A Csemadok harmadik alkalommal írt ki esszépályázatot. Az idei pályázat során leginkább az anyanyelv művelése, ápolása, megőrzése foglalkoztatta a szerzőket. Szokás szerint irodalmi idézeteket adtunk meg témaként, a hatból ezúttal öt foglalkozott az anyanyelvvel. A hatodik az európai és nemzeti értékek összekapcsolódását próbálta fókuszba helyezni. Rendkívül megkapó, hogy egészen fiatal, alap- és középiskolás szerzők is nagyon tudatosan, rengeteg tényszerű ismerettel felvértezve mondtak véleményt személyes, elkötelezett hangnemben.
A harmadik korosztályi kategóriában Balla Rózsa, a Csemadok tagja Gyurcsó István idézetéből indult ki, amikor megírta gondolatait régmúlt korok falusi életéről, mely a kölcsönös tiszteletről is szólt. „…én halálig kérdezem kíváncsian, mennyit érek én, hogy itt születtem, s élek Európa kellős közepén?”
Szépséges gyermekkorom volt. Hetven év távlatából is kedves pillanatok tűnnek fel emlékeimben. Egy dombokkal körülölelt kis faluban születtem, ahol a család, a rokonok, barátok egy nyelven szóltak egymáshoz, magyar nyelven. Szlovák család kettő volt a faluban. Az óvodában lelkesen énekeltünk, szájtátva hallgattuk a furfangos meséket óvónőnktől. Mindezt magyar nyelven. Ezekre a szilárd alapokra építkeztünk a falu kisiskolájának egy-négy osztályában. A kevés gyerek egy teremben birkózott meg az olvasás, írás és számolás tudományával a tanító felügyelete mellett. Nem volt köztünk veszekedés, a kisebb problémákat megoldottuk az óraközi szünetekben.
Mint a karámból kiszabadult csikók rohantunk a szabadba és nagy ricsajjal vettük birtokba az iskola melletti bokrokat, bújócskáztunk, futkostunk kifulladásig. Időnként kevés volt az a néhány perc arra, hogy az energiánkat levezetve folytassuk a tanulást. Nagyon szerettem óvodába és iskolába járni a szülőfalumban, egy csoda volt mindkét hely számomra. A régi, itt-ott már megfakult fényképeket nézegetve felsejlenek a szép emlékek, gyermekkorom barátai, játszótársai.
Elvarázsolt a könyvek illata, az érdekes történetek királylányokról, törpékről és óriásokról.
Megismerve a betűk birodalmát, minden alkalommal könyvet kértem a szüleimtől. Olvasáskor nem láttam, nem hallottam, kizártam a külső világot, többszöri felszólításra tudtam csak nagy sóhajtozással letenni egy-egy könyvet. Még akkor is tovább éltem a történet szereplőivel a fantáziám segítségével. Már gyerekkoromban rabul ejtettek a szavak, mondatok, amelyek a könyvek lapjain sorakoztak. A szépséges magyar szavak.
Formálták a tudatomat, gondolataimat. Lehetett velük játszani, végigkísérik életem útját.
Az évek során gyermekkorom napjai nemcsak tanulással teltek, de kisebb munkákkal is. Szüleim és nagyszüleim dolgos, kétkezi emberek voltak, jó példát mutatva nekünk, gyerekeknek. Nagy család révén besegítettem a ház körüli teendőkbe, tavasszal a kertekben kapáltam, öntöztem a virágokat, hétvégén felsöpörtem a hosszú udvart. Nyaranta az öcsémmel libapásztorkodtunk, a tűző napon kévét raktunk az aratók után. Az őszi napok is izgalmakkal, élményekkel teltek. Kukoricatöréskor boldogan ugráltunk a nagy halom csuhéban, szüretkor ott bukdácsoltunk a felnőttek lábánál szorgalmasan szedegetve a szőlőszemeket. Telente tollfosztáskor hallgattuk a mesélő asszonyok vidám tréfáit, anekdotáit, meleg teát szürcsölgetve, finom pogácsát, kalácsot ízlelgetve. Disznótorok alkalmával alig maradt a malacból, szétosztották a szüleim. Kölcsönös volt az ajándékozás, mindig friss pecsenye került az asztalra a közeli rokonoktól, szomszédoktól. A falu közössége, barátok, ismerősök összetartottak, gyakran kisegítették egymást a mezőgazdasági munkákban, házépítéseknél.
