Már több olyan írás is megjelent honlapunkon, amelyekben a prédikáló ecsetről, képekről, festményekről írtam. Kiváltképpen most, a reformáció hónapjában, mivel a képek, a műalkotások értékelésével kapcsolatban nagy és több évszázados féleértés uralkodik a közvéleményben, de még hívő körökben is. Kétségtelen, hogy főként a francia hugenották erős törekvése volt, hogy megtisztítsák a templomokat mindenfajta szentképtől, Krisztus vagy „istenábrázolástól”. Valóságos képégetés is volt Párizsban és Lyonban, s más városokban.
Ez az idegenkedés a képek templomi használatától úgy berögzült a protestáns, főként kálvini-református lelkekbe, hogy még Kálvin józanságát is többször messze meghaladó „képútálatba” fordult át. Helytelenül. Miről is volt szó? A római katolikus templomok mindenfajta ábrázolásmentessége után, ami kb. a 4. századig nagyon is puritán őskeresztyén templombelsőket alakított ki, kezdték egyre inkább telepakolni szentképekkel, Krisztus-ábrázolásokkal, „istenszimbólumokkal” a szakrális tereket.
Mindez a reformátoroknál a bálványozás fogalmi körébe került. Kivált, amikor egyes szentek képei, szobrai előtt imádkoznak a hívők, gyertyát gyújtottak vagy pénzadományokat dobtak lábaik elé.
Mai kifejezéssel élve, ez a gyakorlat kiverte a biztosítékot a Biblián tájékozódó újhitűek „képtelen”, kép nélküli szakralitás gondolatával és templom építészetével szemben.
Kálvin művészetszemléletének lényege
Kálvin, a protestantizmus legrendszerezőbb gondolkodója a Keresztyén vallás rendszere, azaz az Institutio (1559) eszmerendszerező oldalain már az elején kitér erre a kérdésre. Valószínűleg, mert a korábbi közvéleményt tartósan megoszthatta a helyes és a helytelen képhasználat, festményhasználat kérdése.
A genfi reformátor ebben is mértéktartó, világos, félreérthetetlen módon tanít. Így: „A kép és a szobor Isten ajándéka, ezért elvárom, hogy azokat célszerűen és rendeltetésüknek megfelelően használják” (Inst 1,11,12).
Majd így folytatja: „Szögezzük le, hogy csak azt szabad megfesteni vagy szoborba önteni, amit képes felfogni a szem – Isten fenségét pedig ne rontsuk meg méltatlan képekkel, hiszen szemmel az a legkevésbé érzékelhető. Az érzékelhetők körébe tartoznak egyrészt a történelmi vagy meglett dolgok, részben a képek és testi formák, történeti vonatkozás nélkül. Az előbbiek tanításra vagy emlékeztetésre alkalmasak” (ugyanott).
Kálvin mértéktartó szemléletét kiváltképpen a németalföldi, holland festészet emelte magasra és terjesztette ki a reformáció korától fogva kibontakozó óriási festményáradattá.
A főként olasz mestereket felvonultató reneszánsz után ezt az elsősorban holland „református” piktúra hozta be az ábrázolt világba, az érzékelhetők megfestésébe a két hatalmas látványterületet, ahol volt mindig látnivaló.
Nevezetesen az enteriőrt, a lakásbelsőt, amelyben a beáradó fény szinte reflektorfénybe állította a legkevésbé szakrális jeleneteket, az asszonyok, anyák munkaterületét, a konyhát, zöldséggel és gyümölcsökkel, halakkal és húsokkal. Meg a tisztaszobákat, a hálókat, cicák és kutyusok otthonosságot kifejező jelenlétével. Virágok legkülönbözőbb vázás csokorábrázolásával, a csendéletek szinte tobzódó életörömével. Meg bibliákkal, családi áhítatra az evangélium fényében összejövő háznéppel. A Krisztust Lux-Rexként, fénykirályként otthonukba és szívükbe fogadó imádkozó és elmélkedő egyszerű emberekkel.
