Január 23-án, csütörtökön beszélgetés zajlott Berecz András Kossuth-, Prima- Magyar Örökség-díjas mesemondóval, folklórkutatóval, népdalénekessel a kassai MaJel Rovás Központban. Kassán már hármadszor járt. Amikor még a régi helyen tartott előadást, olyan sokan voltak, hogy a kisebb teremben is ültek, s ezért beállt az ajtónyílásba, s egyszer idebeszélt, másszor odabeszélt. A rá jellemző módon kreatívan kezelte a váratlan helyzetet.
A Mathias Corvinus Collegium jóvoltából került sorra a mostani műsor. Beszélgetőtársa Pomichal Krisztián, az MCC Dunaszerdahelyi Központjának igazgatója volt.
A közönség vette a lapot (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Pomichal első kérdése az volt, hogyan lett belőle mesemondó. Legkorábbi emléke, az óvónénik kinyitották a kecskelábú viaszosvászon ágyakat, s azt mondták, csendes pihenés. Ő tudta, hogy sem csendes, sem pihenés nem lesz. És az óvónénik figyelték, kiből lesz mesemondó.
Kisgyerek korában szerette bármely megfigyelését közölni. Valaki visszásan mondott valamit, vagy elbizakodott, pár óra múlva kisműsort csinált belőle.
A mesemondásnak az egyik felhajtóereje ez a belső inger, hogy olyan jólesik a szavakkal játszani.
A legnagyobb ajándékunk az előttünk járók megfigyelése, amiket hangcsoportokban ránk hagyták: mássalhangzó – magánhangzó. Ez a nyersanyag. A szobrász amikor nekiáll, hogy a világot megragadja, gipszben, bronzban gondolkozik, de az az ember, aki azt mondta elsőre: fa, az érezte a tapintását, a kérgét is. Ezek olyan csodálatos alkotások! Ha igazán beszélni tudó nagyon tréfás emberekkel találkozik az egyén, akkor már úton van, hogy mesemondó legyen.
A mindig msolygós mesemondó (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Édesanyja figurás természetű valaki volt. Eredetiségét az iskola nem tudta kikezdeni. Ő csak négy osztályt járt. Mivel nem volt televízió, ővé volt a fő műsor. Őt sehova sem lehetett átkapcsolni. 42 évesen szülte egyetlen gyermekét, így kortársai nagyszülei voltak olyan korúak mint ő. Áradt belőle a régiség, az eredetiség. Szerinte itt kezdődött.
De hozzátette, azért kellett, hogy Erdélybe elmenjen. Korábban Kárpátalján találkozott egy kitűnő mesemondóval. Régen volt olyan mese is, hogy az ember elfelejtette a nehéz életet, a bajait. Ez is egy iskola. Berecz eredetileg énekes volt. Így hányódott-vetődött. Akkor ének közben mesélt valamit, most meg mesék közben énekel esetleg valamit.
Engedelmes jófiú volt, kérdezték tőle, mi akar lenni, őszinte válasza az volt, hogy semmi. Látta, hogy amikor ezt mondta, olyan szomorúak lesznek körülötte. Mindig kitalált valamit, hogy csak minél később kelljen igazi választ adni. Telt az idő, már egyetemista volt és fogalma sem volt róla, mi akar lenni. Édesapja azt mondta, hogy ne menjen művésznek, mert az is csak egy buborék. Borzasztó az a művészet, mert ő falusi emberként azt tartotta, „ha felkeltél hajnalban és elé álltál a munkával, s este végignéztél, hogy hát igen, ezt én ma elkövettem, elvégeztem, nyugodtan lefekhetsz.” Avval nem tudott mit kezdeni, hogy eget nézni. Míg más dolgozik, sodorja a cigarettát.
Na, ez a poén is bejött (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Egyik dagesztáni ismerőse, mikor az egyik könyvét próbálta befejezni, átment az almáskertbe. Felesége odaszólt, hogy már harmadszor melegíti az ebédet. Erre felugrott: „nem látod, hogy dolgozom!?” Erről beszél! Édesapja ezt roppant módon semmibe vette. Hálás neki ezért a hangért.
Elment a jogi egyetemre, hát neki ott semmi keresnivalója nem volt. Ott is hagyta három hét után, pedig akkor már nem szokták otthagyni. A jogi egyetem után mi a fenét csináljon? És elment hihetetlen munkákat végezni. Elmondta, mi volt beírva a személyazonosságijába. Az már egy mesének volt a része. Idő-sza-ki erdő-mű-ve-lő séta-út-kar-ban-tar-tó. Azután elment az állami gazdaságba, sósavval marták a rozsdás kazáncsöveket az országban mindenütt.
Majd jött az éneklés. Olyan boldog volt, érezte, most jó úton van! Fene gondolta, nyílegyenesen haladt a pályája felé. Énekelt itt, énekelt ott, egy zenekar fölkapta. Rövid időn belül Amerikában találta magát, s mindig három hónapokat töltött kint, minden nap fellépés volt, New Yorktól Mendocinoig, tehát Sierra Nevadáig. Amerikaiakat tanított énekelni, a világ legjobb koncerttermeiben énekelhetett. Felkapta az élet. Észrevette, hoppá, itt a megoldás! Bostonban magyar népdalokat tanított idegen ajkúaknak.
