Ezt nem én mondom, hanem az a sok-sok kommentelő, akik az előző cikkem alatt fejlették ki sommás véleményüket, amelyben egy asszimilálódó fiktív egyén gondolatvilágát írtam le.
Jöttek is a felháborodott vélemények, amelyet két csoportba osztottam. Az egyik fele a véleményt alkotóknak teljes mértékben elhitte, hogy ez egy valós történet és tulajdonképpen én önmagamról írtam, nos, velük igazából nem tudok mit kezdeni, mert aki funkcionális analfabéta, annak mások istápolására lenne szüksége. A másik csoport viszont megértette a lényeget és kikérte magának az ilyen gondolkodásmódot, mert bizony Ő vagy az Ő GYERMEKE bizony nem ilyen! Szuper, örülök neki, ez jó hír, csak az ilyennel azt nem lehet megértetni, hogy ha önelégülten kijelenti, hogy ő mennyire karakán és gerinces magyar (mondom még egyszer, ez nagyszerű!), attól még a körülötte létező világban nagyon-nagyon sokan nem ilyenek, sőt, teljesen mások, és ez makacs tény.
Vegyünk néhány példát, valós élethelyzetet, amiben élünk, itt, a Felvidéken!
Vagyunk vagy háromszázezren, felnőtt magyarok. Vegyünk egy átlagos járást középről, a Losonci járást. A 2021-es adatok szerint 16 580 magyar lakja a 29 falu és város alkotta magyarlakta régiót. Nézzük sorban a kifejezetten magyar ünnepeinket: farsangi magyar bálok (Füleken, Losoncon, és pár településen), március 15. (Losonc, Fülek, Ragyolc, esetleg pár kisebb település időközönként), június 4. (Fülek, Fülekpüspöki, Kalonda, időnként máshol is), nyári magyar rendezvények (Csemadok járási fesztivál, a füleki és a ragyolci magyar zenei fesztiválok, magyar bulik), augusztus 20. (Fülek és elvétve községekben), év végi magyar ünnepek (általában a Csemadok évzáró rendezvényei, amelyek átnyúlnak a következő téli hónapokba). Szándékosan ne vegyük számba a falunapokat, mert azok egészen más jellegű, inkább „multi-kulti” rendezvények. Hevenyészett lesz tehát a végösszeg, hiszen nehéz pontos számot mondani, de hibahatáron belül is maximálisan 2000 magyar embert számolhatunk össze ezeken a rendezvényeken és ebbe a számadatba „beleront” a két koncertfesztivál, amely igaz, hogy magyar, de azon kívül, hogy magyarul zenélnek magyar zenészek, nagyrészt magyar közönségnek, igazából nem tudni, hogy mennyiben segíti a járási magyarság identitásának a megerősítését, de ezt most ne elemezzük.
Egy a lényeg, a 16 580 járási magyarból jó esetben a magyarság 10%-a veszi ki részét az év folyamán, egy-egy alakalmommal a magyar közéleti, kulturális életből. A „maradék” 14 922 nem. Ez a maradék a járási magyarságunk 90%-a!
Ne kezdjen el most senki számolni, hogy ez bizonyára nem így van, mert akkor kezdjük elölről. A farsangi bálokon van pár száz ember, amelyből jó esetben az egyharmada (már) nem magyar, csak szereti a jó magyar bálokat és befizet (ez főleg Losoncra jellemző). A március tizenötödikei ünnepségek felemelőek és az iskolák segítségével pár száz résztvevővel számolhatunk, amelyben természetesen ott a mindig és mindenkoron megjelenő kemény magja térségünk magyarságának. Trianonra való emlékezés résztvevői az egész járásban maximum száz fő, augusztus 20. úgyszintén. A többi aktív résztvevő a csemadokos és egyéb nyári zenei rendezvények vendége, akik inkább szórakozni jönnek, mint a magyarságukat tudatosan megélni, de legalább eljönnek…
Még egyszer tehát: a többi 90% nem jön, nem megy sehova. Tévét néz, vagy kapál, vagy a kocsmában van. Persze attól még magyar, de tízévenként kiderül, hogy ebből a 90%-ból fogyunk el. A passzív magyarokból. Ugyanis ők az a réteg, akiket gyengének és hülyének neveznek emberek abból a 10%-ból, akik aktívan, tudatosan élik meg a magyarságukat a Felvidéken.
