Családtagjai, barátai, tisztelői, művésztársai jelenlétében avatták fel Quittner János táncművész, folklorista, mesterkoreográfus síremlékét Pozsonyban, a Szent András temetőben. A hazai néptáncmozgalom jeles képviselője az avatás napjával azonosan, pontosan egy évvel ezelőtt, 2024. június 21-én adta vissza lelkét Teremtőjének.
Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy világhírű volt, hiszen nevét, munkásságát tisztelettel említik és őrzik a világ számos pontján, ahol letette kézjegyét, gazdagította a magyarság kulturális örökségét, segített megtartani azokat a népi hagyományokat, amelyeket őseink táncaikban ránk hagytak.
Nagyívű pályát futott be működésével és földrajzilag is, mert műkedvelő táncosból lett táncművész, fantáziadús koreográfus és Pozsony-Vereknyéről indulva jutott el egészen Ausztráliáig, illetve több európai működéshelyig.
Quittner János Pozsony-Vereknyén született, az alapiskola öt évfolyamát is ott végezte, majd tanulmányait a pozsonyi Május 1. téri művészeti irányzatú iskolában folytatta, mivel művészi érzéke már gyerekkorában megmutatkozott, ott pedig még inkább elköteleződött a színpadi művészetekkel.
(Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Középiskolásként a Strieženec-Horváth Rudolf vezette pozsonypüspöki tánccsoportban, aztán a somorjai Csallóközi Dal- és Táncegyüttesben csiszolta tánctudását. Később is állandóan képezte magát, elvégezte a koreográfusok és együttesvezetők tanfolyamát, illetve Pozsonyban a Színház- és Zeneművészeti Főiskola rendező és koreográfus szakát.
A Csemadok központjába kerülve megalakította a Szőttes Kamara Néptánc Együttest, amely akkoriban és napjainkban is a néptáncmozgalom legnívósabb együttese.
A nyolcvanas években mégis úgy alakult, hogy jóérzései szerint nem tudja megvalósítani elképzeléseit és az egyik Nyugat-európai útjukról nem tért haza, családjával Ausztráliába emigrált.
(Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Az új környezetbe ugyan nem könnyű beleilleszkedni, neki sem volt egyszerű, de vérbeli művészként nem sokáig maradt távol a művészetektől, és ahogy lehetett megalakította az Új Szőttes Néptánccsoportot, tánciskolát vezetett, műsorokat állított össze és a sikerek sem maradtak el. 1990-ben azonban visszatért Európába, Magyarországon, Dunaszigeten telepedett le. 1991-ben elnyerte az Ifjú Szivek igazgatói posztját, de rendez Németországban, együttműködik a Magyar Állami Népi Együttessel és többször visszatér Ausztráliába is. A szlovák népi együttessel, a SĽUK-kal ugyancsak szoros munkakapcsolatban áll, magas szakmai tudására, művészi tanácsadására bizton számítanak, több színvonalas, napjainkig emlékezetes műsor születik együttműködésükből.
(Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Barátai, munkatársai, tisztelői megbecsülését élvezi haláláig és a hivatalos kitüntetések sem maradnak el, megkapja a Csemadok Életműdíját, a Szlovák Köztársaság ezüst- majd aranyplakettjét.
Elévülhetetlen érdemei vannak a magyar néptánc, a magyar mozgáskultúra népszerűsítésében itthon és a nagyvilágban. Műsorai, összeállításai, egyedülálló produkciói és rendezései máig etalonnak számítanak a szakmában.
A Szent András temetőben harangszó indította be a síremlék avatását. Jégh Izabella, a Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya elnökének köszöntője után a párkányi Stilla Pectus kórus műsora következett Papp Katalin vezényletével, illetve Németh Imre gitárkísérettel előadott éneke, és ezt követően Boráros Imre Kossuth-díjas színművészünk mondta el visszaemlékezését a közös vereknyei gyermekkorról és elszavalta Gágyor József Tékozló fiú című versét.
(Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Juraj Hamar a SĽUK együttes vezérigazgatója megható szavakkal ecsetelte gyümölcsöző munkálkodásaikat, az együtt sikerre vitt összeállításaikat sorolva, hálásan köszönve mindazt, amit Quittner János tett a közös néphagyomány megőrzése terén.
A síremléket, amelyen a koreográfus portrészobra Práznovská Nagy Natália alkotása, Quittner János fia és fogadott fia Nagy Sándor leplezték le.
Az emlékezők ezután elhelyezték virágaikat a síremléknél. Az esemény egyben a koreográfus tisztelőinek, barátainak nagy találkozása is volt, valamennyien tisztelettel és szívből jövő szeretettel emlékeztek a tevékeny művészre, barátra, bizonyítva, hogy nem feledik, emléke örökké megmarad bennük, Alexander Dumas szavaival élve: „Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.”
(Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Benyák Mária/Felvidék.ma