Kitérve a kis falu mindennapjaira egy szökkenésre. Falunkban nagy becsülete volt a papnak.
A templomot az iskola mellett építették, magas tornyával máig vigyázza a falubeliek álmát. Akkor még a paplaknak is volt lakója. Szép időben nyitott fedelű autójával vitt minket, gyerekeket a határba csipkebogyót szedni, telente pedig érdekes képeket mutatott diavetítőjén távoli tájakról, messzi városokról.
Falunkban a Csemadok története 1954 őszén kezdődött. Édesapám a barátjával házról házra járva toborozták a tagokat. 1955-ben ötven taggal megalakult a szervezet.
Elnöknek a tagság édesapámat választotta. Egy megsárgult, máig féltve őrzött újságcikk tanúskodik erről az eseményről. A faluban a pap mellett a másik fáklya a tanító volt, aki a Csemadok-tevékenységekben is aktívan részt vett. A lelkes tagság, fiatalok és idősebbek kirándulásokat, rendszeres filmvetítéseket, mulatságokat szerveztek, kuglipályát építettek, fúvószenekart alapítottak, igyekeztek kicsiket és nagyokat bevonni a különböző rendezvényekbe, közösségépítő tevékenységekbe. Édesanyám is szerepelt a színdarabokban, énekelt a kórusban. Sokáig őrizte a gyönyörű népviseleti ruhákat, amelyekben fellépett asszonytársaival.
Büszke vagyok a szüleimre, akik aktív kultúrmunkásai voltak a falu közösségének. Időnként szomorúan gondolok arra, hogy időhiány miatt vagy más okból nem faggattam ki őket alaposabban ezekről a régmúlt eseményekről, életük fontos mozzanatairól, amíg közöttünk voltak.
Ötödikes koromtól nagy változás állt be az életemben, a szüleim a falu másik végében építettek házat. El kellett búcsúznom a régi háztól, ahol születtem, amelynek minden zegzugát ismertem. A kert végén csordogáló pataktól, amelynek homokos partján várat építettünk, hintáztunk a vízbe hajló fűzfaágon. A házat őrző körtefától, amelynek padján vasárnap délutánonként a rokonok, szomszédok pihenés közben édes-bús dalokat énekeltek nagybácsim harmonikája mellett. Megsimogattam a szobában a méretes cserépkályhát, amely telente ontotta a családnak a meleget. Fájt a búcsúzás rajongva szeretett unokabátyámtól, játszópajtásaimtól, akikkel sok csínytevést követtünk el a hosszú évek során. Ekkor született a kishúgom, így már kicsinek tűnt a ház a sok embernek. A felvégen minden ismeretlen volt, de idővel itt is akadtak új barátok. Az öcsémmel és pajtásaival itt is lehetett nyári melegben libapásztorkodni, focizni, bunkert építeni a bányánál, sátort eszkábálni a közeli erdő ágaiból, telente korcsolyázni a befagyott tó jegén, sötétedésig szánkózni és síelni a hófedte dombokon, ahol találkozott a falu apraja-nagyja.
Nemcsak új lakhely, de új iskola is várt ötödiktől. Reggelente szülőfalum kisiskolájának kapuja helyett egy sokosztályos, emeletes épület gyerekzsivaja, zajos élete várt a szomszéd faluban. Központi iskola lévén, négy község gyermekei látogatták a kétszintes épületet, amelyben magyar és szlovák diákok tanultak.
