Amikor valakitől búcsúzunk, saját lényünk egy részétől is búcsút veszünk, ha egy közeli személyről van szó, még inkább így érezzük, ha pedig egy közéleti emberről van szó, egy egész nemzet érzi így.
Duray Miklóst gyermekkorunktól ismertük, hiszen a rendszerváltás környékén gyakran volt édesapánk, Neszméri Sándor vendége és együtt gondolkoztak azon: kell egy magyar politikai mozgalom, ez lett az Együttélés. Sokszor éjszakába nyúlóan tárgyalták az eseményeket, elemezték, mi lenne jó a felvidéki magyarság számára. Sokszor egyetértettek, sokszor meggyőzték egymást igazukról.
Aztán, amikor már mi, ifjak is kezdtünk a politika és a közélet felé kacsingatni, nagy beszélgetéseink voltak. Egyszer, egy ifjúsági táborban, 1997 nyarán arról volt szó, hogy a szlovákiai magyar politizálásnak csak az egységes párt, az együtt gondolkodás lehet a jövője. 1998-ban a folyamat kezdetét vette, de nem teljesen úgy, mint ahogy mi azt elképzeltük, megbeszéltük. Sebaj, lett egység. Természetesen, nem örült annak, amikor az a bizonyos egység felbomlott, határozott véleménye volt erről is, mint annyi mindenről.
Azon a nyári beszélgetésen mesélt börtönéveiről, fiatalságáról, gyermekkoráról, a Magyar Ifjúsági Szövetségről, ez utóbbiról talán azért is, mert többen akkoriban az Együttélés mellett csoportosuló ifjúsági csoportban tevékenykedtünk, és tanácsokkal látott el, tudta, szükség van arra, hogy bevonják a fiatalabb korosztályt a közéletbe. Számára nem klisé volt, hogy a fiataloké a jövő, ő hitt is benne. Élete végéig. Ezért dolgozott akkor is, amikor a magyar iskolák bezárása ellen tiltakozott, talán több iskola éppen ennek köszönhetően maradhatott fenn, és ennek köszönhetően van még magyar élet több településen, mert ahol bezár a magyar iskola, ott a magyar közösségi élet szervezése is sokkal nehezebb, tudta ezt ő nagyon jól.
A sors többször egymás útjába vezényelt minket, még édesapám halála után is. Nagyokat beszélgettünk, pláne az esti órákban szeretett telefonálni. Szeretett vicceket mondani, és az ő komolyságával ezzel még inkább nevetésre ösztökélte a hallgatóságot.
Amikor Rimaszombatba mentünk a Magyar Közösség Pártja utolsó ülésére, egész úton az esélyeket latolgattuk, ő hitt az egységes magyar politizálásban, de annak veszélyeiről is beszélt. Többször mondta, egységesen kell politizálni. Kifejtette, hogy a platformok hosszú távon nem működhetnek, mert belső feszültséget kelthetnek. Az idő megmutatja, mennyire volt igaza.
Azt is látta, hogy az önkormányzati választáson sikeresek lehetünk, ha összefogunk, de már azon a bizonyos rimaszombati úton is hozzátette: valódi összefogásra van szükség, nem szabad, hogy valakik „különutas” politikát folytassanak. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, most, hogy nincsen velünk és többé nem szól este fél tizenkettőkor a telefonom azzal a felirattal, Duray Miklós hív. De talán a nagy beszélgetéseket folytatni tudja majd barátjával, az édesapámmal, és bízom benne, hogy súgnak majd nekünk, hogy tudjuk, merre tovább felvidéki magyarság. Égi csillaguk most már együtt ragyog, bevilágítja a felvidéki magyarságot, egy felhő mögül lesik, mindent jól csinálunk-e.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma