Mizerák István (1942-1998) fotókiállítása nyílt meg november 15-én a Kelet-szlovákiai Múzeum Bástya Galériájában Kassán (Fazekas u. 7). A fotóművész egész életművét bemutató válogatás 56 fekete-fehér és színes analóg fotóból áll.
Gablyasz Edina Lilla és Labuda Krisztina fuvolajátékával nyitották meg a tárlatot.
A helyszín kiemelten fontos a fényképész életműve szempontjából, hiszen ez egyfajta hazatérés a művész születésének 80. évfordulóján, mivel Mizerák apai ágon felvidéki, beretkei származású és egész életében rendszeresen látogatta ezt a térséget. Rokonsága Gömörben élt. Trianon után a család Sajóvárkonyba menekült, közvetlenül a trianoni határ túloldalára, mely ma Ózd része. Ezért munkássága ehhez a városhoz kötődik.
Dr. Luisa Bondoni, a Museo Nazionale della Fotografia Brescia (a Bresciai Nemzeti Fényképészeti Múzeum) főkurátora a következőket mondta alkotásairól:
„Mizerák képei olyan hétköznapi pillanatokat örökítenek meg, amelyeket a fotós nézőpontja tesz különlegessé, ezáltal nagy emberségről adva bizonyságot. Mizerák egy kiforrott fotós volt, figyelemre méltóak technikai kísérletei, a szolár képei, a hetvenes években készített audiovizuális munkái vagy a mesteri fotómontázsai. Személyes életműve egy olyan ember igaz látásmódját tükrözi, amely független és őszinte hangot képvisel. Mély érdeklődéssel fordul az emberi létezés esszenciája, az élet leghétköznapibb és legszerényebb formái felé, hogy ráleljen a létezés egyetemes egzisztenciális értelmére.”
Dominik Béreš, a Kelet-szlovákiai Múzeum igazgatója, a szlovák–magyar kapcsolatokat messzemenően átlagon felüli szintűnek értékelte beszédében, ami a főkonzulátus és annak vezetőjének érdeme. Az idei év a múzeum alapításának 150. évfordulója jegyében zajlik különböző, a szokványostól eltérő rendezvények keretében. Örömmel tölti el, hogy ez a tárlat is illeszkedik ehhez a jubileumhoz. Meggyőződése, hogy ez az együttműködés folytatódik.
Balról jobbra: Dominik Béreš, dr. Hetey Ágota, Mizerák Zsazsi és Gabriella. (Fotó: Balassa Zoltán)
A kiállítást Kincses Károly fotótörténész, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója nyitotta meg. Beszédében Mizerák második életéről beszélt. Ha egy fénykép azért készül, hogy eltegyék és többször nem nézzük meg, akkor fölösleges volt a pillanatot megörökíteni.
Mert „minden fénykép egy időkapszulába zárt ismeretanyag, ami mást jelent akkor, amikor készül és mást évekkel, évtizedekkel később.”
A tárlat megnyitója, Kincses Károly. (Fotó: Balassa Zoltán)
Mást jelent egy laikusnak, szakembernek, művésznek, magyarnak, külföldinek, gyereknek, felnőttnek. Akik hivatalból foglalkoznak a fotográfiával, legfontosabb dolguk, hogy az elkészült fotók más korok, más gondolkodású nézőivel találkozzanak. Így a képek új összefüggésrendszerbe kerülnek, s mindenkinek valami érvényeset tudnak mondani. „Mert ha ez nem így lenne, akkor ugyan ki emlékezne egy huszonnégy éve Ózdon elhunyt fotográfusra?” Egyes emberek kétszer halnak meg. Először, amikor életük véget ér, másodszor akkor, amikor elfelejtik őket. Lányainak hála, „még csak egyszer halt meg”. Kincses Mizerák sok ezer felvételét nézte át, így személyes ismerősévé vált annak ellenére, hogy sohasem találkoztak.
„Képei… kaput nyitnak egy elmúlt, már nyomaiban is alig létező világra, amiben emberek százezrei éltek, s dolgoztak nehéz körülmények között a nehézipar különböző területein. Akkor készült képei főleg az Ózdi Kohászati Művekben és annak vonzáskörzetében máig elevenek és aktuálisak, még akkor is, ha a gyáróriást már nagyrészt felrobbantották, az ott dolgozók más helyeken dolgoznak, vagy mentek szerteszét a világba. És ennek nincs más oka, mint a fényképet készítő személy hitelessége, igazmondása, hogy azt mutatta meg képein, ami van (volt) és nem azt, amit láttatni akart az akkori ideológia, a hatalom.”
