Vannak helyek a világon, amelyek önmagukban semmi látványosságot nem jelentenek. Mégis rendkívüli rangot kapnak valaki által, aki ott született. Ilyen Betlehem. Jelentése szerint a kenyér háza. Nevét Jézus Krisztus ottani születése a történelem végéig felrangosította.
Az Isten-fényes, az Úr dicsőségével beragyogott születési éjszaka előtt jó 750 évvel, Mikeás próféta megadta e helynek az üdvtörténeti rangot, amikor ezt jövendölte:
„Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba”.
Egyes fordítások szerint „öröktől fogva van” (Mikeás 5,1). Ma mintegy 2700 éve már megkapta az üdvtörténeti felrangosítást: a legkisebb a legnagyobbra kiválasztva. Ez Istenünk történelmi értéklogikája, akinek szemében értéke van annak is, amit az emberek, népek talán észre sem vesznek.
Olvasom a külföldi sajtót. Az Úr Jézus Krisztus születési helyének, Betlehemnek pár ezer keresztyén-palesztin lakosából szólalnak meg néhányan a közelgő karácsonyról. – Az már sohasem lesz olyan, mint azelőtt. Talán elmegyünk a születés templomába, de kevesen vagyunk. Keresztyén turisták, az ünnepi hangulat, a szokásos nagy forgatag a Születés temploma körül mind elmarad. Behúzódunk otthonainkba, ott imádkozunk. És félünk.
A félelem volt az a különös érzelmi reakció, ami az első pillanattól kezdve kísérte a születés éjszakáját. A különös történések éjszakája félelmet, majd örömet keltett. A szentséget kísérő ellentmondásos lelkiállapot ez, amit így nevezett az istenélmények kutatója, Rudolf Otto: mysterium fascinosum et tremendum – titok, mert keveredik, sőt viharzik az emberi lélekben az elragadtatás, az öröm és a megrettenés. A Szent lenyűgöző valósága ez. Az emberfeletti valóságának élménye. Ezt is megsejtetik velünk a mai palesztin keresztyének szavai és az evangélium Igéi. A mezőn tanyázó pásztorokat körülragyogta az Úr dicsősége, megjelenik nekik az Úr angyala, s „nagy félelem vett erőt rajtuk” (Lukács 2,9). De rögvest felhangzik a jó hír is:
„Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek néktek, amely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Luk 2,10-11).
Félelem-öröm. Amikor semmi földi helyhez nem hasonlítható üdvtörténeti rangra emeli az Üdvözítő születése a kicsiny Betlehemet.
Ma is ráereszkedik ez a különös kettősség nemcsak a születés városára, hanem az egész világra. A szent ünnep közeledtével az öröm ma sem teljes, ott lopakodik körülötte és bennünk a fóbia, a félelem, amelynek sok arca van. Például a halálfélelem (nekrofóbia), a betegségektől tartó félelem (aszthenefóbia), az idegenektől, a másságtól való félelem (xenofóbia). Sajátos formája az istenfélelem (theofóbia), amikor ráébred valaki: „Félelmetes (egyes fordítások szerint rettenetes) dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31). Mintha hirtelen vakító reflektorfényben elveszítenénk tájékozódási képességünket. A megrettenés, a fóbia azt is jelzi, hogy a bűn tényleges valóság a világban. Akkor és ma. A theatrum mundi (a világ színpada – Kálvin) szereplői változnak, de a „díszlet” marad. És a forgószínpad, történelmi méretekben, nem ritkán véres-könnyes kínpaddá változik. Máskor tragikomikumok színtere.
Az Üdvözítő, az egyetlen Főszereplő olykor megrettentő statisztái, Augusztus császár, a világi hatalom, Heródes, a gyermekgyilkos helytartó, Pontius Pilátus már láthatatlanul ott tolonganak a jászolbölcső körül. Ma is, csak más néven.
És a szívükre, tudományukra támaszkodó keleti bölcsek is, akik tudásukkal és a Csillag, a Jupiter és a Szaturnusz királyi együttállása felfedezésével elindulnak és eljutnak Betlehembe. Céljuk pozitív statisztaként imádni a még rangja rejtett kicsiny betlehemi Fejedelmet (Máté 2,2-6). A pásztorok hódolása is része annak a nagy isteni felrangosításnak, amit a mennyben zengedező angyalsereg glóriázó hódolása („Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” – Lukács 2,14) hangol össze, simít egybe, „harmonizál és szinkronizál” a földi események célirányosságával. Mert a Seregek Urának buzgó szerelme művelendi ezt (Károli).
Mi maradt ebből mára? Az Isten dicsőítéséből, a békességből, a jóakaratból? Nagy terhelése van ránk nézve az angyalok éterien könnyed énekének. Hiánydiagnosztika az énekük.
Szelíd, de határozott feddés: hol lelhető fel manapság közöttünk, bennünk valami a dicsőítésből, békességből, jóakaratból?
Angyalénekük szembesít azzal, hova is jutottunk. Ha Jézus ma születne, s élne közöttünk 33 évet, ugyanannyi, ha nem sokkal több menteni valója akadna, mint azokban a napokban. A legnagyobb evangélium: Ő ma is teszi világszabadító munkáját, amint Jehósua neve is jelzi (Szabadító). Épp olyan rejtetten, mint azon a páratlan éjszakán – de üdvösségünkre, jóllétünkre!