Ugyanakkor ez a holland „reformált” festészet emelte be a templombelsőket vakító fényessé formáló fényfestészetbe a gyülekezeti találkozások, Isten tiszteletének használt szakrális helyeket és tereket. A hatalmas, íves holland templomok a reformációt követő időkben építészeti imádkozó kezeket formáltak, szinte valószínűtlen lebegésbe, mennyei érintések csodakörébe vonva a templomban tartózkodó gyülekezetet is – lelkileg és látványérzékletességgel. A személyesség és a fényfürdő lett a szentképeket felváltó protestáns művészet fő jellegzetessége.
Embermentő lélekhalászat – szivárvány, ami felülről hidalja át a lenti ellentéteket
Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a protestáns hitvilág és hitgyakorlat szempontjából fontos és központi jelentőségű témák is megtalálják képi kifejezésmódjukat. Erre most egyetlen és megragadó példa.
A holland festészet aranykorában, a 17. század elején (1614) keletkezett Adriaen Pieterszvan de Venne (1589-1662) Lélekhalászat című munkája, ami ma az amszterdami Királyi Múzeumban tekinthető meg.
Kifejezetten spirituális tartalom képi megjelenítését valósította meg benne a művész. A festmény a protestáns Holland Köztársaság és a katolikus Spanyolország közötti tizenkét éves fegyverszünet (1609-1621) idején készült.
A két keresztyén felekezet közötti feszültséget allegorikusan ábrázolja. Folyótengelyű tájkép, nagyszámú emberrel a folyó két oldalán. Csupa mozgás. Elől jobba-balra a protestánsok Orange hercegeivel és angliai I. Jakabbal. A katolikusok Alberttel és Izabellával.
Az előtérben lévő evezős csónakban protestáns „halászok” láthatók hálóikkal, amelyeken Fides, Spes et Charitas (Hit, Remény és Szeretet) felirat látható. Jó néhány embert megragadnak, hogy eljussanak a hithez. A jobb oldali, az első mögötti „katolikus” csónakban papok ülnek, akik szintén halásznak, miközben egy püspök felügyeli őket. Ez a hajó majdnem elsüllyed, és kevésbé tűnik stabilnak.
Amikor ezt megfestette, a művész kálvinista kritikusként üresnek ábrázolta a katolikus hálókat. Csak évekkel később, a festményt ért heves kritika után helyezett el néhány alakot a hálójukban. A háttérben protestáns csónakokat látunk, feléjük úszkálnak az emberek, ám a jobb oldali katolikus csónakokat nem keresi senki. Nagyon érdekes festmény, bőven van mit tanulmányozni rajta.
Egyetlen „ökumenikus” jel a képen a két partot összekapcsoló bibliai reálszimbólum, valóságos jelkép, a szivárvány.
Ez az egyetemes eget érinti, összeköt, áthidal sok mindent, amit csak „felülről” lehet áthidalni.
Emberhalászat ima nélkül nem megy
A kép láthatatlan tengelyét képező Jézus tanítványaihoz és hozzánk is így szól: „Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Márk 1,17). Meg kell értenünk, milyen felszerelésre van szükségünk ehhez a különleges küldetéshez. Nem mehetünk ki a tengerre pusztán jóhiszeműen, a legjobbat remélve. Felelősséggel fel kell készülnünk. És ha már úton vagyunk a hullámokon, együtt kell működnünk (ökumené). Egyedül soha nem fogunk nagy mennyiségű halat fogni. Szükségünk van csónakra (egyház), hálókra (gyülekezetek), navigátorra (lelki vezetők), halásztársra (testvérekre).
Mindezeket a lelki lehetőségeket, spirituális „eszközöket” csak imádságban találhatjuk meg. Az ima az egyetlen módja annak, hogy meghalljuk Isten útmutatását minden emberhalász lelki munkához. Az ima az, amiben felfedezzük az Ő szavát ma is.
„Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik… Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva, követték őt” (Luk 5,5;10-11).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