Ezek a képek új összefüggésrendszerbe kerültek. Nemcsak a múltat, a ma már nem létező világot dokumentálják, hanem bekerültek a művészet forgatagába, s önálló műtárgyakká váltak. Közben egy sor többletjelentést vettek föl, ma is érvényes, általános tanulságokat hordozva.
Fénykép Mizerák István fotóművészről, a tárlat névadójáról. (Forrás: A Kelet-szlovákiai Múzeum Bástya Galériájának gyűjteményéből)
Azért vagyunk most itt, hogy a világ mulandóságán és az igaz, valamint hamis mindenkori megnyilvánulási formáin elgondolkozva, ismételten leányai megmutassák apjuk fényképeit – zárta sorait Kincses.
Majd a kiállítás fővédnöke, dr. Hetey Ágota, Magyarország kassai főkonzulja szólt a jelenlévőkhöz. Elmondta, már két éve megnyílhatott volna ez a kiállítás, de a koronavírus-járvány miatt erre nem kerülhetett sor. Ezeknek a fényképeknek van mondanivalójuk a mának. Ő volt az, aki a meghívó képét kiválasztotta, melynek címe A kilincs. Igen, az ajtót ki kell nyitni! Ez fejezi ki legjobban a Kassai Magyar Főkonzulátus feladatát.
A meghívó képe – A kulcs középütt. (Fotó: Balassa Zoltán)
Ugyanis magyarok és szlovákok évszázadokon át éltek együtt, ismerik egymást, de nemzedékről nemzedékre ki kell kulccsal nyitni az ajtót. Akár nagyobb, akár kisebb erőfeszítést kell tennünk, az ajtó ki fog nyílni. Ám ügyelnünk kell arra, hogy nyitva maradjon. A múzeummal együtt kinyitották az ajtót!
A Mizerák Alapítvány nevében fotóművész lányainak kérésére Dancsák Tamás üdvözölte a megjelenteket. Közölte, fotópályázatot hirdettek a környezetvédelem témájában, melynek határideje január 15-e, 22-én kihirdetik az eredményt. Majd mindenkit Ózdra invitált, mely egy órányira van Kassától. „A szlovák–magyar barátság jegyében vigyázzanak magukra!” – zárta szavait.
Ezután a fotóművész lányai – Gabriella és Zsazsi – lépett a rivaldafénybe. Zsazsi kifejezte örömét a tárlattal kapcsolatosan. „Boldog nyolcvanadik születésnapot Mizerák István, boldog születésnapot Kelet-szlovákiai Múzeum!” – fejezte be rövid köszöntőjét.
A kiállítás létrehozásában a Kelet-szlovákiai Múzeum a Mizerák István Alapítvánnyal és a Mizerák Archívummal működött együtt.
Az olasz fronton tűnt el; 1972. (Forrás: A Kelet-szlovákiai Múzeum Bástya Galériájának gyűjteményéből)
Kedvcsinálóként két fotóhoz fűzött kommentárt ismertetünk. Az olasz fronton tűnt el (1972) c. kollázshoz Kincses a következő gondolatmenetet fűzte: A kép a képben lefényképezett fotó. Egy fiatal katona fényképe körbevéve 26 másikkal. Tehát egy ikon. Egy „család, egy csomó ember létének, összetartozásának és széthullásának talán egyetlen dokumentuma? Egy elpusztult ember fotója, mely maga köré rendezi a még élőket.” Ez nem egy pillanatfelvétel, hanem fél évszázad lényege, sűrítménye. „Sorskép”.
Libák (Körbe-körbe); 1969. (Forrás: A Kelet-szlovákiai Múzeum Bástya Galériájának gyűjteményéből)
A másik fotó címe Libák (Körbe-körbe; 1969). Kincsesnek ez jut eszébe róla: A körhinta kedvenc szórakozás. Repülés, enyhe szédülés, forgás. „Aztán lekapcsolja egy kéz a villanymotort, kiszállunk, vidámnak látszunk és holnap megint mehetünk dolgozni. Nem szívderítő látvány és perspektíva… És ez nemcsak tegnap volt így. Ma sincs másként, gyanítom, holnap is lesz kéz, mely ki-be kapcsol, és mi, libák továbbra is egy sorban, szépen megyünk egymás után, ahogy kell. Legfeljebb a szerkezet változik.”
Bevallom, sok évtizede járok tárlatokra, bemutatókra, de ritkán nyűgözött le egy fotókiállítás úgy, mint ez. Melegen ajánlom a megtekintését, amire jövő év május 14-ig van lehetőség.
(Balassa Zoltán)
