A táj, amely megszólalt a vásznon – emlékezés Janiga Józsefre otthonának csendjéből

1946. március 21-én született Janiga József, akit a felvidéki magyar képzőművészetben sokan „a Csallóköz festője”-ként tartanak számon. Az évforduló – meg nem ért 80. születésnapja – alkalmából Nagymegyeren élő özvegyét, Janiga Évát kerestem fel, aki szívélyesen fogadott közös otthonukban.

A beszélgetés során körbevezetett abban a házban, ahol a festő élete utolsó éveit töltötte. Megtekinthettem a falakon sorakozó festményeket, a személyes emlékeket és felmehettem a műterembe is – arra a helyre, ahol Janiga József alkotott, ahol a Csallóköz tájai újra és újra vászonra kerültek.

Janiga Éva szeretettel és meghatottsággal idézte fel a neves festőművész alakját. A személyes emlékekből egy szerető férj, gondoskodó családapa és alázatos művész portréja rajzolódott ki, akinek munkássága és emberi példája két évtizeddel halála után is élő része a közösség emlékezetének.

Számára a férje emléke nem kötődik külön az évfordulókhoz – jelenléte a mindennapok része maradt. Mint mondja, családjuk életében Janiga József ma is jelen van gondolataival, szellemiségével és azokkal az értékekkel, amelyekhez mindmáig tartják magukat.

„Nem kell ehhez évforduló, hogy eszünkbe jusson. Ő elment, de velünk él – abban, amit mondott, ahogyan gondolkodott, ahogyan az élethez és a művészethez viszonyult”

– fogalmazott.

Az emlékezés ezért számára elsősorban nem ünnepi pillanat, hanem mindennapi tapasztalat. „Amikor hazajövök, sokszor ugyanaz a gondolat jut eszembe: hiányod átjár, mint huzat a házon. Olyan hiány ez, mint a levegő” – húzta alá Janiga Éva.

Az özvegy szerint férje nemcsak társként, hanem emberként és művészként is kivételes volt. Úgy érzi, a személyisége, emberi tartása és a művészet iránti mély alázata olyan mércét jelentett, amelyhez kevesen érhetnek fel.

„Őszintén mondom: én nagy művésznek tartom. Lehet, hogy mások ezt másképp látják, de számomra az a tisztelet és alázat, amellyel a művészet felé fordult, mindennél többet jelentett.”

Hozzátette, férje nagyra becsülte mindazokat az alkotókat is, akiket példaképeinek tekintett, köztük többek között a már elhunyt művészek, Szabó Gyula, Bacskai Béla, Dúdor István és Nagy János munkásságát.

Azt is felidézte, hogy férje alkotói folyamatait a legközelebbről ismerhette. A festő gyakran a szabadban dolgozott, és amikor hazatért, mindig megmutatta az aznap készült képeket.

„Minden egyes festményét láttam. Elmondtam a véleményemet – nem szakemberként, csak az érzéseim alapján –, és ő mindig meghallgatott”

– idézte fel.

Az évforduló így számára inkább fájdalmas tudatosítása annak, ami hiányzik: „Az a szomorú benne, hogy most lenne nyolcvanéves – és nincs itt.”

Janiga Józsefet a felvidéki magyar képzőművészetben sokan „a Csallóköz festője”-ként emlegetik – felesége szerint ez az elnevezés nem véletlen, hiszen a tájhoz fűződő különleges, személyes kapcsolata mélyen meghatározta alkotói világát.

Janiga Éva felidézte, hogy férje és a táj kapcsolata már gyermekkorában gyökerezett.

Janiga József Párkány városában született, a Duna partján, ahonnan szinte karnyújtásnyira tárul fel a Dunakanyar látványa, szemben pedig Esztergom városa emelkedik.

Az özvegy szerint ezek a tájak mélyen beivódtak a művész lelkébe, és legkorábbi festményei is ezt a vidéket örökítették meg.

Mint mondta, férje különösen szerette a dombos tájakat, a szőlőhegyeket – családjuknak is volt szőlője a hegyfarkon, ahová gyakran jártak. „A szőlőmunkát annyira nem szerette” – jegyezte meg mosolyogva –, „inkább festett, rajzolt, zenélt”.

Életük később a Csallóközbe, azon belül is elsőként Nemesócsa községbe vezetett, ahol – mint hangsúlyozta – nagyon boldog éveket töltöttek. Az új táj azonban eleinte idegennek tűnt a festő számára. Felesége felidézte, hogy amikor először került ide, fél évig szinte alig alkotott.

„Azt mondta: itt nincs semmi, csak síkság, bokrok – egyetlen domb sincs. Úgy érezte, mintha megbénult volna”

– mondta mosolyogva Janiga Éva.

