A Nagymorva Birodalom fejedelme ezer esztendőnél többet várhatott, amíg ígértek neki egy valamirevaló szobrot. A szoborállítás eszméjét Robert Fico hirdette meg, már-már kormányprogramként. „Értelmes historizmusról” beszélt, amelynek lényege, hogy „nem szabad a szlovák történelmet elnépteleníteni”. „Legyen kormányunk példaképe Jánošík”, a betyár. De mi köze Svätopluk a mai Szlovákiához?
A kormányfői mutatvány tavaly decemberben kezdődött. Akkor beszélt először Fico arról, hogy „a hazafiság távolról sem olyan minőségű, amilyennek lennie kellene… Az emberek tudatára kell hoznunk, hogy van történelmünk, és nincs miért szégyenkeznünk”. Mindez összefügg az önálló szlovák állam kikiáltásának 15. évfordulójával, amelyre mindenki készült.
Fico koalíciós partnerei közül Ján Slota, „a nemzetiek vezére” sietett kijelenteni: a Szlovák Nemzeti Párt már a rendszerváltás óta követelte a csehektől való elszakadást. Vladimír Mečiar – aki ténylegesen végrehajtotta (a jelenlegi cseh elnök, Václav Klaus aktív segédletével) Csehszlovákia felszámolását – ugyancsak felemlegette saját érdemeit. Nem szólva a kereszténydemokraták egykori elnökéről, Ján Čarnogurskýról, aki arra is hivatkozhatott, hogy édesapja, Pavol már 1939-ben segített Tisónak a szlovák önállóság megvalósításában.
Fico sem koalíciós társait, sem az ellenzéket nem hívta meg a tizenötödik évforduló állami ünnepségeire. Még kellemetlenkedtek volna. Viszont nekilátott a történelem birtokbavételének… Juraj Jánošík, a 18. századi felvidéki betyárvezér példaképpé avatása azokkal a legendákkal függ össze, amelyek a „szegények pártfogójává” avatták.
Nemigen gondolhatta végig a miniszterelnök a hasonlatot. (Gondoljuk el, ha egy magyar miniszterelnök arról kezd szónokolni, hogy kabinetjének eszményképe Sobri Jóska…)
Az „ószlovákok” annál régebben foglalkoztatják a politikusok fantáziáját. Azokról a szláv törzsekről van szó, amelyek a Nagymorva Birodalom korában, a 8–9. század táján még nem különültek el nyelvileg. Annyi igaz, hogy ők a mai csehek, szlovákok, szorbok, sőt szlovénok és horvátok elődei, s akkor még azonos nyelven beszéltek. A Theszaloníkiből hozzájuk érkezett szláv – görög szerzetesek – Cirill és Metód – ennek megfelelően alkották meg írásukat, amely a cirill ábécé őse.
E szlávokat az újkori európai nacionalizmusok krónikájában Franjo Tudjman horvát minidiktátor fedezte fel először. Megtette e szlávokat horvátoknak, majd az úgynevezett ősiség jogán ekként „nyugtatgatta” az 1990-es választások idején a szerb népességet: „Horvátországban mindenki egyenjogú, de tudni kell, ki az úr a háznál.”
A cseheket sosem érdekelte komolyan a nemzeti romantika 19. századi láza óta a szláv ősök ügye, holott annak idején eposzt is hamisítottak az ősi múlt jegyében. T. G. Masaryk volt az, aki még egyetemi tanárként vállalta a leleplezés feladatát, mert – mint mondotta – „egyetlen nép történelme sem alapulhat hazugságra”.
Nagyjából a cseh hamisított eposzokkal egyidejűleg kezd érdeklődni a szlovák nemzetébresztő értelmiség a Nagymorva Birodalom és Svätopluk iránt. Egy szlovák katolikus pap, bizonyos Ján Hollý 12 énekes eposzt ír Szvatoplukról 1833-ban. Pár évvel Vörösmarty eposza, a Zalán futása után – és nem függetlenül tőle. De nehéz élő szlovákot elképzelni, aki e nehézkes, ma már ismeretlen nyelvjárásban fogant hexametereket olvasni tudná.