Eleinte szokatlan volt, hogy a magyar beszédbe szlovák is keveredett az óraközi szünetekben, vagy fordítva, mikor ki volt a hangadó. Igyekeztünk barátságban lenni, a szlovák lányokkal közösek voltak a tornaóráink, együtt készültünk a nagy megmérettetésre Prágába, a szpartakiádra.
Ebben az iskolában már sokkal többet kellett bizonyítani, mint a régi kisiskolában. Szinte minden tantárgyat más pedagógus tanított. A magyar volt a kedvenc tantárgyam. A napi olvasásnak köszönhetően a könyvek lapjain időnként felfedeztem egy-egy érdekes fejezetet írókról, ismert emberekről. Felelés közben lehetett erről mesélni, kiszínesíteni az adott tananyagot. Fogalmazás írásánál is sokat segítettek ezek az ismeretek, olvasás közben szerzett élmények.
Délutánonként sok szakkör működött, ki-ki érdeklődése alapján választott közülük. Szüleim szerettek énekelni, dalolászni. Tőlük örököltem az éneklés szeretetét, bizonyos énekhangot. Az iskola igazgatója beválasztott az énekkarba, öt éven át magyar és szlovák nemzetiségű lányok együtt próbáltuk, énekeltük a szebbnél szebb dalokat. Az éneklés iránti vonzalmam felnőttkoromra is megmaradt, évek óta a templom kórusában énekelünk a barátnőimmel örömteli, szépséges énekeket.
Kilencedik osztályban dönteni kellett, merre tovább? Voltak osztálytársaim, akiknek a szülei nem engedhették meg anyagilag, hogy gyermekük továbbtanulhasson valamilyen szakközépiskolában. Dolgozni mentek. A szerencsésebbek közé tartoztam, ősztől a közeli kisváros gimnáziumának padjait koptattam három éven keresztül. Jelenleg egyházi fenntartású gimnázium működik a patinás épületben. Az iskola ma már ódon falai között újabb kihívások, megmérettetések vártak. Ismét bizonyítani kellett a város és a környező falvak diákjai között.
Máig tartó barátságok szövődtek közöttünk, a legutóbbi érettségi találkozónk alkalmával jó volt visszaemlékezni a régi csínytevésekre, kirándulásokra, sítúrára, bulikra. Felemlegettük tanárainkat, akik közül a legtöbb már eltávozott közülünk. Három osztály szervezésében zajlottak a találkozónk eseményei, ami különösen emelte az ünnepség fényét. Fotók és kisebb ajándéktárgyak színesítették a találkozás örömét, annak reményében, hogy lesznek még hasonló baráti összejövetelek.
Gimnáziumi éveim után kétéves közgazdasági szakközépiskolát végeztem. Férjhez mentem, született két lányom. Elváltam. A történet hosszú, olykor regénybe illő.
Gyermekkorom mélyen bennem élő szépséges emlékei, a hit és a remény segítettek túllépni, meg a lányaim, akik mindig a legfontosabb értékeim voltak és azok ma is.
Közel a negyvenhez az akkori munkahelyemen megszólított az igazgatóm. Csemadok-tagként aktív tevékenységet fejtett ki lakóhelyem alapszervezetében. Rövid gondolkodás után csatlakoztam a lelkes csapathoz.
A Csemadok meghatározó, fontos része lett az életemnek, mindennapjaimnak.
Évekig vezettem a krónikát, jelenleg a jegyzőkönyvet írom. Több mint harminc éve vagyok a vezetőség tagja. A több évtized alatt a Csemadok berkein belül sok igaz barátra leltem, akik hozzám hasonlóan fontosnak tartják a Csemadokban, a Csemadokért végzett munkát. Volt, aki a néptáncban jeleskedik, előadást, ünnepi műsort szervez, verset szaval, zenél. Emberek, akik a tehetségüket, tudásukat megcsillogtatva dolgoznak a közösségért, magyarságunkért, nyelvi kultúránkért, megmaradásunkért.
