amivel igazi fáklyaként példát mutatott mindannyiunk számára. E küldetéstudat kísérte őt végig egész életében a Csemadok és az MKP berkeiben, de nincs olyan focista se közel-távol a környéken, aki ne ismerte volna, hiszen újságíróként és szenvedélyes futballszeretőként krónikása volt a regionális futballnak, akárcsak hódolója a DAC és a Ferencváros csapatainak. Bámulatos volt az a tudás, aminek birtokában volt. A fociról, a politikáról, a közéletről nem volt olyan dolog, amit ne tudott volna. Bármiről is beszélgettünk, ő pontos adatokat mondott, és nem csak birtokában volt az információknak, de arról határozott véleménye is volt, amivel kapcsolatban élmény volt vele diskurálni. Mindez, és nagyon közvetlen, kedves személyisége tette őt igazán nagy emberré, akit mindenki tisztelt és elismert. Az a munkabírás pedig, amivel fel volt vértezve, az mindenkit ámulatba ejtett. Energikus lendületességével megszégyenített sok fiatalt is.
Mi, akik együtt dolgoztunk vele, de az egész felvidéki magyar közösség is mindig számíthatott rá, ezért ily váratlan elvesztése nem csak a szíveinket töri meg, de óriási űrt is hagy. Szülőföldünk és magyarságunk ugyanis nem hiszem, hogy pótolni tudja ezt a veszteséget.
Nem csak szeretett családja, nem csak otthona, Zselíz és nem csak az a közösség, amiben utolsó pillanatig elhivatottan dolgozott köszönhet rengeteget neki, de én magam is. Fiatal, tapasztalatlan pályakezdőként mindig ott volt, hogy tanácsot adjon, hogy segítsen, hogy támogasson. És nem egyszer az ő szilárd kitartása és meg nem alkuvó magatartása volt az, ami tartotta bennem, bennünk a lelket, amikor elbizonytalanodtunk. Ezzel mindenki így van, aki vele szorosabban együtt dolgozott. Ha valakinek érdemes volt kikérni a véleményét, akkor az ő volt, aki mindig tudott mit mondani.
Egy családtag, egy barát, egy harcostárs elvesztésére egyszerűen nem lehet felkészülni, most csak az forog a fejünkben, hogy még nem, nem jöhetett el ez a pillanat. Még annyi mindent meg kellett volna beszélnünk, annyi mindent meg kellett volna megtapasztalnunk, együtt átélnünk. Annyi mindennek kellett volna még örülnünk együtt, annyi mindenen bosszankodnunk vagy megoldást keresnünk.
Egy-két hete még kérdezte tőlem egy témában, hogy mit mondok, merre megyünk tovább. Könnyelműen mondtam neki: „Gabi bácsi, az idő majd megmutatja.“ De azt elképzelni nem tudtam volna, hogy erre az útra nélküle kell lépnünk. Illetve dehogyis nélküle, hisz lehethogy fizikailag már nem, de lelkünkben örökké velünk marad abban biztos vagyok.
Ahogy abban is, hogy ha a magyarságot bármi sérelem éri, ő lesz az első, aki a Mennyországban tüntetni fog és közbenjár értünk. Felvidék és az itteni magyar közösség szent volt ugyanis számára és mondhatni minden gondolatát, minden tettét áthatotta otthonunk, nemzetünk szeretete. De nem lehetünk igazságtalanok, mert lehet hogy csak képletesen szólva megirigyelte a jó Isten azt a fantasztikus munkabírást, ami jellemezte és úgy döntött, hogy most már mellette van rá szüksége.
És bár nekünk most a gyász és fájdalom járja át a szíveinket, Ő már talán Albert Flóriánnal vagy Puskás Ferenccel készít interjút és szeretett barátjával, Szűcs Laci bácsival néz le ránk.
Drága Gabi bácsi barátom!
Akik most itt állunk, és azok is, akik nem lehetnek itt, azok a közös emlékek kötik össze Veled, amelyekben örökké fogsz élni. A születés és a halál könyörtelen törvénye elsodort tőlünk. Hihetetlen nehéz ez számunkra, s csak reméljük, hogy az idő gyógyírt hoz a fájdalomra és a könnyekre.
