Ötödik napja tart az orosz invázió, s ezzel együtt nagyjából negyedik napja dől a nyugati médiából a szakértés: Putyin elszámolta magát Ukrajna erejét és ellenálló képességét illetően, s ezzel Oroszországból azonnal harmadik világbeli államot csinált. De mi van, ha mégsem?
„Ha hajlandók vagyunk egy percre elviselni azt a kellemetlen gondolatot, hogy Putyin esetleg nem tévedett, hanem mindez egy jól átgondolt politikai és katonai tervezési folyamat eredménye, akkor alkalom nyílik arra, hogy feltegyük a kérdést: Mi is tulajdonképpen az orosz elnök terve?”
A kérdést Robert C. Castel Izraelben élő biztonságpolitikai szakértő feszegeti, fejtegetései a nekohon.hu portálon olvashatók. Teheti, mert ott nem szedik ízekre azokat, akik esetleg hajlandóak egy pillanatra kihúzni a fejüket a hátsójukból és elgondolkodni legalább a tényeken. Melyek ezek? Castel a következőket sorolja fel:
– mindeddig az oroszok a katonai és technológiai eszközeiknek csupán egy töredékét vetették be az Ukrajna elleni hadjárat során
– Oroszország nem törekedett mindenáron a teljes légi fölény kivívására (lásd: Kijev szelleme), ami a nyugati elemzők étlapján obligát előételnek számít. (bár ami „Kijev szellemét” illeti, arról az a hír járja, hogy egy számítógépes játékból kölcsönözték a hozzá való képeket. szd. megj).
– Putyin nem vetette be országa kibereszközeit a kritikus ukrán infrastruktúrák – a vízellátás, az elektromos hálózat és az internet – megbénítására (Lásd: Ukrajna elérhetősége a világhálón).
– az alkalmazott tűzerő szinte kizárólag nagy pontosságú eszközökre épült, melyek a világ legmodernebb hadseregeiben sem állnak korlátlanul rendelkezésre.
– Putyin nem törekedett mindenáron az ukrán fegyveres erők minél átfogóbb fizikai felszámolására (lásd: Az áldozatok relatíve alacsony száma).
– az oroszok mindeddig nem támadták célzottan Ukrajna civil lakosságát.
A „miért” -re adandó válaszhoz Castel az orosz katonai doktrínát megalapozó Clausewitz-féle filozófiához vezet vissza, melyből megérthető, hogy mi lehet ennek a háborúnak a célja.
„A Clausewitz-féle triád: A kormány, a hadsereg és a nép legyőzésének hármas egysége egy hasznos modell a háború megértésére.”
Az első fázis a kormány megtörése lenne: „az ellenállás reménytelen, adjátok meg magatokat”. Ahogy Castel írja: erre való „a látszólag szükségtelenül bonyolult, több irányú offenzíva, a több dimenziós bekerítés lélektani hatása, a precíziós tűzcsapások, és a lélektani hadviselés különböző formái”.
Ha ez nem jön be, következhet (az előzővel persze párhuzamosan is) a második fázis, a hadsereg ellen. Itt sem a teljes pusztítás a cél, sokkal inkább a pacifikálás, hiszen Putyin sem romhalmazon kíván uralkodni, gazdasági teher már most is épp elég nyomja országát. Ha itt a lélektani hadviselés nem hozza meg az eredményt, azaz nem sikerül demoralizálni az ukrán erőket (s jelenleg nagyon úgy fest), akkor jön az ukrán sereg katonai felőrlése.
„A precíziós fegyverek helyett egyre gyakrabban fogjuk látni a hagyományos tűzeszközök használatát, a lassú és módszeres előretörés is átadja majd a helyét egy agresszívebb mozgóháborúnak. Ez lesz az a pillanat, amikor Oroszország feltétlenül ki fogja csikarni a légi fölényt.”
És végül, harmadikként „az ukrán nép kerül az orosz célkereszt középpontjába.” Lélektani hadviselés, infrastruktúrák elleni csapások, terrorbombázások.
Mindez természetesen csak egy a szakértői latolgatások közül, de ami feltétlenül szimpatikus az összes eddig olvasott, rendkívül magabiztos nyugati elemzői kinyilatkoztatásokhoz képest az az, hogy Castel elismeri:
ez a Clausewitz-féle hadelméleten alapuló magyarázat nem bír látnoki képességekkel, de „még mindig hasznosabb egy fokkal, mint a végtelenített »Putyin tévedett«-et játszó verkli.”
(Szűcs Dániel/Felvidék.ma)
