Együtt emlékeztek meg szlovákok és magyarok a trianoni békekötés évfordulójáról: a Týždeň kulturális és közéleti hetilap szervezésében Pozsonyban április 27-én, a GUnaGU színházban tartottak beszélgetést magyar és szlovák történészek, valamint újságírók részvételével. A beszélgetés középpontjában a két országban zajló politikai változások álltak. A kezdeményezés üdvözlendő, az eszmecsere pedig mindenképp jó volt arra, hogy a kritikus kérdések előkerüljenek, írja a Nagyítás című lap internetes portálja.
Már maga a témaválasztás is azokat a szlovák aggodalmakat tükrözte, amelyek az ottani közvéleményben a magyarországi belpolitika bizonyos vonatkozásait övezik. Elsősorban a hagyományos magyar nacionalizmus rossz értelemben vett eszköztárát is felhasználó, radikális Jobbiknak a magyar politikába való üstökösszerű berobbanásáról és a „nemzetegyesítő”, a szlovák médiában előszeretettel nacionalistának vagy legalábbis populistának titulált Orbán Viktor és pártja kétharmados parlamenti többségéről volt szó.Pontosabban az ebből levonható következtetésekről, mert a szomszéd nem ismerése miatt csak következtetésekről beszélhetünk, falra festett ördögökről, amelyek többnyire a falon is maradnak, sőt néha még ott is nőnek. Hiszen nehéz összehasonlítani egy parlamenten kívüli, illetve az Országgyűlésbe frissen bekerült, ideológiailag meglehetősen zavaros ellenzéki párt retorikáját egy hamarosan kormányon lévő, és ott aktív párt tevékenységével.
A párbeszéd néhány érdekes fordulatot is hozott. Például a kérdések és felvetések során – érdekes módon – nem is igazán vitatkozott a „két fél”, hiszen az elhangzó megállapítások jó részében egyetértettek egymással vagy egyetértően bólogatva hallgatták a másikat. Így volt ez a határok kérdésével is, azok igazságosságát, pontosságát is érintették a résztvevők – miért és hol húzták meg többek közt a mai magyar–szlovák határt, vajon lehetett volna-e a magyarok számára kevésbé sérelmes határt kitűzni, miért volt olyan nagy területszerző étvágyuk a környező nemzeteknek.
Felvetődött a történészek között számtalanszor megismételt kérdés, nevezetesen, hogy Magyarországon miért csak egyetlen esetben, Sopron térségében tartottak népszavazást a lakosság és a terület hovatartozásáról. Felbukkantak a különféle akkori területrendezési alternatívák is, például ha a csehszlovák delegáció többi igényét is teljesítik, akkor lehet, hogy ma a szlovákok ugyanolyan természetességgel tekintik Vácot és Miskolcot is szlovák városnak, Szlovákia szerves részének, mint Dunaszerdahelyt, Füleket vagy Kassát.
Rengetegen megfogalmazták az elmúlt hat évben, hogy az Európai Unióban a közép-európai tagállamok nem tudnak egységes lobbival fellépni – pedig az eltelt évszázadokból okulva tudhatnánk, hogy Nyugat-Európa a tőle keletre fekvő kis államokon csak ritkán segít, ritkán fog velük össze kardinális kérdésekben. A térség számos problémájára gyógyír lehetne az együttműködés, csakhogy ezt számos tényező gátolja. Magyarország, Szlovákia és Románia közös cselekvésének – és ezzel a régiónak is – egyik legnagyobb kerékkötője a mai napig a kilencven éve megkötött trianoni békeszerződés. Mind Romániában, mind Szlovákiában a kommunista rendszerek bukása óta hiába várja az ott élő magyar kisebbség a kisebbségeket megillető jogok nagy részét.
A politikai vezetés mindkét országban szereti elővenni az úgynevezett magyar kártyát. S mert a baj nem jár egyedül, az elmúlt nyolc év magyar belpolitikája annyira legyengítette az országot, hogy az említett magyar kártya előhúzásakor a magyarországi külügyérek béna kacsaként totyogtak – egy helyben. A magyarok elszakadási törekvéseivel való riogatás azokon a területeken a leghatásosabb, ahol még az életben nem találkoztak magyar emberrel. És itt van a probléma egyik fontos pontja, ami sajnos ránk, magyarországi magyarokra is igaz: nem ismerjük saját magunkat, a szomszédos országok lakóit pedig még annyira sem. Amíg nincs európai értelemben vett erős nemzeti identitástudatunk, nem vagyunk tisztában a „kik vagyunk mi?” kérdésre adott alapvető válaszok többségével – bár a románoknál és a szlovákoknál, 2004. december 5-ig azt hihettük, ezen a téren jobban állunk –, addig a szomszéd nemzetek milyenségének feltérképezése sem fog menni.
A másik logikájának és gondolkodásmódjának ismerete nélkül saját érdekeink érvényesítése kilátástalan. Egy magyar, szlovák vagy román középiskolás jobban ismeri a franciák vagy a spanyolok történelmét, városait és irodalmát, míg Szlovákiának, Romániának, Lengyelországnak vagy Horvátországnak jó, ha a fővárosát meg tudja nevezni. A felnőtt generációknak a románokról vagy a szlovákokról kialakított általános képén már nem lehet változtatni, de az oktatásban Stettintől Triesztig kötelezővé kellene tenni a közép-európai országokkal foglalkozó tantárgyat. Persze amíg a szlovák és a román történelemkönyvek jó része a történelemhamisítás fogalmát vastagon kimeríti, addig illuzórikusnak tűnik az adott országokban hazánknak és történelmének objektív bemutatása, írja a nagyitas.hu.
