Múlt héten a sajtóban egy érdekes hírre figyeltem fel: Filmes díjat nyert a dunaszerdahelyi incidenst feldolgozó rövid animációs film. A szlovák-magyar rövidfilmfesztiválon a két rendező nemzeten kívül más európai filmesek is képviseltették magukat. A DAC-Slovan meccset feldolgozó magyar rendező, Patrovics Tamás munkáját a zsűri különdíjával értékelte.
Rögtön utánanéztem a díjazott filmnek, és sajnos nem csalódtam. A hírben szereplő animációs filmet már egyszer láttam az egyik magyarországi internetes újság honlapján. Akkor is megdöbbenéssel fogadtam, hogy egy tragédiába torkolló eseményt kifiguráznak. De most, hogy különdíjjal is jutalmazták az említett rendező filmjét, ledöbbentem.
A film rendezője bizonyára nem volt jelen a véres DAC-Slovan mérkőzésen, nem úgy, mint jómagam. Bizonyára nem lett rajta úrrá a döbbenet és a düh, amikor a szlovák rendőrség ok nélkül berontott a szektorba és ütött-vágott minden DAC-szimpatizánst, aki szurkolni szeretett volna. Nem láthatta azt sem, hogy az emberek döbbenten fogadták, amikor mentőhelikopter érkezett, hogy elvigye a 18 éves Lengyel Krisztiánt, akit gyakorlatilag már a halálból hoztak vissza. És nem volt a pálya háta mögött sem, amikor a rendőrök vadásztak a szurkolókra és elvezették őket. Ennek fényében alkotta meg az animációs filmjét a híradásokból és az elbeszélésekből. Ha ott lett volna, nem paródiát készít, hanem egy igazmondó dokumentumfilmet.
Csak hogy erre bizonyára nem lettek volna vevők a zsűri tagjai. A paródia meg mégis oldja a feszültséget, hiszen micsoda jó érzés is egy kicsit nevetni ebben a fagyos magyar-szlovák viszonyban. Arra azonban nem gondoltak a rendező és a zsűri tagjai, hogy a filmmel valóban helyeslik a rendőri beavatkozást, és igazat adnak a karhatalmi szerveknek, akik erejüket kihasználva véresre verték a DAC szurkolóit. Legyen szó magyarországi vagy felvidéki szurkolókról, egyaránt kaptak azok, akik abban a szektorban voltak.
A filmben általánosítva mutatja be a magyarországi szurkolókat, akik Árpád-sávos zászlókkal Szlovákia megdöntésére érkeznek Dunaszerdahelyre. Bizonyára voltak közöttük olyanok, akik valóban kicsit magyarkodni akartak, de a nagy részük szurkolni jött, támogatni a csapatot és a felvidéki magyarokat. Ha más lett volna a céljuk, akkor a pozsonyiakra támadtak volna és nem nézik a dunaszerdahelyieket sem, hanem csak balhéznak. Ellenben kiaggatták zászlóikat és szurkoltak. Valóban kiabáltak, de hát a szólás szabadságához talán joguk van.
A díjazott filmben egy másik szörnyű momentum, hogy az eszméletlenre vert 18 éves Lengyel Krisztiánt a helikopterből fél lábbal lelógatva ábrázolják. Nem kívánom a rendezőnek, hogy esetleg valamelyik családtagját vagy barátját ilyen orvosi ellátásban részesítsék! A csallóközi fiú örök életre magán viseli majd a rendőri attak nyomait, ami abszolút nem vicces, mint ahogyan azt Patrovics Tamás elképzelte.
A film tehát nem éppen a paródia műfajába sorolható, sokkal inkább a gúny kategóriájának gyümölcse. A véres valóságról viccelődni nem csak nem illik, hanem egyszerűen embertelenség is. Más fájdalmából viccet csinálni, magasfokú érzéketlenségre utal. A rendező ennek az embertelen tettnek a gyümölcsét tette le a magukat szakértőnek beállított zsűri asztalára. Aki nem volt ott, az bizonyára még el is hiszi, hogy ennyire komolytalan volt a mérkőzés és csak felfújták az egészet. Mi, azonban ott voltunk és emlékezünk. Emlékezünk a rendőri brutalitásra és annak szenvedő áldozataira. Emlékezünk a szlovák kormány gőgjére, akik szerették volna megmutatni, hogy hol a helyünk. Emlékezünk a Szlovák Labdarúgó Szövetség szigorára és büntetéseire, akik szerették volna minden eszközzel ellehetetleníteni a dunaszerdahelyi klubot.
Kedves rendező úr, a filmje hazug és embertelen! Bár bizonyára vannak, akiknek levetítheti, de azért egy mozitermet ne béreljen ki rá!
Karaffa Attila
