A kassai Márai Stúdiószínpad helyiségében február 18-án, pénteken került sor a Szomszédaink a magyarok c. Jean Monnet-díjas dokumentumfilm-sorozat első részének vetítésére. Azután Köteles Szabolcs, a Pátria Rádió szerkesztője Galán Angélával – akinek apja egykor a kassai Tháliában játszott – és Zámborszky Ákos vajdasági rendezővel, a film alkotóival beszélgetett. Galán a későbbi beszélgetés során vallott kassai emlékeiről is. Apja számára ezek az évek életének fontos időszakát jelentették.
Lássuk a filmet! A térképen Magyarország és Szlovákia, Pozsony és a szlovák címer jelenik meg. Így kezdődik a Szomszédok c. filmsorozat Szlovákiával foglalkozó része. Majd az alapvető statisztikai adatok következnek.
Vita tárgyát képezi a Szomszédok c. tévékomédia, ahol Rák Viki játszotta az egyik főszerepet. Ez sokakban visszatetszést váltott ki, mert a magyarokat meglehetősen gyengeelméjűeknek mutatja. Nem csoda, ha azután elhangzik a becsmérlő kérdés: „Čo si Maďar!?” (Mi az, magyar vagy!?) Több magyar elmondja, megértés uralkodik magyar-szlovák viszonylatban addig, míg a magyar kérdés nem kerül napirendre. Emiatt már barátságok is estek szét. Az elmúlt 20 év alatt sem sikerült áttörést elérni.
Egy szlovák faluban úgy vélik, Budapesten az emberek tudnak szlovákul. Mások a cigányokat azonosítják a magyarokkal. Előjönnek a sztereotípiák: a nagypapát a magyarok megverték…
Jeleneteket látunk a pozsonyi koronázási ünnepségekről, melyeket 2003 óta tartanak. Sokan nyilatkoznak a közös múltról. Néhányan azt az álláspontot védik, hogy a Bratislava városnevet 1918 előttre vonatkozóan is használni kell, mert az emberek ehhez szoktak hozzá. Esetleg nem tudnák miről van szó, ha a hagyományos Prešporok név szerepelne. Ezt persze sommásan nem lehet kijelenteni és az iskolai tankönyvek ez ügyben sokat tehetnének. Elég csak arra utalnunk, hogy a sztálingrádi csatát sem fogja senki volgográdinak hívni csak azért, mert a város neve 1961-ben megváltozott. Szlovákia fogalmának használata sem szerencsés 1918 előtt. A mai Szlovákia területén kifejezés használata nehézkessé teszi a fogalmazást.
Pozsony alpolgármestere is megszólal magyarul. Férje magyar, gyermekei magyar óvodába és iskolába jártak. Szóba kerül a kettős identitás kérdése, de ezt a szálat a film nem követi.
Túl kell lépni a sérelmeken. A végső számlát a szlovákok a Monarchia utolsó évtizedei alapján nyújtották be – hangzik el egy szlovák vélemény. Van, aki a francia-német viszony rendezését tartja példamutatónak.
Szóba kerül Hlinka mondása az ezeréves házasság sikertelenségéről, csak már az nem, hogy később a páter a cseh-szlovák házasságot sem tartotta jónak, pedig az még akkor csak rövid ideig tartott. Az autonómia kifejezés mint mumus kerül terítékre. És ennek kapcsán hangzik el a történelemkönyvek kritikája. Trianont egy mondattal intézik el. Szlovákiában a történelem nem érettségi tantárgy. Jobb a tájékozatlan ember – hangzik el a filmben. Azért – tegyük hozzá -, mert könnyebb megvezetni.
Hunčik Péter kicsit leegyszerűsít, amikor kijelenti, a szlovákok magyarosodtak. Ez csak a városokban volt így. Kollai István említi a sztereotípiát a galamblelkű szlovák népről. (Néhány kiélezett korszak ezt persze cáfolja, csak erre senki nem szeret emlékezni és emlékeztetni.) Természetesen szóba kerül a kétnyelvű feliratok kérdése, a kettős állampolgárság, az irredentizmus. Miroslav Kusý kimondja, Szlovákia multikulturális ország, hiszen a lakosság 20%-a nem magyar.
Hunčík Péter megjegyzését senki nem cáfolta, hogy „nincsenek etnika sírok”. Sajnos, ez csak magyar-szlovák vonatkozásban igaz, szlovák-magyarban nem. Ezt már legalább Janics Kálmán A hontalanság évei c. munka megjelenése óta tudjuk. Hunčik a szlovák-magyar kommunikáció elégtelenségére hívta föl a figyelmet.
A vegyes házasságban élő férj elmondja, sok közös vonás van a két nemzet között. Például a konyha. Családon belül vita tárgyát képezte, hogy a nagymama magyarul beszélő szlovák volt, vagy magyar. Pedig ő egész családját magyarnak vallotta.
