A nagy palóc mesemondó, író, újságíró, politikus, Mikszáth Kálmán 1910. május 28-án adta vissza lelkét a Teremtőnek. Irodalmi sikerei, magánéleti és politikai sikerei csúcsán, 68 éves korában távozott az élők sorából.
Számos elismerés tulajdonosaként ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját 1910 tavaszán, amikor tiszteletére szülőfaluja, Szklabonya a Mikszáthfalva nevet vette fel. Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban nagybetegen tért vissza, s már csak néhány napot élt.
Mikszáthot a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, díszsírhelyet kapott, ahová később kisfiát, Jánoskát is áttemették, hiszen kérése volt, hogy kisfia mellé temessék el, aki tragikusan, négyéves korában halt meg. Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város megjelenését már nem érhette meg.
Mikszáth Kálmán családja körében (Fotó: ADT, Uj Idők, 1910)
„Elbeszélni nem a regényíróktól, hanem a magyar paraszttól tanultam”.
– írta önmagáról. Munkáiban a parasztság életét, a dzsentri ábrázolását, valamint történelmi eseményeket vett alapul.
Az első novelláiban szülőföldje parasztjait ábrázolja mély együttérzéssel. Hőseit erkölcsi tisztaság, becsületes egyszerűség, nemes emberi tulajdonságok jellemzik. Lázadni nem tudnak, alázatosak. A novellák szerkezete belső feszültséget éreztet, stílusában a népballadák hiányosságát figyelhetjük meg. Ilyen novellák a Bede Anna tartozása, Az a fekete folt, és Tímár Zsófi özvegysége.
A dzsentri világot novelláiban és regényeiben dolgozta fel. Maga is ehhez az osztályhoz tartozott, de meglátta a hibáit. Érezte, hogy ennek az osztálynak nincs történelmi távlata, s így minden művében ott érezzük a bíráló hangot, de mellette az együttérzést is.
Mikszáth Kálmán íróasztalánál (Fotó: ADT, Uj Idők 1910)
Amikor elfordul saját korától, a történelmi témákhoz nyúl, és a múltba viszi olvasóit. Ezekre a regényekre is a mesélő, anekdotázó stílus jellemző. Történelmi hősei főnemesek, különc, különleges emberek, akik azért kerülnek szembe környezetükkel, mert egy letűnt világot akarnak visszaállítani. Ilyen a Beszterce ostroma, az Új Zrínyiász és a Beszélő köntös, valamint utolsó nagy regénye A fekete város, amely a halála után, 1911-ben jelent meg.
Novellái közül két kötet hozta meg számára a várva várt sikert, a Jó Palócok és a Tót atyafiak.
Műveiben úgy mondja el a történetet, mintha baráti társaságban mesélne, így az anekdota fontos szerepet kap.
Kérdő, felkiáltó mondatok, népnyelvi fordulatok, szólások, váratlan keserű mondatok váltakoznak ezekben a művekben. Ahogy mások emlékeznek a nagy palóc mesemondóra: „Menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert!” – e szavakkal búcsúzott Mikszáth Kálmán a negyvenéves írói jubileuma alkalmából a pünkösdkor őt ünneplő közönségétől két héttel halála előtt, amikor az egyetemes magyar nemzet hódolata vette őt körül.
Mikszáth Kálmán autogramot ad, 1900 (Fotó: Wikipédia)
Mikszáth nemcsak saját életének legboldogabb perceiben hagyta itt a földi életet, hanem hazájának és nemzetének legboldogabb idejét is azok az évtizedek jelentik, amikor ő élt és alkotott.”
– írja a Magyarságkutató Intézet oldalán Raffai Andrea, majd így folytatja:
„Az Isten szerette őt, ezért bölcsőjébe belerakta legritkább, legdrágább adományait: a humort, a fénylő, nagy okosságot, a bájt, a lélek nyugalmát és a tiszta bölcsességet.
A görög mitológia nemcsak Polükratészről tud, kinek az irigy sors megsokallta az örömét, hanem arról is, hogy akit az istenek szeretnek, annak gyors és könnyű halált adnak. Akit az istenek szeretnek, azt megóvják a hosszú betegségtől, azt Apollón láthatatlan nyílvesszeje ragadja el az életből. És Apollónnak Mikszáth a kegyeltje volt – olvasható az emlékezés Raffai Andrea író, történész tollából.
Herczeg Ferenc (1863-1954) író, újságíró így ír Mikszáthról: „Világrengések túldörgik a madáréneket, de ha elült a veszedelem, új tavasz jön és újra szól az ének. A palóc fülemüle megint dalol és fog is dalolni, míg magyar ember kezében magyar könyv lesz”.
Mikszáth Kálmán sírja a Fiumei úti sírkertben (Fotó: Wikipédia)
Jókai Mór 1882-ben így értékeli írótársát:
„Mikszáthnak nincs szüksége az én lámpásomra. Meg fogják őt látni saját talentuma fényénél. Aki az elbeszéléseit olvasni kezdi, le nem teszi, amíg végig nem olvassa.”
Móricz Zsigmond szavaival szólva: „Aki megkíván egy kis jó, friss, zamatos, ízes falusi levegőt, csak nyissa ki Mikszáth Kálmán egyik könyvét. Mindegy, melyiket, mindegy, hogy hol: az olvasó rögtön napsütésbe kerül, zöld búza- és rozstáblák nyílnak meg előtte, amelyekben virít a pipacs, a búzavirág, s százféle szebbnél szebb vadvirág, amely fölött jó levegő árad, s köröskörül szép szelíden hullámzanak a nógrádi, sárosi, gömöri dombok, apró fiahegyek.”
Mikszáth Emlékház Szklabonyán (Fotó: Wikipédia)
Végezetül álljon itt a Füveskönyvek sorozatban ismert a „Mikszáth Kálmán: Az én jeles mondatom – Mikszáth Kálmán füveskönyve” című kiadvány Praznovszky Mihály irodalomtörténész szerkesztésében, aki így vall a füveskönyv kapcsán:
„Mikszáth Kálmán 88 kötetét kellene átolvasnunk, hogy a nagy palóc aranyköpéseit, azaz a világról szóló, s annak legfontosabb jelenségeiről az író könnyen érthető, frappírozott kijelentéseit kigyűjthessük. Mikszáth derűje, bölcsessége eddig sem volt ismeretlen, most ebből nyújt át több mint száz oldalt a szegedi kiadó által megjelentetett füveskönyv. Egyvégtében olvasni nem is érdemes, csak úgy kell kóstolgatni, mint az absztintot, vagy a traminit.”
Berényi Kornélia/Felvidék.ma
Forrás: Magyar Irodalmi Lexikon
