Nemrégiben egy szösszenetet jelentettem meg arról, hogy cseh és szlovák értelmiségiek (írók, filmrendezők) több, figyelemre méltó alkotásban igyekeznek korrekt módon szembenézni nemzetük múltjával. Most örömmel nyugtázhatjuk, hogy eme jelenség farvizén végre megjelentek szlovákiai magyar témák is.
Három olyan alkotás is világot látott a közelmúltban, amelyek többnyelvűek, s ennek megfelelően bevitték a magyar nyelvet is az alkotásokba. Ráadásul jól vagy kevésbé jól, de bevittek a szlovákiai magyar közösséget érintő témákat a köztudatba is. Ezt nem lehet, nem szabad nem észrevenni, s ezért elismerés jár mindenkinek, aki a három film létrejöttében bármilyen szinten közreműködött.
(Itt most pár másodperc erejéig adóznom kell a jó Galán Géza emlékének. Talán 1999-ben történt, amikor felkeresett a Miniszterelnöki Hivatalban, mondván, van egy zseniális ötlete: itt az ideje, hogy megcsináljuk az első szlovákiai magyar játékfilmet. Amikor a költségvetéshez értünk a beszélgetésben, nemet kellett mondanom. Ott álltunk a Mečiar utáni időszakban, az intézményeink szétzilálva, az aktivistáink tele tervekkel, a Géza által kért összeg pedig elvitte volna a kisebbségi költségvetés 80 százalékát, ezt nagyon helytelennek tartottam volna. Nemet kellett mondanom, s mindezt csak azért írom ide, hogy az ötletgazdai elsőség Galán Gézát illeti meg.)
Időben az első a Pressburg című televíziós minisorozat volt, amely szlovákiai magyar fiatalok önkereséséről és pozsonyi beilleszkedési problémáiról szól. Az előzetes információk alapján nagyok voltak az elvárások, az eredmény sajnos soványra sikeredett. Már a címmel is baj van: nem mi, hanem egy szlovák újságíró kérdezte meg, ha szlovákiai magyar fiatalokról szól a film, akkor miért nem Pozsony a címe, miért Pressburg. A válasz zavaros volt, arról szólt, hogy az egynyelvűséget sugalló „Bratislavčan” helyett a város régi lakói előszeretettel aposztrofálják magukat Pressburgernek. Ez szlovák szemüvegen keresztül nézve tényleg európai és üdvözlendő, ám magyar nyelvi közegben nem állja meg a helyét: a magyarok bizony csak pozsonyinak mondják magukat. Ez több egy bakinál, előrevetíti a forgatókönyv – és a film – zavarosságát: a sorozat a szlovákoknak a magyarokról alkotott sztereotípiáit ismételgeti, lényegében semmi újat, semmi érdemlegeset nem mond el rólunk. S azokban a kritikus megnyilvánulásokban is lehet igazság, amelyek felhorkantak annak láttán, ahogy a film a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért Mozgalom tevékenységével kapcsolatban méltatlan módon „humorizál”.
„Betyárok” ide vagy oda, azok messze nem olyan módon jelentek meg a nyilvánosság előtt, mint ahogy a film „bemutatja”, ráadásul bármiféle robbantások gondolatát kapcsolatba hozni velük gusztustalan blődség.
Magam is hajlok ama kritika felé, amely gyengének és zavarosnak tartja a forgatókönyvet, sok mindent kavar össze hiteltelenül, semmi újjal, mélyebbel nem jön elő, s talán az a megjegyzés sem érdektelen vele kapcsolatban, hogy az egész minisorozat egy, a szlovák tévében oly gyakori, blőd szappanoperára hasonlít leginkább. Mindennek ellenére nagy érdeme, hogy bevitte a közszolgálati televízióba a magyar nyelvet és szlovákiai magyar témákat is, bár utóbbiakat szerintem sem méltó módon. Magam sajnálom, hogy ez a nagy lehetőség ilyen laposra sikeredett, hiszen oly sok szép, hiteles történetet lehetett volna elmondani a Pozsonyba került, s ott a helyüket kereső szlovákiai magyar fiatalokról.
A Hancsovszky más eset, komolyabb ügy: ott már van történet és van dráma is, a filmnek van értelme és mondandója. Érdekes hibridtechnikával, magyar nyelven mond el egy történetet egy 1945-ben valóban megtörtént eset nyomán, amelyet a Fórum Intézet történészei bányásztak elő az ismeretlenségből.
Nem kompakt játékfilm, hibrid filmről van szó, amolyan képes történelemkönyvről, amelyben szlovákiai magyar történészek mondanak el – felkészülten és érthetően – egy valóban megtörtént esetet.
