„Nem ül a zsarnok kénye rajtunk…” – szálltak a Marseillaise hangjai a kapun belül, persze franciául, hiszen francia katonák énekelték, kívül pedig a zsarnok katonái grasszáltak az utcán. Magyarország német megszállása utáni nyár, 1944. július 14., a Bastille lerombolásának évfordulója, Siófok.
Már majdnem négy éve, 1940 ősze óta éltek francia katonák hazánkban. Hadifoglyokként élnek az emlékezetben, de státuszuk szerint a magyar hatóságok katonai internáltakként tekintettek rájuk, hiszen Magyarország nem állt hadban Franciaországgal: az itt élő francia tisztek, altisztek és közkatonák ausztriai német fogolytáborokból szöktek át hozzánk, egy olyan országba, amelyről semmit nem tudtak. Balatonboglárra internálták őket, szinte luxusszállodai körülmények közé, pénzbeli ellátmányt kaptak, szabadon járhattak. Akik munkát vállaltak, kiköltözhettek a falvakba.
Így kerültek francia katonák a Siófokon megtelepedett Flament család házába is. Ahol igazán jól érezhették magukat, mert a Flament házban franciául beszéltek velük. A családfő, Louis Félix Flament Észak-Franciaországban, Emmerinben született 1862. december 9-én, Versailles-ban végzett a kertészeti főiskolán a XIX. század végén és Magyarországra szerződött, ideiglenesen, néhány évre csupán – de örökre nálunk maradt. Tőketerebesen, ahol megtervezte az Andrássyak kertjét, feleséget is talált magának, Roncsinszky Ilonát. 1891-ben megesküdtek, s született kilenc gyermekük. Ketten Budapesten, heten már Siófokon.
A kilencedik gyermek, Flament József, a Budapesten élő Flament Krisztina édesapja, már felnőtt férfi volt, amikor Magyarországra szökött francia katonákat kerti munkára menekítettek Siófokra: „Nagyapa akkor már nagyon idős volt, 1944 decemberében meg is halt” – eleveníti föl Flament Krisztina a családi emlékeket. „A katonákat már az apukám segítette, azt mondta, hogy Siófokon legalább ötven francia katona élt családoknál. Néhányan nálunk is. Egyikükkel évekig leveleztek, többször voltak is nálunk. Aztán az egyik évben egy autóbusznyi volt hadifogoly eljött Boglárra is. Négyen leszálltak Siófokon, hogy apuval találkozhassanak. Emlékszem, hogy akivel leveleztünk, annak egyszer az egyik levele végére a felesége is írt egy mondatot. Csak ennyit: ma 45 éve, hogy a férjem hazajött.”
Szép irodalmi emlékei is vannak a mintegy ezerkétszáz francia katona befogadásának. Illyés Gyula előszavával 1980-ban jelent meg az Ego sum gallicus captivus: Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezései című könyv. És a nálunk „raboskodott” Paul Lemaire, egykori francia altiszt, civilben számtantanár A szabadság hídja című könyvét a közelmúltban újra kiadták magyarul. Erről a könyvről olvashatjuk az Élet és Tudományban: Paul Lemaire „a Fertő-tó mellett szökött Magyarországra, majd évekig nálunk élt. […] megismerte a kor magyar közéletét. Járta a budapesti kávéházakat, megismerkedett több magyar értelmiségi íróval, költővel, és nagyon színes történetet írt a háború alatti magyar társadalomról.
Még a feleségét is sikerült Párizsból – kalandos körülmények között – Budapestre »csempésznie«. Képzeljük csak el a jelenetet: 1944-et írunk, miközben a háború gőzerővel szedi az áldozatokat, Franciaországból Budapestre érkezik az Orient expresszen Paul Lemaire felesége. Az altiszt a pályaudvaron várta. Éveken keresztül nem találkoztak, de a szerelem mindent legyőzött. Lemaire egész életében hálás volt a pápuáknak – így nevezett bennünket.”
Rájuk is emlékezik a siófoki platánsor, amelyet még Flament Lajos, a Balaton kertésze ültetett – és a parkok, amelyeket már a kilencedik gyermek, Flament József művelt tovább, aki ugyancsak Versailles-ban tanulta ki a kertépítés művészetét.
A tőketerebesi Roncsinszky Ilona tizenhat évvel élte túl a férjét: 1960-ban halt meg, ő is Siófokon.