Csak felvillantottunk néhány jelenetet, melyek az 52 perces filmben megjelentek, majd sor került a 20 percre tervezett beszélgetésre, mely háromnegyed órát tartott. Az viszont keveseknek tűnt föl, hogy az interjúalanyok mind az ország nyugati felében élnek.
Köteles először az alkotókat mutatta be. Galánt Kassához és Pozsonyhoz fűződő kapcsolatáról faggatta. Alapiskolás korában járt először Kassán családi kirándulás keretében. Már tavaly is örült a kassai filmbemutatónak, de a járvány miatt erről le kellett mondani. Emiatt szomorú lett.
Pozsony Óvárosában nőtt föl. A Mihály-torony mellett, egy nagyon-nagyon régi házban. A ferences templomba jártak misére. Azután átköltöztek a Ventúr-utcába, mely szintén az Óváros része. Valamikor abban a házban volt az első magyar könyvnyomda a 18. században. Szembe velük meg az Osztrák Nagykövetség működött, ahol egykor Mozart koncertezett.
Körbe vette a lélegző, élő történelem. Beleélte magát a Monarchiabeli korba. A ruhák susogását is hallani vélte. A várost körbevevő betonrengeteg kissé zavarja. Pozsony többnemzetiségű, de hangsúlyosan magyar légkörét nagyon szerette. A 80-as években még éltek azok a pressburger családok, melyek németül beszéltek. Sokan már az egykori pozsonyiak közül nincsenek velünk. Szeret visszajárni, neki az otthont, a hazát Pozsony jelenti. Persze az a város már nem létezik, de a szívtájékon mégis azt érzi.
Január végén járt utoljára Pozsonyban. Sikerült a barátaival találkozni, akikkel élő a kapcsolata. Néhányan a diploma-filmjében is megszólaltak. Ezért is kapott egy díjat, ami miatt megindult a találgatás, biztos ez a lány valakinek a valakije. Kapott érte meleget és hideget.
Zámborszky szülőföldjéről, a Vajdaságról beszélt és Zentáról, ahonnan származik. Maga a Vajdaság is multinacionális térség. Több mint 30 nemzetiség otthona. A magyarság lélekszáma 300.000. Csökkenő tendenciát mutat.
A sorozatnak öt része van. Elkészült a szlovákiai, a romániai, az ukrajnai és a szerbiai rész. Az ötödik részben Horvátország, Szlovénia és Ausztria együtt kerül bemutatásra, mert csak így kaptak rá pénzt.
Ez készül most. Ami Galán Angélát sokkolta, hogy ott a „magyarok” megünneplik Trianont. A magyarul beszélők is azt mondják, én osztrák vagyok! Fontos számukra az anyanyelv megtartása, de már nem magyarként tekintenek önmagukra. Rákérdeztek erre, de senki nem vallotta magát magyarnak! Ez felveti a gondolatot, hogy ötven év múlva, nálunk is ez lesz!?
Ők a vasfüggönyön túlra kerültek, így ezt csodálatos dolognak tartják. Az elmúlt hetven évre néznek, sokkal jobban élnek és ezt nem szégyellik az orrunk alá dörgölni. Ezt már Zámborszky tette hozzá.
A Délvidéken az emberek rettegtek nyilatkozni. Ott többszörösen is vannak etnikai sírok, hiszen nemrég háború zajlott. Így nehezebben nyíltak meg. Vannak tabu témák. Szlovákiában szabadabban nyilatkoztak az emberek.
Törekvésük az volt, hogy bemutassák, milyen az együttélés, milyen kisebbségben magyarnak lenni. Ne kívülről mutassák be, hiszen az alkotók mindketten kisebbségiek.
Amikor Pozsonyba indultak filmezni, a rendőr Zámborszkyt jóindulatúan figyelmeztette, ott meg fogják pofozni. Erre mégsem került sor. Tehát ne az anyaországi prekoncepciók érvényesüljenek. Azokat le kell vetkőzni!
Galán Angélának hála, sikerült személyesebbé tenni a beszélgetéseket. Zámborszky azért választotta őt. Angéla nagyon gyorsan ráhangolódott ezekre az emberekre. Nem tartotta szerencsésnek, ha csak a szakértők mondják el a frankót, mi a „nagy igazság”. Ez az emberekről szól. Azért mentek el a vegyes családokhoz, amelyek ebben élik mindennapjaikat.