A fordulat egy téli napon következett be. Janiga József egy sétáról tért haza, és akkor mondta ki azt a mondatot, amelyet özvegye ma is tisztán felidéz: „Milyen csodálatos ez a Csallóköz”. Ettől kezdve – emlékezett vissza – szinte „ontotta” a csallóközi képeket.

A festő nemcsak a nemesócsai határt járta, hanem gyakran biciklire ült, és bebarangolta a vidéket, egészen Csicsó környékéig. Reggel útnak indult festőfelszerelésével és egy kis elemózsiával, s volt, hogy csak estére ért haza.

„Nem volt mobiltelefon, sokszor azt sem tudtam, merre jár. Ha keresték, mondtam: várhatnak rá, mert nem tudom, mikor jön haza. Amikor befejezte a munkát, akkor jött” – idézte fel.

Szerinte a férje idővel nemcsak a tájat, hanem az ott élő embereket is mélyen megszerette – s talán éppen rajtuk keresztül vált számára igazán otthonossá a vidék. Nem véletlen tehát, hogy „a Csallóköz festője”-ként emlegetik.

„Ennek nagyon örült, mert valóban szerette ezt a vidéket. Azt mondta, ez az egyik legcsodálatosabb táj.”

Bár szülőföldjét soha nem feledte – hiszen a dombos vidékek, a szőlőhegyek emléke mindig visszatért festményeiben –, alkotói életének jelentős része mégis a Csallóközhöz kötődött. Később Nagymegyerre kerültek, ahol a művész a helyi művészeti alapiskolában tanított.

„Úgy érzem, ez a város befogadott bennünket” – tette hozzá csendesen.

„Nagyon jó emberek között éltünk, és ezért mindig hálás leszek.”

Miután Janiga József agyvérzést kapott, és a jobb oldalára teljesen lebénult – két hónapig beszélni sem tudott –, ő ápolta és segítette a mindennapokban, miközben a festő rendkívüli kitartással újratanulta az alkotást, bal kézzel kezdett festeni és írni. Janiga Éva azt is hálával említette meg, hogy férje súlyos betegsége idején mennyi segítséget kaptak. Az özvegy külön köszönetét fejezte ki a helyi kábeltévé tulajdonosának is, aki annyira fontosnak tartotta, hogy a művész a betegség után is alkothasson, hogy liftet szerelt a házba, így Janiga József fel tudott jutni a műtermébe, és tovább festhetett – ezért Éva mind a mai napig mély hálával gondol rá.

Janiga József rendkívül sokoldalú alkotó volt. A festészet mellett többek között tankönyveket illusztrált, verseket írt, sőt zenélt is – gitározott és zongorázott, mindezt úgy, hogy „egy kottafejet sem ismert” – tette hozzá mosolyogva a feleség. Gyakran előfordult, hogy egy-egy festmény vagy apró „tenyérkép” hátoldalára verset írt – ezek az alkotások ma is különleges emlékként őrzik gondolatait.

A beszélgetés során Janiga Éva több, a férje által készített könyvillusztrációt is megmutatott. Mások mellett közösen fellapoztuk Kányádi Sándor Billegballag című verseskötetét is, amely a Kalligram gondozásában jelent meg, és amelynek rajzait Janiga József készítette.

Az özvegy felidézte:

A kötet nagy sikert aratott, és nemcsak szakmai elismerést hozott, hanem egy szép barátság kezdetét is jelentette közte és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő között.

Felesége azt is hangsúlyozta, hogy Janiga József rendkívül nyitott volt a művészet minden ága iránt. Szenvedélyesen szerette az irodalmat – különösen Radnóti Miklós és József Attila verseit –, és sok költő, író, újságíró és zenész barátja volt. Mindennapjait a zene is átszőtte: gyakran szólt otthon a komolyzene, különösen Frédéric Chopin, Johann Sebastian Bach vagy Antonio Vivaldi művei.

„Sokan mondják, hogy a festők szakbarbárok, de ő minden művészeti ágat szeretett”

– jegyezte meg nevetve az özvegy, érzékeltetve, mennyire természetesen fonódott össze Janiga József életében a festészet, az irodalom és a zene világa.

Felidézte, hogy bár férje művész volt, otthonukban mindig természetes, egyszerű mindennapok zajlottak. Nevelték két lányukat, dolgoztak, intézték a hétköznapi teendőket, miközben a házuk lassan a barátok és művészek találkozóhelyévé vált.

„Nálunk teljesen normális élet folyt”

– mondta mosolyogva, hozzátéve, hogy az évek során megszokták a gyakori vendégeket, a beszélgetéseket és az alkotás körül kialakuló pezsgő szellemi légkört.

Felesége szavai szerint azonban a festő mindenekelőtt szerető férj és családapa volt.

