Elhangzott a Szlovákiai Magyar Írók Társasága rendezvényén a pozsonyi Magyar Intézetben, ahol június 16-án jubiláló írástudóinkat ünnepelték.
Amikor én Rimaszombatban 1943-ban megszülettem, Mács Jóska már e kisváros gimnáziumának diákja volt. Amikor első versem megjelent az Új Ifjúságban, ő már egy esztendeje e hetilap munkatársa. Igaz, – kényszerűségből; az Új Szó szerkesztéségéből ugyanis eltanácsolták, mert nem minősítette ellenforradalomnak a ma már bizonyítottan világtörténelmi hatású 1956-os szabadságharcot. Lehet, hogy a bátkai kőműves fiának jellemét családi háttere és a sárospataki tanítóképzőben eltöltött ideje alapozta meg, és ez a fundámentum tartja máig emberi magatartásának és írói életművének pilléreit?
A kérdésre adott válasz – szerintem, legalábbis – az „igen”, hozzátéve, hogy Isten mindenkit feladattal küld a Földre. Mács József élete egyértelművé teszi, hogy célja nemzete szolgálata volt és maradt: riportjaival, elbeszéléseivel, regényeivel jelen lenni a megsebzett (cseh)szlovákiai magyar nemzeti közösség tudatában; kortársai, s a felnövő nemzedékek elé tárni a történelem életünket keserítő helyzeteit; az ősi magyar létformák szétverésének, s az Isten tagadásának közösségromboló következményeit. Hol nyíltan, hol álcázottan, de mindenkor felmutatni az igazságot, mert a magyarság minden időben szabadságban kíván élni, ezért számunkra az igazság védelme mindig szabadságharc a hazugság ellen.
Sorsom, akárcsak a szülőföldem, Gömör, a Mács Józseféval közös – talán ezért tekinthetjük magunkat rokonlelkeknek. Az ő bátkai ismerőseit, – köztük Boros Elemér református tiszteletest és családját az én szüleim is jól ismerték; Rimaszombat és Tornalja mindkettőnk szeretett városkája maradt; később én is pozsonyi lettem, mint ő, s ugyanannál, a már említett hetilapnál kezdtem újságírói és szerkesztői pályámat, amelynél egy időben ő is dolgozott. Mindketten hűségesek maradtunk Gömörhöz; most is élnek a kapcsolataink, bár egyre gyakrabban kell kimennünk a temetőbe.
Időnként elhangzik az intelem: ha az író egyúttal újságíró is, a kötelezően teljesítendő riportok, glosszák, vezércikkek, interjúk megírása rombolja, sőt: megakadályozhatja míves irodalmi nyelvezete kialakulását. Bár ebben a megállapításban meglapul némi igazság, ne feledjük: a mi, nemzetiségi életformánk közepette ugyan hol másutt tudott volna elhelyezkedni a jövendő literátor, mint egyik vagy másik lapnál? Megkockáztatom, hogy Mács József sok évtizedes országjárása, az újabb és újabb interjúalanyok tanulmányozásának lehetősége; a megkérdezettek világszemléletének megismerése közrejátszhatott az írásaiban ábrázolt karakterek megszületésében. A csehországi és a szlovákiai valóság személyes megtapasztalása, a táj buzogtatta ihletforrás a művekben; a már megjelent saját alkotások visszhangjának vagy visszhangtalanságának spontán felmérése az országjárás során több hasznot hozhat – Mács József esetében hozott is! – mint amilyen kárt okozhat. Ezért lehetnek az ő könyvei hitelesek, olvasmányosak, ugyanakkor egy-egy történelmi korszak lelki lecsapódásai. Esetében külön ajándéka a sorsnak, hogy életművének legfajsúlyosabb alkotásait élete második felében tehette az összmagyarság asztalára. Egy másik nagy ajándék pedig a saját családi háttere. Hogy ez mennyire fontos, azt az én családi tapasztalataim is alátámasztják.
Így hát Isten éltesse a századik éve felé suhanó ünnepeltet! Adjon az Isten neki is, és a most itt jubilánsokként megjelent író-kollégáknak is erőt, egészséget újabb alkotásaikhoz! Azt hiszem, Mátyás király intelme ma is érvényes minden magyar íróra – „Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, s amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.”