– Mi az, ami megkapja az amerikaiakat, dagesztániakat vagy japánokat a magyar mesében? – érdeklődött Pomichal.
– A muzsika az nemzetközi nyelv. Ha nem is érti pontosan a szöveget, de a muzsikája megragadja akármely nép fiát. Az biztos, hogy akikkel ő találkozott, Bartók vagy Kodály ismertette meg őket a magyar népzenével és kíváncsiak voltak, hogy az mi.
Másrészt a táncház. Táncolni akartak, de akarták tudni, milyen énekek járnak ehhez. Ebből a két patakból érkeztek a halászok csukái. Mivel a mese a világ egyik legszebb műfaja, az emberiség egymáson próbálta ki, ennél lecsiszoltabb forma nem nagyon készült. Évezredek dolgoztak egy beszéden. Úgy okos, hogy érthető. Ez a mai világban roppant skandalum! A mai okos ember számára ez érthetetlen. Akkor érzi jól magát, ha a környezete nem pontosan tudja mit mond. Nazálisan mondja, megtűzdeli rengeteg idegen kifejezéssel. Erre megjegyzik, húha! Ez egy nagyon okos ember! Pedig a mese tudja, egy szó elég, kettő már sok! Takarékos, célra tör! Úgy okos, hogy egyszerű. Ez nehéz. A mesemondás virágzik sokfelé. De a szavak mesemondása nagyon ritka. Általában Nyugat-Európában megtanulnak a gyűjtésből egy szöveget, mint egy színész. Akkor azt úgy mondják tovább. Nála ez nem így van. S ezt megérzik, a szabadságot, aminek csodálatos illata van. Aki ezt megérzi, általában jól jár, s meg van hódítva. Az ember nem szereti, ha meghódítják. De az ember szíve arra vár hajnaltól estig, hogy valaki hódítsa már meg!
Berecz András és Pomichal Krisztián (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Berecz nagyon behatóan, tudományosan foglalkozott a magyar népénekekkel, ennek kapcsán komoly felfedezésekhez jutott– jegyezte meg Pomichal.
– Az előttünk járók gyűjtötték a népdalt.
Érezték, taposatlan az út, sietni kell. Ránk zuhant az a feladat, együtt éljünk, ott lakjunk annál a nótafánál, muzsikusnál.
Kodály és Bartók általában a helyi tanítónál, papnál kapott szállást. Neki meg az volt a szerencséje, hogy ő ott lakott a nótafánál és ahogy hallgatta, hogyan gondolkoznak magáról a dalolásról. Már az is felfedezés, hogy erről azt mondták, hogy ösztönös. Olyan mint a vadrózsa. Az a székely ember nem is tudja, hogy mit csinál. Primitív alkotó. Mikor hallotta, hogy micsoda zeneesztétikájuk van, amit eddig nem sikerült felfedezni, akkor végiglátogatta nótafáit és összegyűjtött két kötetre való vallomást a dalolásról. Forgácsa volt ennek a gyűjteményének, hogy száz szava van arra, hogy énekel!
De száz mesének is egy a vége. Az idő repült és a másfél óra gyorsan elszállt. Nem célunk az egész műsort ismertetni.
Berecz András Kassán ismét bizonyította, ő egy öntörvényű mesemondó, akinek iránya sajátos és megkapó. Ahogy nyilatkozta korábban, számára a mese kulcskarika, sokak titkos szekrénykéjét nyitogatja.
Az ő mesefüzérei távolról sem történetek sorozata, hanem az ő megformálásában vérévé válnak. Tele van csavaros megoldásokkal, váratlan fordulatokkal és mélyenszántó tanulságokkal, így a humora néha mellbevágó. Nem valami felületes poénkodást űz. Mert neki eszményképe a tréfába csomagolt bölcsesség.
A nevetés gyógyít (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Berecz egyedi képessége, együtt lélegzik közönségével, bármilyen nagy, vagy apró legyen. Nem tartja magát színésznek, mert az betanult szöveget mond, ő viszont állandóan improvizál. Jól érzi magát a bőrében, így állandóan mosolyog. Negyven éve úton van. Gyűjt. Kérdez. Hegyen-völgyön, kaszálón. Mesél, dalol söntésben, vagy szószéken, ovitól a színházig. A közönség visszajelzései alapján formálja a mesét. Fellépései alkalmával a magyar népi kultúra tiszteletét szolgálja és a tájnyelv szépségét jeleníti meg, amit azért alkalmaz, hogy még hitelesebbé, még élvezetesebbé tegye a mesemondást.
A mosoly, derű, jókedv gyógyít – a szó szoros értelmében is. A mosolygáshoz csak tizenkét arcizmunkat használjuk, a homlokráncoláshoz harminchármat! Hallgassuk inkább Berecz Andrást!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