Az egykori betlehemi istálló kőbölcsője mára üres. Ki tudja, hova lett? Betlehem, a kenyér háza is meglehetősen mostoha kenyeret adott a Fejedelemnek, az Úr Krisztusnak és családjának. Menekülniük kellett a gyermekgyilkos Heródes elől. Ami annak az éjszakának szentségélménye, misztériuma, az élő valóság ma is. Hiszen ott és akkor, s azóta is minden ünnepen és minden személyes istentalálkozásban, nagy lelki tisztulást ajándékozó hódolásban Őelőtte, aki az élet kenyere (Én vagyok az élet kenyere – János 6,35), az eredeti betlehemi szent esemény ismétlődik meg valamiképpen. Közösségileg és személyesen. Isten mentő szeretetét újraélhetjük a Szentlélek vitalizáló, éltető erejéből (M. Welker).
Tagadhatták ideológiák, cáfolhatták a hitetlenség felkent hamis prófétái, diktátorai a Csoda földre jöttét, annak a szent éjszakának mindeneket megmozgató kozmikus és földi titkát, hatalmas spirituális energiáját. Mindhiába. Ő velünk van, Immánuel.
A születés betlehemi éjszakája óta nemzedékről nemzedékre velünk is marad, tovább él a teljesség örömére szólító evangéliumával. Valamicske generációs mértékben újra a miénk lehet a glóriázó örömből, a nyugalma nincs, de békessége van (Reményik) igazi csodából, és a gyűlölet világában a jóakarat éledezéséből, Isten adta létlehetőségéből. Hit által. Még ha oly’ kicsiny mértékben is, mint az a bepólyált Gyermek. Piciben a teljesség maga.
Ha ebből az újra ajándékozott betlehemi szent ősélményből valami átfut a szívünkön, akkor megsejthetjük a születés éjszakájának teljes csodáját.
Amikor mindent, ami addig egyoldalú volt, csak emberi, csak hatalmi, csak tudományos tény és esemény, bele tudunk helyezni az idő teljességének (Galata 4,4) evangéliumi dimenziójába. A sokdimenziós, isteni valóságba. A szeretet életmentő totalitásába. S a teljesség dimenziójában, a Fiúban helyükre kerülnek a dolgok. Minden Istentől elrendelt helyére kerül. Bennünk a megújult, tisztuló látás arról, hogy nemcsak az van, amit szemeinkkel látunk, hanem az is, amit szívünkkel hiszünk. Nem csak az van, amit az emberi történelem formálói akár a politika világában tesznek, jót, rosszat, jól-rosszul, hanem az is, amit Isten tesz, s ez mindig jó és javunkra szolgál.
Így beleszőni az üdvtörténet beteljesítő folyamatait a világtörténelem tökéletlen folyamataiba csak az tudja, Akinek kezében van az idő múló orsója, amellyel sorsszálainkat kozmikus szőttesbe dolgozza egybe tökéletes Alkotóként: az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus. Övé a dicsőség ma és mindörökké!
Mi annak a betlehemi éjszakának mára a legfőbb üzenete? Egész életen át betűzhető üzenete: földi viszonyok mennyei látószög nélkül abszolutizálódhatnak, zsarnoki erőt vehetnek az embereken, társadalmakon. De ahol működik a nagy Ige: „Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embereknek” (ApCsel 5,29), ott megvalósulhat valami a betlehemi ősélményből, az Isten tiszteletéből és az emberek iránti jóakaratból. Kortársunk, aki életét gurulószékben tölti évtizedek óta, Wolfgang Schäuble, soha nem keseredett bele élete mozgáskorlátozottságába. Életének tengelye Jézus volt és maradt. Így fogalmaz: az ő spirituális Betleheme mindig vele „gurul”, mert éjjel-nappal a megszületett és a kereszten Megváltójává lett Jézussal él. Rájött:
„a hit nemcsak lelki aktus, hanem az egész emberi sors, a létezés, sőt még a politika új irányvétele is. Új létirány, személyesen és közösségileg is új”.
János, aki Pathmosz szigetén kialvó látásával is többet látott, mint látó kortársai, a földi viszonyokat mennyei perspektívába emelte, ezért spirituális bölcsességgel így fogalmazott: Akié a Fiú, azé az élet (1János 5,12). A betlehemi Gyermek, aki meghalt és feltámadott érettünk, maga az igazi élet, az élhető élet. Belőle meríthetünk erőt, kegyelmet kegyelemre 2024-ben is. Ővele megvalósíthatjuk terveinket. Sőt többet: mindazt, amit mennyei Atyánk bíz ránk. Ő beleszövi a mindennapi események olykor váratlan fordulataiba is az üdvtörténeti kapaszkodókat! Csak figyeljünk Igéjére: „Ne féljetek, én legyőztem a világot” (János 16,33). Tegye boldoggá szemeinket, szívünket e titkok belső csodálása közben Gábriel angyal üzenete Máriához: „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lukács 2,37).
Belegondolni is szédítő, mi lett volna a világgal, a történelemmel, az emberiséggel, családjainkkal annak az első éjszakának mikro- és makrokozmikus, jászolos, meleg ívfénye nélkül.
Ha a mindenség kiolthatatlan lámpása, Üdvözítőnk nem születik meg Betlehemben?! Írnánk ma úgy, ahogy 2023-at? Az Ő üdvtervében megvannak a tervei velünk, népünkkel, egyházainkkal. Csak próbáljunk meg úgy válaszolni terveire, ahogyan Mária tette: „Történjék velem a te beszéded szerint” (Lukács 1,38).
Áldásunkra váló, félelemoszlató, a hit, remény, Isten-bizalom meleg ívfénye felé tartó békés, karácsonyt kívánni egymásnak csak ezzel a betlehemi Jézus-látással lehet. Legyen életre szóló találkozása Betlehem Gyermekével, a történelem Királyával hazánk és a Kárpát-medence, s a nagyvilág minden testi és lelki újszülöttjének!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