Munkájukról tanúskodik az évente rendszeresen megrendezett magyar kultúra napja, a március 15-i nemzeti ünnepünkről, a nagysallói csatáról tartott megemlékezés, fesztiválok, dal- és tánctalálkozók, klubdélutánok, családi összejövetelek szervezése. Operettgála, verskaláka, biracsfesztivál, fiatal tehetségek bemutatkozása, nyári fesztivál színesítik évente rendezvényeink palettáját.
Ezeken az eseményeken találkozik lakóhelyem és a környező falvak magyarsága, hogy együtt örüljön a gyermekek, fiatal és felnőtt generációk csodálatos előadásainak, amelyek során magyar szó, ének, tánc és zene formájában jelenik meg a színpadon kultúránk gazdag öröksége.
Ezek az alkalmak a baráti találkozások, szórakozás lehetőségei is. Ebben az évben ünnepelte a Csemadok megalakulásának 75. évfordulóját. Az ünnepi műsorban gazdag programmal mutatkoztak be az alapszervezet és a járás kórusai, néptánc- és népdalénekesei, akiknek szívügye a Csemadok-munka, néphagyományaink ápolása, magyar kultúránk megőrzése. Áldozatos, fáradhatatlan munkájukat köszönte meg kitüntetések átadásával a Csemadok Országos Tanácsa, a területi és a helyi választmány képviselői. Az ünnepségen felszólalók rámutattak a Csemadok fontosságára, tagjainak értékteremtő és példaértékű tevékenységére, akik lelkes és aktív kultúrmunkásai a szlovákiai magyarság legrégebbi kulturális szervezetének, a Csemadoknak.
Időnként felmerül bennem egy gondolat, miért éppen ide születtem, a Kárpát-medence ezen szegletébe?
Ha visszapergetem életem egyes mozzanatait, választ találok rá. Beülök képzeletbeli mozimba, a filmvásznon megelevenednek szülőfalum régi képei. A hosszú parasztház, az udvar a hatalmas szederfával, gémeskútjával, forró kemencéjével, kerek labdarózsabokraival. A ház előtt magasodó árnyas körtefa, a falu hosszú utcája, a dombot uraló templom hűvös falai, a kedves kisiskola ölelő osztálya, a manók lakta dombhajlat, a ringó búzamezők, a termékeny répa- és kukoricaföldek, a gyümölcsfáktól dúskáló szőlők. A háttérből hangokat hallok, gyerekzsivajt, játszópajtásaim csengő nevetését, felnőttek vidám tereferéjét. Látok egy pici kisgyermeket, akit röptében a gólya lepottyantott a ház udvarára. Vagy a Jóisten szólt az angyalainak, s egy göndör hajú bömbölő kislány született a faluvégi emberek nagy örömére? Ez a második kép jobban illik a mozimba. Teltek-múltak az évek, a kislány cseperedett, ovis lett, iskolás, kamasz, felnőtt, édesanya, három csodálatos lányunoka nagymamája.
A filmnek lassan vége, a mozivászon lecsendesedett. Életem csodálatos mozzanatai továbbra is velem maradtak, örökre őrzöm a felejthetetlen órákat és perceket, a közeli és régmúlt pillanatait, a kedves arcokat mélyen a szívemben, gondolataimban, emlékeimben. Köszönöm a Jóistennek, hogy megszülettem abba a faluvégi kedves kis házba, amelynek óvó falai között édesanyám szépséges dalokat dúdolva ringatta a bölcsőm. Köszönöm a rokonaimnak, szüleimnek, hogy magyarnak neveltek. Büszke vagyok a magyarságomra, kultúránkra, anyanyelvemre itt, Európa kellős közepén.
Balla Rózsa/Felvidék.ma