Lényegében arról szól, hogy egy végletekig elkeseredett fiatalember (két segítőjével) az új csehszlovák hatalom embertelen lépéseire úgy reagál, hogy felrobbantja a tornaljai csendőrőrsöt. A két történész jól teljesít a filmben, a dramatizált részek itt is gyengébbek, itt is magukon hordoznak némi amatőr mázt.
(A legdurvább melléfogás a rimaszombati fogda történései, konkrétan Ollé Erik és Culka Ottó posztszilveszteres felfogású idétlenkedései Hancsovszkyval szemben – ezért kár. Ott a kínzástól félőrült foglyok hitelesebb megformálásával többre mentünk volna.)
A filmnek bizonyára jót tett volna az is, ha az elején egy dramatizált képben is bemutatják azt, hogy a hatalom milyen túlkapásai váltották ki a fiatal magyarokban az ilyen viselkedést. Ez mindenképpen emelt volna a film drámaiságán, így csak a történészek mesélték el mindezt kényelmes székeken ülve, aminek értelemszerűen kisebb a dramaturgiai súlya.
Ez a film rétegfilm, az tehát nem várható el tőle, hogy a nézők hosszú sorokban várjanak a vetítésekre heteken keresztül, szlovák vidékeken is. Viszont az a tény, hogy egy fontos, a köz előtt ismeretlen témát vitt be a (szlovákiai magyar és részben a szlovák) köztudatba, dicséretre méltó.
A harmadik film, az Emma és a halálfejes lepke jó értelemben lóg ki a sorból, klasszisokkal a másik két film fölött van. Ez valóban profi szinten megcsinált játékfilm, nem véletlen, hogy a Szlovák Filmakadémia ezt a filmet jelölte az Oscar-díjra (nem hiszem, hogy komoly esélye lenne a győzelemre, de már akkor is kivisz a világba egy kisebbségi, jórészt magyar történetet Szlovákiából. Négy nyelvet alkalmaz/kever a filmben, s mindez nem mesterséges játék, nem póz, hanem a nyelvek váltakozásának gyakran komoly dramaturgiai szerepe van, ez külön érték).
A történet Pozsonypüspökiben játszódik, s arról szól, hogy egy ott élő magyar nő, akinek a férje a szlovák hadsereg katonájaként ott maradt az orosz csatatéren, megpróbál rejtegetni egy zsidó kisfiút.
Minden elismerésem a szövegkönyv írójáé és a rendezőé (Peter Krištúfek, illetve Iveta Grófová) – a témaválasztásért, a megvalósításért és nem utolsósorban a bátorságukért. Itt bizony a Hlinka-gárda kegyetlenkedéseivel és a Tiso-állam embertelen voltával kell szembenéznie a nézőnek, s ahogy itt is olvasom a szlovák és a cseh reakciókat, ez sok néző számára nem egyszerű.
Három óriási hozadéka van a filmnek:
– nagyon jól megmutatja egy magányos nő kiszolgáltatottságát az erőszak tengerében. Mire képes, ha sikerül megtartania a lelkierejét: Marika, az özvegy magyar varrónő szerepét szépen eljátssza Borbély Alexandra
– megpróbál felnőtt nemzet értelmiségijeihez méltó módon szembenézni az igazsággal: nem ők, „a mások” voltak a gonoszok, akik egy félelmektől terhes társadalmat építettek ki, hanem mi, szlovákok. Közülünk kerültek ki a Hlinka-gárda tagjai, mi deportáltunk és üldöztünk zsidókat, magyarokat, mi működtettük a félelem iszonyatos légkörét, s még jól is éreztük magunkat ebben a helyzetben, mert a korszellemnek megfelelve így akartunk végre egy önálló szlovák államot megalapozni
– nem csak a zsidók szenvedtek a második világháború idején, hanem magyarok is.
Nem könnyű film ez, mellbe rúgja a nézőt, erre sem fognak hosszú sorok várni. A forgalmazó is érzi ezt, az embernek keresnie kell, mikor és hol tudja megnézni.
Nem akarok túlzásokba esni, de nekem A hetedik pecséttel kapcsolatos rokonság ugrott be közvetlenül azután, hogy megnéztem.
Olvasom itt is a szlovák és cseh kommentárokat: nem könnyű megemészteni ezt a súlyos mondandót, amely kétségkívül igaz. S egy újabb leckét ad fel a cseheknek is: szembenézni a saját kollaboránsaik tetteivel is, a Protektorátus idején. Ott sem csak „amazok” (a németek) voltak a rosszak, a kegyetlenek – s talán el lehet jutni egyszer a második világháború utáni cseh és szlovák kegyetlenkedések témájának feldolgozásához is, hiszen azok is az igazság – és az egészséges nemzeti öntudat – részei. Magyarországon már rég megcsinálták a Hideg napokat is.
(Csáky Pál FB oldala / Felvidék.ma)
