Minden vasárnapnak, minden evangélium által áthangolt pillanatnak, bibliaolvasó vagy imádságos csendnek hatalmas szerepe van az egyéni és a közösségi életminőség javításában. Azokon át, akik meghallják, felismerik, belecsodálkoznak Isten világának abba a tiszta és megtisztító távlatába, amit és ahogyan csak Ő mutathat meg nekünk. Azoknak, akiknek van fülük annak meghallására és szemük annak meglátására, amit a hatalmas hármas szövetség Istene készít és ajánl fel Szentlelke által az Őt szeretőknek (Jel 2,17; 1Kor 2,9). Mert az ilyeneknek minden javukra van (Róm 8,28).
Innen tekintve egész földi létünk hasonlatos lehet a csodák palotájának ezernyi látványához, az emberi elme Isten adta találékonysága, teremtő fantáziája egyre bővülő csodaparkjának eszközeihez, illetve az ezekben megnyilvánuló szellemi léthez. Mondhatná bárki: ez még csak az emberi tudás szintje, a homo sapiens dicséretére. Részben így igaz. De mindennek létrehozásához az alkotói feltételeket (gondolkodó ész, kitartó kutatás, szorgalom, a megismerés vágya és alázata, eszközökbe rögzült embertisztelet, tapintat, és a tudósokban fészket rakó istenhit) a Teremtő alkotta meg.
Hisz ámulatba ejtő gondoskodással és univerzális precizitással hozta létre látható és kutatható világát, amikor az őskáoszból egyetlen rendteremtő szavával: Legyen világosság! (1Mózes 1,3) és Szentlelke szellemi végtelen potenciájával a mélység fölött lebegve elkezdte építeni emberlétünk otthonaként földi létünk Csodák Palotáját.
Az őskáoszban, a mélység tohu-va-bohujában, formátlan őskavargásában szellemi alkotó gondolatával lenyűgöző rendet hozott létre.
Amikor a rendbontó, lét-, és létezőbántalmazó, az édenkerti rendet engedetlenséggel felborító hármas pusztító szövetség (Ádám-Éva-kígyó, a gonosz jelképeként) a föld poráig rántotta azt, porig próbálva alázni Isten győzedelmes szellemi rendjét, majd Káin által a diabolikus pusztítás, a testvérgyilkosság formájában ez drámaian manifesztálódott, személyes pusztító erőtérré változtatva a testvéri meghittséget, Isten csaknem végzetes útjára engedte búsulásában az egész teremtett világot.
Ám a tervezett káosz, a létmosoda, bűnmosoda, emberiségtisztítás özönvízében újra esélyt adott az irgalom Istene keze munkájának, a planetáris létezésnek és Lelke leheletének, az embernek Nóén és családján keresztül.
Mert Isten nem a pusztító, értelmetlen, céltalan káosznak az Istene, hanem a teremtő megtartásé, a felemelő szövetségé.
A káoszban is a rendteremtésnek és a rendeltetésszerű létezésnek az Istene. Nem azért alkotott, hogy megsemmisítse teremtett világát és Lelke leheletét. Ezért ezen a vasárnapon és az előttünk álló héten is felzenghet hívő szívek milliárdjaiból a földön a vallási és emberi bűnáradat, Isten-bántalmazás és ember-bántalmazás tragikus teljesítményvilágban az örömhír: „Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene” (1Kor 14,33).
A zűrzavar, a káosz mindig megfosztásból támad
Az idézett páli Ige annak a népek apostolának a hitvallása, aki testében és lelkében, majd háromszori nagy missziói utazása során valóságosan és szinte minden sorspillanatában átélte és a Lélek sugallatával megfogalmazta ezt a programadó, világmentő mondattöredéket: Isten nem a zűrzavarnak az Istene. Nagyon elgondolkodtató, talán még mélyebben, mint a mai káosz-elméletek, amelyek igyekeznek a negatív hatásokat is pozitívra fordítani, ez a kifejezésmód: zűrzavar, melynek eredeti szava: a-katasztaszía – azaz a rendtől való megfosztás.
Az eredetileg rendezett állapot feje tetejére állítása, felborítása, az eredeti rendezett állapot felforgatása.
Mert Isten eredeti szándéka a legyen világosság – a rend, a rendezettség, a teremtési rendeltetésszerű létezés és élet.