Az érdeklődők (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Nyolcvan órát vettek föl 2013-ban, amiből nagyon nehéz volt 52 percet összevágni. Amikor megvágták másfél órába, nem lehetett megállni, de tovább kellett szelektálni. Ez olyan, mint amikor az ember karját vágják le – vallotta Zámborszky. – Volt, aki a vetítés után odajött: „egész nap forgattatok velem és kimaradtam!” Ezt nehéz volt megmagyarázni. Pedig a riportalanyokkal közölték az interjú előtt, nem biztos, hogy bekerülnek a filmbe. Ha valaki ugyanazt tömörebben mondta el, akkor azt előnyben részesítették. Vagy fontosabb dolgot mondott. Így nagyon sok interjú kimaradt, sok témát, kérdéskört nem tudtak megnyitni. A bőség zavarával küzdöttek. Zámborszky elmondta, egyes témákat kénytelenek voltak mellőzni bizonyos részekben, de azok a sorozat másik részében jelentek meg.
Köteles kérdésére a díjjal kapcsolatosan Zámborszky elmondta, Jean Monet francia közgazdász volt, aki az együttélés mellett tette le a voksát.
Úgy gondolta, európai gondolkodásmódra vall, ha az emberek megtanulnak egymás mellett élni. Azért örült ennek a díjnak, mert így valamilyen szinten elismerték filmjük létezését és annak jogosultságát.
Voltak félelmeik, amikor a többség radikális hangadóit szólaltatták meg. Bekerültek a filmbe olyan szlovákok, mint Stanislav Bajaník, a Matica slovenská hírhedt exponense. Ettől a beszélgetéstől egy kicsit tartottak, de kiderült, ok nélkül. Štefan Osuský leszármazottja is, akinek felmenője írta alá Benešsel a trianoni diktátumot, saját nézőpontjából értelmezte a szlovák-magyar kapcsolatokat. Ahogy Galán Angéla hangsúlyozta, igyekeztek kiegyensúlyozott képet nyújtani. Mindkét oldal véleménye jelenjen meg.
Valaki a youtube-ra föltette ezt a részt – mondta Galán. – Végül hagyták, pedig jogdíjat nem fizet érte. 400.000-en nézték meg, ami jelzi a téma fontosságát. Az nagy dolog, hogy egy ilyen hosszú és specifikus témájú videót annyian megnéznek! A dokumentumfilmek általában rétegtémákat dolgoznak föl. A kárpátaljai részt letiltották a youtube-ról, de azután ismét föltették, mert ennek nincs értelme. Hiszen a film így közkinccsé lett. Örülnek neki, mert így nyilvánvaló, van érdeklődés. A tévében egyszer levetítették éjfélkor a romániai részt. Ez rosszul esett nekik, hiszen Kolozsvárott már 1 óra volt! Még a legelvetemültebb érdeklődő sem fog emiatt fönnmaradni. A tévék nem sztárolták sorozatunkat.
Végül csak így tudják lemérni, hogy milyen az érdeklődés. Az ilyen filmeket 400-an, vagy akár 7.000-en nézik meg, hogy az ő nézettségük fantasztikus szám. De a youtube mégis letilthatja, mert a háttérzenéért nem fizetik a jogdíjat. A sorozat nézettsége biztosan egymillió fölött van. Pedig a dokumentum-film készítésből nem lehet meggazdagodni.
Olyan témákat feszegetnek, amelyeket az Európai Unióban nem díjaznak, de az itt élő embereket nagyon érdeklik. Ők is forgathatnának Kostarikán, Costa Bráván, Surinamen vagy másutt. Hozhatnának szép képeket és azt mondhatnák, amit csak akarnak. Persze nem ez a valóság, de mindenki elhiszi. Ehhez mindenki ért, ehhez mindenki hozzá tud szólni. Ők inkább ütköztetik az álláspontokat. Mindenki maga alakítsa ki véleményét, ami borzasztóan nehéz.
Galán Angéla azt tartja a film erényének, hogy bár nem akarták a magyar sérelmeket elbagatellizálni, de ritka, hogy egymás mellé kerül a trianoni szerződést aláró csehszlovák diplomata dédunokaöccsének a véleménye, majd szlovák és magyar történész fejti ki arról a nézetét, hogy Szlovákiát emlegetni a középkorban elfogadható, vagy sem.
Zámborszky elmondta, a film láttán, a kommentekben a romániai nézők három nyelven szidták egymást, pedig nem ez volt a cél. Párbeszédet akartak indítani. Mert ugye, elhangzik, Hunyadi Mátyás román volt. Megszólal a filmekben a szélsőséges román és ukrán is.
Lehet, a szlovák televízió is be fogja végre mutatni. A közönségből is többen hozzászóltak. Számos gondot vetettek föl, ami jelezte, a téma örök és számtalan vetülete van, melyek összefoglalása szinte lehetetlen feladat.
Máté László felszólalásában leszögezte, Trianon kérdésében szemléletváltásra van szükség. Száz év után meg kellene fogalmaznunk elvárásainkat. A szlovák nyelv oktatása körül is számos hamis sztereotípia él a szlovákok körében.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