Igen, ők a nép, ők az alkalmazkodók, de erről majd a cikkem végén. Szóval ők azok, akik számára igenis szükséges a mindennapi magyar élettér bővítése, mert, ha az nincs, és lesz helyette szlovák élettér, akkor bizony ők ahhoz fognak alkalmazkodni. Szép csendben váltanak, olyan csendben, ahogy élik a mindennapjaikat.
A Ma7.sk oldalán (Van, ami csak rajtunk múlik | ma7.sk) a mindannyiunk által nagyra becsült N. Gyurkovits Róza „kéri számon” rajtam, hogy mégis, hogyan gondolom azt, hogy a kisembert felmentem az asszimiláció bűne alól, és ezt írja: „Senki nem teremtett neki nagyobb magyar életteret. S a maga nagyobb magyar élettér-igényének legalább a családjában-falujában úgy tesz eleget, hogy a gyerekéből szlovákot nevel. Logikus, nem? Tényleg ez az indok a nemzetváltásra, nem inkább csak a könnyebbik út, ürügy a megmagyarázhatatlan megmagyarázására?! Mert sok minden eszembe jut a tétova kifakadások kapcsán…“ – majd sorolni kezdi a jó példákat Balassa Zoltántól a néhai apósáig, akik bizony nem lettek szlovákká, minden ellenszél ellenére sem. Ez így igaz, én viszont fel tudok sorolni a körülöttem zajló 58 évem alatt tapasztalt több ezer olyan magyart, aki meg nem maradt meg magyarnak. Én „győztem“! Sajnos.
Tényleg nem érti senki a lényeget!? Tényleg nem érti a felvidéki magyar elit, hogy nem a nép a gyenge és a hülye, hanem egyszerűen a nép ilyen. Minden falunkban, városunkban, minden járásunkban ilyen, ezekkel az arányokkal!
Van még egy utolsó érvem. Amikor az Anyaországban március 15., augusztus 20., illetve október 23. környékén háromnapos hosszú hétvégét alakít a magyar kormány a polgárainak, akkor az ünnepségeken részt vevők, illetve a wellnessekben leledzők aránya kb. hasonló mint a fenti példa a Losonci járásból. Ugye érti mindenki, hogy ez mit jelent?… Igen, a magyar nép is ilyen, sőt nagyon sok náció esetében is ilyenek az arányok, a különbség az, hogy Kismagyarországon a NER által kitűzött célok egyike, hogy ezek az arányok változzanak és a nép nemzetté váljon!
Nos ez lenne a mi dolgunk is itt, a Felvidéken, a többszörösen hátrányos helyzetünk ellenére is. Felmérni a saját állapotunkat minden régiónkban, kitűzni a céljainkat, meghatározni önmagunkat a munka felelőseinek és elvégezni azt, s időközönként közösen kiértékelni, hogy hol tartunk.
Olyan egyszerű lenne ez, de félek, hogy ez nem megy, mert egyrészt nem is értjük önmagunkat, másrészt, aki meg érti, és használja a népet erre, meg arra, az meg örök életű közéleti gazember, és ameddig él, addig szívja a gazdatest, azaz a felvidéki magyar közösség vérét.
Így zárul be hát a felvidéki körünk, ami tulajdonképpen egy hurok a nyakunkon. Táncoljunk, vigadjunk ész nélkül kifulladásig a sámlin, aztán majdcsak kirúgjuk magunk alól…
Utóirat:
Wass Albert: a háromféle magyar
Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy
kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik,
farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják
cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad
farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál,
csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.
Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és
verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az
élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz,
melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért.
A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem
születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.
Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk:
a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya.
Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se
jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű
a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s
amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De
sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy
újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy
tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön
ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért,
érted?
Ez a nagy tömeg. Ez a nép.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