Mielőtt végleg elbúcsúznánk Tőled, engedd meg, hogy még egy pillanatig veled lehessünk. Az idő, mely kijelölte életed útját, mást is elénk idéz. Rávilágít azokra az értékekre, amelyeket életedben létrehoztál. Engedd meg nekünk, hogy belepillanthassunk életed könyvébe, hogy végiglapozhassuk lapjait, tudván, hogy lehet, éppen a legfontosabb mozzanatokat fogjuk kihagyni. Bárhogy is legyen, életed példakép számunkra, akik tiszteltek és szerettek. …
Azt mondják, hogy az ember élete sugárzó fényhez hasonlít. A Te életed ilyen volt. Habár ez a fény most kihunyt, melegségét szüntelenül érzik a legközelebbi hozzátartozóid.
Tisztelt gyászolók!
Kedves elvesztettünk életútja élete 73. évében ért véget. Ábel Gábor 1948. május 15-én született Zselízen Ábel Sándor és Dániel Rozália gyermekeként. Édesanyja egyedül nevelte, akit első fia születésének évében veszített el. Iskoláit a zselízi magyar tannyelvű alapiskolában, majd a gimnáziumban, végül – távúton – az ipolysági mezőgazdasági szakközépiskolában végezte. Előbb a Járási Mezőgazdasági Igazgatóság munkatársaként, később osztályvezető-helyetteseként dolgozott.
1972-től 1983-ig a Csemadok helyi szervezetének elnöke. 1982-től 1995-ig a Csemadok Járási Bizottság titkáraként tevékenykedett. 1995-től 2000-ig a Zselízi Művelődési Otthon igazgatója. Több cikluson keresztül városi önkormányzati képviselő is volt. Nyugdijas koráig magyarországi sajtótermékek forgalmazásával foglalkozott saját vállalkozása keretén belül. Mivel a nyugodt nyugdíjas élet nem igazán feküdt neki, mint ételkihordó tevékenykedett, ami biztosította számára a közvetlen kapcsolat és társalgás lehetőségét mindenkivel. 1967-től jelentek meg cikkei és versei. 1999-ben alapító főszerkesztője volt a Zselízi Hírmondónak. Mindmáig több sajtóorgánum külsős munkatársa volt (mint a Garamvölgye, az Új Szó, Zselízi Hírmondó, Reflex24 és más internetes oldalakon is jelentek meg – többnyire sport tematikájú – írásai. Megannyi sportvezetővel, játékossal, edzővel, játékvezetővel állandó kapcsolatban állt.
Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott állásában és írta az élményszámba menő publikációit.
Mély szomorúsággal, mérhetetlen fájdalommal fogadtuk a hírt, hogy barátunk már nincs köztünk. 2021. december 19-én végleg lehunyta szemét.
Élete ugyan megszakadt, de szerettei életében, mindannyiunk emlékében tovább folytatódik. Ahogy életében, úgy eltávoztában is támaszunk marad és közös emlékeinkből örökké táplálkozni tudunk. A gyász pillanatában ez nem tűnik könnyűnek, de tudnunk kell, hogy a közös élmények emlékezete enyhíti a legnagyobb bánatot is…..
Búcsúzunk drága barátunktól, még utoljára megköszönjük mindazt, mit adott, amit alkotott. De ígérjük, gyakran felidézzük majd emlékezetünkben. Életünk a rá való emlékezéssel teljesebbé válik, boldogságunkat pedig meghatványozzák azok az örömteli pillanatok, amelyek az idő emlékezetében utána fennmaradtak.
Egyedül az emberre érvényes, hogy társadalmi életet él, és az emberek szeretete övezi. Így van ez a mi esetünkben is. Életében sok szeretetet kapott a családjától, rokonoktól, ismerősöktől és barátoktól. Ha lehet, még többet viszonzott belőle. Itt most utoljára mond köszönetet mindenkinek mindezért. Mi pedig, akik a szeretetnek és a hálának mindazon szavait, amellyel életében talán adósai maradtunk, most mondjuk el magunkban utoljára ravatala előtt.
Elérkezett a búcsú pillanata. Utoljára köszöntjük őt. Meghajlunk előtte és életműve előtt. Fogadalmat teszünk, hogy soha nem felejtjük el, emléke életünk végéig élni fog bennünk.
Fájdalomtól nehéz szívvel búcsúzik hát szeretett családja, barátai, rokonai, ismerősei, illetve a CSEMADOK, az MKP és Zselíz városa, nem utolsósorban pedig a DAC és a Fradi közössége. Mindenért nagy köszönettel tartozunk neki. Távozása kifejezhetetlen veszteség mindenki számára.
Isten veled, barátunk! Nyugodj békében!
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
