Ma már kevesen emlékeznek arra, mi történt 1968-ban Csehszlovákiában. Arról volt szó, hogy a gyengélkedő szocializmust meg kéne reformálni, hogy az emberek szívesebben kínlódjanak e kilátástalan rendszerben. De persze, a nagy testvér nem engedte a csehszlovák kommunisták (egy részének) letérni az egyetlen üdvözítő útról, mert az elhajlás volna, s szíveskedett internacionalista segélyt nyújtani, nehogy már eltévedjünk. Azért is tartják úgy, hogy a szocializmust nem lehet megreformálni. Meg hogy egyébként sem lehet, elvileg. Ez olyan megvétózhatatlan ítélet. Mivelhogy bármi reform magát a szocializmust kérdőjelezné meg és pusztítaná el.
Az idő azonban átírja az efféle vélekedést is. Kiderült: a szocializmus igenis megreformálható. Ám azért előbb tisztázzuk, mit is mond az idegen szavak szótára a reformról. Azt, hogy az „1. a haladás érdekében végrehajtott változás, javítás, újítás, 2. a régi társadalmi-politikai rendszer hibáit javítani akaró igyekezet, de a múlttal nem gyökeresen szakító változás, 3. megújulás”.
Akkor nézzük: a szocializmusban volt olyan, hogy Közös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), ami az együttműködés erősítése kódja alatt futott, hogy az elmaradottabb szocialista országok fölzárkózzanak a munkamegosztás (= szakosodás) alapján. Ez azt jelentette, hogy Moszkvából jött a direktíva, ki mit gyárthat. Az NDK Trabantot, Bulgária targoncát, és így tovább. Ez mellékesen a Szovjetunió vezető szerepét erősítette, valamint a keleti blokk államainak a Szovjetuniótól való teljes gazdasági függését jelentette, amit a jobb hangzás érdekében úgy hívták, hogy tervgazdálkodás. Ennek ellenére aránylag önellátóak voltak az egyes tagállamok. De azért legkésőbb azóta tudjuk, hogy a fogalmaknak nem föltétlenül eredeti értelmük van.
Most például ugyanazt szabad kereskedelemnek nevezik alig rejtett céllal, hogy az erősebbek, nagyobbak jobban keressenek, s mindenféle cseles intézkedéssel azon vannak, nehogy már a posztkommunista államok valóban fölzárkózhassanak.
Magyarországon eredetileg 11 cukorgyár volt, a „szabad kereskedelmi verseny” következtében maradt 1. Szlovákiában (és más „testvérországban”) is hasonló volt a „fejlődés”.
Amikor 1968-ban kísérletképpen megpróbálták megreformálni a szocializmust, Brezsnyev elvtárs összevonta szemöldökét, és azt mondta: nyet, mivel a reform nem reform, hanem a nyugati befolyás beengedése, azaz a kommunista rendszer árulása (ami a hazaárulásnál is rosszabb). De legalább őszinte volt az elvtárs.
Manapság az ilyen nyet-et úgy hívják, hogy a jogállamiság, a demokrácia (és hasonló, fellengzősen átértelmezett fogalmak) megsértése. És nem tankokkal próbálkoznak a brüsszeliták érvényt szerezni hasznuknak, hanem NGO-k és bankok vezérelte jogfélremagyarázással, meg anyagi büntetés kilátásba helyezésével. Láthatjuk, újítás ez tényleg. Anélkül, hogy az uralkodó rendszert föladnák.
Mélyebbre is lehet ásni. Van egy nótáskönyvecském: Szól a trombita címmel, 20 nóta a háborús időkből, az I. világháború elején adták ki. Lássuk a címadó nótát:
Rajta, rajta, föl csatára! Szól a trombita!
Menjen tűzbe nemzetünknek minden ép fia!
Ősz királyunk lássa meg, hogy van magyar, ki most is hős, merész,
Egy szavára megy csatára s pusztít, rombol, érte halni kész!
Fölemelő, ugye? Ez olyan elvárás volt akkor, „éljen a háború” jeligével. Aki azt ellenezte, az hazaáruló volt. Utánanézhető a korabeli sajtóban. A mai „demokratikus” és természetesen nem populista, különböző helyről előkerülő politikusok, firkászok és hasonlók mintha épp ezt olvasták volna, szinte változtatás nélkül szajkózzák ugyanezt. Csak éppen kötelező szolidaritásnak nevezik, vagy hasonló szépnek, talán még internacionalista segélynek is. Ilyen a „reform”: egy kis kozmetika által, az elavult társadalom lényegét megtartva, s elfelejtett hibáit „kijavítva” (pontosabban: átnevezve).
Szóval nekem ne meséljék, hogy a szocializmus (alias kommunizmus) nem megreformálható.
Itt van a nyakunkon, beceneve neoliberalizmus, s ha összehasonlítjuk genetikai elődjével, látjuk: semmi sem változott lényegileg – a retorikán kívül.
A múlttal tényleg nem szakítottak, a régi rendszer praxisát, amit a kommunisták gyakorlatából ismerünk (ó, az árulkodó történelem!), nem hagyták el, csak megreformálták. Kit érdekel, hogy közben emberek halnak meg, mondta Soros elvtárs, ha abból hasznot lehet húzni. Akinek pedig ez nem tetszik, azt félre kell állítani, ilyen egyszerű ez. Csak sokszor és hangosan kell ismételni, akkor nagyon hatékony a demagógia. Ilyen a haladás. Meg az állítólag megreformálhatatlannak a reformja.
(Aich Péter/Felvidék.ma)