„Rajongásig szerette a lányait, Évit és Katit”

– hangsúlyozta. Mindig aggódott értük, apró dolgok miatt is: ha esett az eső, attól tartott, hogy megáznak, ha hideg volt, attól, hogy megfáznak. A szeretet kölcsönös volt – mondta –, és a lányok mind a mai napig érzik édesapjuk hiányát.

A családban ma már két unoka is van, Ági és Sári, akik sajnos nem ismerhették személyesen a nagypapájukat, mégis természetes közelséggel fordulnak az öröksége felé. Gyakran felmennek a műterembe, érdeklődéssel nézik a festményeket és rajzokat. A nagyobbik unoka ráadásul képzőművészeti iskolában készül érettségire Sopronban – mintha a művészi érzékenység valóban továbböröklődne a családban.

Janiga Éva azt is elmondta: életük minden művészi vonatkozása ellenére mentes volt mindenféle allűrtől. Hétköznapi, szeretettel teli családi életet éltek. A mindennapok egyszerű ritmusát jól mutatja az is, hogy a hétköznapokon gyakran maga a festő főzött, hiszen délután járt tanítani, miközben felesége a kertben dolgozott. Az özvegy felidézte azt is, hogy férje szülővárosához, Párkányhoz ma is élő családi kapcsolatok kötik. Bár az utazás ma már nehezebb számára, a rokoni szálak megmaradtak: időről időre meglátogatják őt, és így a múlt emlékei a jelenben is élnek.

Meghatottan beszélt arról is, mennyit jelent számára, hogy férje emlékét ma is élő módon őrzi a közösség. Mint már korábban is felidézte, Janiga József különösen közel állt a tanítványaihoz: bár eredetileg nem készült pedagógusnak, idővel a tanítás vált az életének egyik meghatározó részévé.

„Nagyon szerette a diákjait”

– mondta az özvegy, hozzátéve, hogy férje meggyőződése volt: nincs olyan gyerek, akiben ne lenne tehetség. Ha egy diák azt mondta, hogy nem tud rajzolni, mindig türelemmel vezette rá a feladatra, és igyekezett bátorítani.

Felesége szerint

tanítványai nemcsak a szavait, hanem a munkáját is láthatták. A festő gyakran bevitte az iskolába saját rajzait, illusztrációit, sőt olykor ott is dolgozott rajtuk – nem a tanítás helyett, hanem éppen azért, hogy a gyerekek lássák az alkotás folyamatát.

Úgy vélte, a legfontosabb pedagógiai eszköz a személyes példa.

„A gyerekek abból is tanulnak, ha látják, hogyan dolgozik az ember”

– idézte fel férje gondolatát.

Az özvegy hangsúlyozta: mindez az ő nézőpontja, hiszen a tanítványok bizonyára még többet tudnának mesélni róla. A visszajelzésekből azonban egyértelműen azt érzi, hogy a diákok is szerették és tisztelték tanárukat, sokan ma is ragaszkodással emlékeznek rá.

Nem véletlen tehát, hogy a nagymegyeri művészeti alapiskola ma Janiga József nevét viseli. Az intézmény udvarán a művész mellszobra áll, amelyet Lipcsey György készített, és a város azóta is rendszeresen kiállításokkal, rendezvényekkel ápolja emlékét. Az özvegy hálával beszélt arról is, hogy a jelenlegi pedagógusok és egykori tanítványai ma is szeretettel ápolják a festő örökségét – köztük Fábik Erzsébet és Bott Maya, akik továbbviszik azt a szellemiséget, amelyet Janiga József képviselt.

„Azt hiszem, ennél nagyobb dolog nincs: amikor az ember példát tud mutatni”

– fogalmazott Janiga Éva. Az elmúlt két évtizedben Felvidék-szerte számos helyen rendeztek kiállításokat a festőművész műveiből, így – ahogy fogalmazott – alkotásai nemcsak fennmaradtak, hanem jó szívvel élnek tovább az emberek emlékezetében, amiért őszinte tisztelettel és hálával gondol mindazokra, akik ápolják a festő örökségét.

A beszélgetés végén lehetőségem nyílt felmenni Janiga József egykori műtermébe is. Megtekinthettem azokat a festményeket, rajzokat és személyes tárgyakat, amelyek között a művész dolgozott – azt a teret, ahol gondolatai és képei megszülettek. A műterem csendje és atmoszférája különleges élményt jelentett: mintha a falak még ma is őriznék az alkotó jelenlétét. A festékek, rajzok és vázlatok között pedig szinte tapintható az a szellemi örökség, amelyet Janiga József, „a Csallóköz festője” hátrahagyott.

Bartalos Nikolas/Felvidék.ma