Max Lucado neves bibliafordító és bibliamagyarázó a zűrzavarkeltést a Diabolosszal, a Sátánnal hozza összefüggésbe, aki a kígyón keresztül Éva tolmácsolásával összezavarta Ádám szívét és fejét, értékrendjét, s elültette benne a nagyravágyás, az Istenhez hasonlóság mérgező magját.
Ahol zűrzavar, a rendtől és a rendezettségtől történő megfosztás következik be, ott a mindent szétdobáló, feje tetejére állító Diabolosz akciózik. Millió bántalmazó sebet osztva naponta a zűrzavar anti-lelkétől megszállottakban, embereknek, hatalmak által, vallásos és istentelen megnyilatkozások által. A bántalmazás anti-lelkeként családokba, otthonokba, emberi kapcsolatokba is befészkeli magát. Ősbántalmazónak, ősterroristának nevezte el Lucado a felforgatás szellemét, Fejedelmét.
Út a semmibe a csodák palotáján át?
Lehet ilyen utat is választani. Kockázatos szabadságunk egyik lehetősége a teljes tévedés, a lejtmenetben gyönyörködő, önveszejtő könnyelműség. Út a káoszon túli semmibe. Ám ott van Krisztusban a semmit elkerültető vagy éppen azon átvezető kegyelem útja, amit Ő készített azoknak, akik a halál árnyékának völgyében járnak, de nem lefele, hanem felfele tarthat az útjuk.
Mert így döntöttek. Igent mondva Isten rendteremtő, bűnbántalmazásokból gyógyító szabadítására, a Szabadító Jézusra.
Már az Ószövetségben ott volt a megtartás útja, ezernyi eszközzel, az egyéni és közösségi létnek megtartó rendet adó Tórával, meg ilyen Igén át is: „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma” (Péld 25,28).
Önuralom minden káoszhozó forgatagban. Preventív önuralom az önkiélés önveszejtő lejtőjének felismerésével. Önuralom hittel és reménységgel, mert a káosznak is van Ura, miként a rendnek is, Ugyan Ő, aki kinyújtja felénk megtartó kegyelmét.
A héten olvastam a finn evangélikus püspök, Mikko Juva Biblián kiérlelt szép és igaz gondolatát: „Isten Igéje nem mindig adja meg nekünk azt az erőt, amivel változtatni tudunk a körülményeinken. De annyi erőt mindig ad, hogy el tudjuk hordozni a pillanatnyilag megváltoztathatatlant.”
Mert Ő a rendtől megfosztott kaotikus helyzetekben is Úr. És érettünk Úr, megtartásunkra van jelen, „ártja bele magát” az olykor mindentől megfosztani látszó helyzetekbe. Úr – érettünk, javunkra. Benne a szituációban – Úrként, javunkra, velünk. Minden kis és nagy káoszban a biztos rend és rendező, jelenvaló Jóság, pislákoló gyertyafénnyel, megrepedt nádszáléleteket kímélő irgalomként. Egyedüli Irgalmazóként.
Nagy tanulságokat megfogalmazó szentenciás könyvecskéjében, Útjelzőjében a svájci református etikus, a sokmilliós olvasótáborral rendelkező globethics.net erkölcsi világszövetség-hálózat alapító, Christoph Stückelberger professzor ezért fogalmaz így A jó rossz c. filozofikus poémájában:
„Mikor jó a rossz?/Mi a rossz?/ A zűrzavar – mert szétválaszt embereket./Az erő, ami erősebb, mint a jó./A gyengeség, mivel önmagába omlik./Ami megsemmisít az örök világosság színpadán./ Mire jó a rossz?/Megrettentésre?/Nevelésre, okulásra?/Közösségteremtésre?/SEMMIRE?”.
Adja Isten, hogy ön-, és másokat bántalmazó pillanatainkban, rendtől, békességtől megfosztott megrendüléseinkben önuralommal, imával, a diabolikus káoszt és bajkeverőket elutasító hittel fedezzük fel a Szentháromság Isten segítő táborozását, jelenlétét életünkben, családunkban, környezetünkben.
A zsoltáros mára szóló üzenete értelmében: „Jöjjetek és lássátok az Isten dolgait! Csodálatosak az ő cselekedetei az embereken” (Zsolt 66,5).
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