A mai szlovák történettudomány elveti az „ószlovákokról” szóló elméleteket, a „szlovákságteljesítmény” vizsgálatát, hogy egy Magyarországon is forgatott teóriával is érzékeltessük a kép groteszkjét. A historikusszakma alaposan bírálja a délibábos teóriát, a többi között Dušan Čaplovič egy 2000-ben kiadott történelemkönyvben. Ő akkor még tudós volt, nem miniszterelnök-helyettes Fico kormányában. Az egyik legtekintélyesebb történész, a Szlovák Tudományos Akadémia titkára, Dušan Kováč szerint „a szlovákokról, mint önálló etnikumról csak a 10. századtól lehet szólni”.
Fico nyilván nem helyettesével ért egyet a történelemtudomány társadalmi szerepéről. Sokkal közelebb áll hozzá az a felfogás, amelyet Matúš Kučera professzor fejtett ki. Aki a rendszerváltás előtt is egyetemi tanárként hirdette az egyenes öszszefüggést a Nagymorva Birodalom és a mai szlovákok között, hogy aztán politikai szerepet vállaljon. A Mečiar-kormány idején a pozsonyi Nemzeti Múzeum igazgatójaként.
Kučera ködös megfogalmazása szerint a politikusoknak meg kell fontolniuk, hogy csak olyan történészek segítségét igényeljék, akik nemzeti alapon végzik tevékenységüket, mert „sokan nem a szlovák nemzet tagjai számára írnak”. Azt is kifejti: mindez a szlovák történészek köreiben cseh és magyar hatásra történik. Tehát a történelem tudományát újra a politikai közelharc fegyvereként, a populizmus eszközeként kezelik. Mint már annyiszor láthattuk Közép-Európában – s mi, magyarok sem vagyunk kivételek. Valamiért errefelé a politikusok nem csekély része úgy hiszi: egy ezer évvel korábbi siker vagy kudarc érvényes érv a mai problémák megoldására.
Ha ugyanis Fico miniszterelnök arról szól, hogy „nem engedi elnépteleníteni a szlovák történelmet”, akkor ez a mondat nemcsak azt jelenti, hogy a politikus a történettudományt a politika szolgálólányává zülleszti. A tájékozottabbnak egy szlovák írónak, a husáki „normalizálás” egyik végrehajtójának, Vladimír Mináčnak a tétele jut eszébe, amely szerint „be kell népesíteni a szlovák történelmet”. Kikkel? Az eredmény annak idején a történelmi nevek mai szlovák helyesírás szerinti kötelező átírása lett. Ez értelemszerűen a magyar történelmi nevekre vonatkozott. Így tűnt fel egyes könyvekben „František Rakoci”, „L’udovit Košut”.
És újra Dušan Kováčot idézném: „Ha manapság olyan hangok is hallatszanak, hogy a Szlovák Köztársaság 1993-as kikiáltása után át kell dolgozni a történelmet, s arra gondolnak, hogy a szlovák államiság kezdeteit már valahol a neandervölgyi emberek között kell keresni – ez az ideológusok, és nem a történészek hangja…”
A pozsonyi baloldali napilap, a Pravda kommentátora e miniszterelnöki keménykedést szigorúan ítéli meg. „A Fico-doktrína nem világos. Mivel ijesztget a miniszterelnök, amikor azt mondja: a kormány nem engedi? Hogyan nem engedi? A történészeknek nem engedi meg a szlovák történelem elnéptelenítését? Úgy tűnik, Fico úr nem csupán a választások győztesének érzi magát. De néptribunnak, Caesarnak, aki történelmet is ír…”
Elképzelhető, hogy Fico váratlan történészi megnyilvánulásaival szeretné Slota híveit a maga oldalára állítani. Slota azonban nem olyan legény, aki hagyja magát, ha nacionalizmusról van szó. Ezúttal úgy óhajtott „ráverni” Ficóra, hogy kihirdette: „Szlovákiában nincsenek magyarok. Szlovákok vannak, akik magyarul fejezik ki magukat…” A Pravda glosszája szerint: „A világon mindenki szlovák. Csak néhányan nem tudnak erről…”
E. Fehér Pál – 168 óra
