Hosszan tartó betegség után június 7-én családja körében visszaadta lelkét Teremtőjének Farkas István, a Csemadok zselízi alapszervezetének korábbi meghatározó elnöke, volt városi képviselő, kultúraszervező lokálpatrióta.
Mély fájdalommal búcsúzik tőle a zselízi és a Garam menti magyarság, a Csemadok és a Magyar Szövetség közössége.
„Ki bejárta a lét minden zugát, s másoknak fényt hagyott maga után, az nem hal meg soha egészen” – írja Weöres Sándor. Felfogni is nehéz, hogy búcsúznunk kell Farkas István barátunktól, aki a zselízi magyar közösség, a Csemadok és az MKP elmúlt évtizedeinek egyik legmeghatározóbb személyisége volt.
Egy olyan ember távozott közülünk, akinek élete nem csupán napokban, években, hanem tettekben, közösségi szolgálatban és maradandó értékekben mérhető.
Hosszú, tevékeny életét végigkísérte a köz javának szolgálata. Mintegy 20 esztendőn keresztül látta el a Csemadok helyi alapszervezetének elnökségét, annak a Csemadokénak, amellyel egyidős volt. De már a rendszerváltás előtt is tagja volt a Csemadok Országos Választmányának, és önkormányzati képviselőként is tevékenykedett Zselíz fejlesztésén. Olyan ember volt ő, aki nem elégedett meg a szemlélődés kényelmével – mindig tenni akart, építeni, gyarapítani, megőrizni és továbbadni.
Elsősorban neki köszönhetjük, hogy a Csemadoknak saját székháza lett, amikor elnöksége idején meglátta a fantáziát abban a romos épületben, amire sokan már csak legyintettek.
Neki köszönhető, hogy nem az enyészeté lett az épület, hanem szorgos közösségi munkával, amelyet ő irányított és szervezett, megújult, élet költözött a falak közé.
Hogy megmenekült az utókor számára a Sacher-ház és ezzel a Sacher-kultusz Zselízen, az döntőrészt neki is köszönhető. Nagy tudású sakkstratégaként ugyanis tudta, hogy a székhely építésével a közösség is épül, és szüksége van egy erős bástyára a zselízi magyarságnak, ami képletesen és ténylegesen is menedéket nyújt szeretett közösségének. Egy emberként mozdult vele a közösség, mert tudták, hogy amit ő elkezd, annak értelme és célja van.
Munkássága alatt virágzott a Csemadok alapszervezete, virágzott a kulturális élet, és virágzott az a szellemi műhely, amit kialakított.
Kiadványokat alkotott, rendezvények, kiállítások, pódiumbeszélgetések, sportaktivitások végeláthatatlan sora kötődik a nevéhez, melyeket szervezett – mindig fáradhatatlanul, mindig lelkesedéssel, mindig azzal a hittel, hogy a kultúra nem luxus, hanem létkérdés. Építve és éltetve ezzel a zselízi, a Garam menti magyar kulturális és közéletet.
Farkas István ugyanis nemcsak közösségépítő ember volt, hanem szenvedélyes rajongója és tisztelője a kultúrának, különös tekintettel a magyar kultúrára. Fantasztikus gyűjteményt állított össze élete során régiségekből, érmékből, bélyegekből, szalvétákból, cukrokból, homokból, különleges tárgyakból, amelyet szívesen mutatott meg a világnak kiállítások formájában vagy éppen személyesen, egy jó beszélgetéssel egybekötve. Minden egyes tárgy mögött emlék, történet, gondolat lakozott, amit ő örömmel osztott meg másokkal, így gazdagítva nemcsak a gyűjteményét, hanem környezete szellemét is.
Szívesen beszélgetett, barátkozott, vidám, nótázó, igazi társasági ember volt, aki mindenkivel megtalálta a közös hangot. Becsületessége, segítőkészsége, egyenessége miatt nagyon sokan tisztelték és szerették. Olyan ember volt, akihez mindig lehetett fordulni egy jó szóért, tanácsért, egy bátorító kézfogásért. Jelenléte mindig derűt sugárzott.
Elvesztése óriási csapás mindannyiunk számára, ugyanis pótolhatatlan tagja volt közösségünknek. Albert Schweitzer szerint az igazi nagy emberek csendesen távoznak, de munkájuk visszhangja örökké él. Pontosan így van ez Farkas Istvánnal is, akitől bár most búcsúzunk, de két kezének munkája még sokáig emlékeztetni fogja a következő generációkat, hogy példamutató elszántsággal, kötelességtudattal és alázatos munkával miként kell maradandót alkotni. Ő nem csupán nyomot hagyott maga után – utat mutatott.
Csak remélni tudjuk, hogy a Teremtő Isten jobbján is közbenjár értünk, és fentről is segít minket. Hiszen tudjuk: aki életében ennyit tett másokért, annak a lelke odaát is békét és küldetést talál.
A Csemadok és a Magyar Szövetség nevében szeretnénk kifejezni örök hálánkat, hogy fáklyaként mutattad számunkra az utat. Köszönjük, hogy velünk voltál, hogy vezettél, hogy tanítottál.
Mély fájdalommal búcsúzunk most Tőled. Isten veled, Pityu bácsi!
Csonka Ákos, Felvidék.ma
