A pozsonyi és a zsolnai missziós szeretetotthonokban csütörtökön ünnepi szentmisével emlékeztek az alapító Teréz anya 100-ik születésnapjára. „A vér által albán vagyok. Állampolgárságom indiai. Hitem szerint katolikus apáca vagyok. Hivatásom, hogy a világot szolgáljam. A szívem teljes egészében Jézusé.” Termetre kicsi, de hitében sziklaszilárd óriás Kalkuttai boldog Teréz anya küldetése az volt, hogy hirdesse Isten szeretetét a szomjazó emberiségnek, különösen a szegények legszegényebbjeinek. Krisztus szeretetének fénye világította be a lelkét, a szeretet tüze élt benne, hogy „kioltsa az Ő szomjúságát a szeretet és a lelkek iránt. ”
Ez a fénylő hírnöke Isten szeretetének 1910. augusztus 26-án Szkopjében született. 18 éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában, és jelentkezett az akkor ott szolgálatot teljesítő írországi Loreto nővérekhez (angolkisasszonyok rendje). Indiába, Dardzsilingbe küldték. Szerzetesi fogadalmát itt tette le 1931-ben. A Teréz nevet lisieux-i Szent Teréz iránti tiszteletből választotta. A 1946. szeptember 10-én, egy vonatút során kapta meg a „belső hívást.” A vonaton óriási volt a tömeg és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Ekkor ébredt rá küldetésére, arra hogy nincs joga ahhoz, hogy a kolostor békéjében, kényelmében éljen, miközben az emberek, akiket szolgálni jött, nyomorognak. Azon a napon Jézus szomjúsága a szeretet és a lelkek iránt megragadta a szívét, és a vágy, hogy enyhítse az Ő szomjúságát – lett élete motorja. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Ezután az elhanyagoltaknak, elhagyottaknak, a szegények legszegényebbjeinek, a szomorúaknak szentelte életét, azoknak, akik nem ismerik és vágyakoznak a szeretet után.
1948. augusztus 17-én öltötte fel először a fehér, kék-szegélyű szárit, és kilépett a zárda kapuján, hátrahagyva a védett világot, hogy „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. A nyomornegyedekben járva mosta a betegek sebeit, gondozta az elhagyott öregeket és gyermekeket. Rózsafüzérrel a kezében szolgálta a „nem kívánt, a nem kedvelt, a gondozatlan” embereket.
Számos díjjal, kezdve az indiai Padmashri díjtól 1962-ben és különösen a Nobel-békedíjjal 1979-ben, köszönték meg alázatos munkáját, melyet „az Isten dicsőségére és a szegények javára” végzett. Amikor átvette a díjat, megkérdezték tőle: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét?” Nagyon egyszerűen válaszolt: „Menjünk haza és szeressük a családunkat.” Az ünnepi banketten való részvételt lemondta, és a kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el.
VI. Pál pápa ösztönözte őt, hogy nyisson szeretetházat Venezuelában és hamarosan számos misszió követte Rómában, Tanzániában és végül minden kontinensen. A misszók létszáma rohamos gyorsasággal növekedett, új otthonok nyílottak szerte a világon: Ázsiában, Afrikában, Európában, és az Egyesült Államokban.
Nemcsak az ő „kis nővérei” segítik ezt a munkát, de vilgszerte vannak a rendnek világi tagjai is – mindenfajta vallásúak és nemzetiségűek. Vannak beteg és szenvedő munkatársak is. Emberek, akiknek lelkét a „kis életszentség útján” a közös ima, az egyszerűség, az áldozat, az apostoli szolgálat és az alázatos szeretet köti össze.
1997. szeptember 5-én Teréz anya földi élete véget ért. Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100 000 önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány mégis három napos nemzeti gyászt rendelt el és állami temetést rendezett. Halálát az egész világ az emberiség nagy veszteségeként értékelte. Sírja hamarosan zarándokhellyé vált.
Kevesebb, mint két évvela halála után, tekintettel a Teréz anyát övező tiszteletre és szentségre, II. János Pál pápa engedélyezte a boldoggá avatási eljárás megkezdését. II. János Pál pápa a missziós világnapon, 2003. október 19-én Rómában csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta.
„És ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10:44) Jézusnak ezek a szavai mutatták számára az utat az evangéliumi „nagyság” felé. Ezt az utat járta végig Jézus is a kereszt felé: az emberi logika által fel nem fogható szeretet és szolgálat útját – hogy mindenki szolgája legyen. Teréz anya, a jó szamaritánus élő példája volt, akit sem háború, sem konfliktusok nem állíthattak meg, hogy szolgálja a szegények legszegényebbjeit. Élete emlékeztet minket, hogy az Egyház evangelizáló küldetése a szereteten keresztül valósul meg, az imádság táplálja és Isten szavára figyel. Élete imával átitatott és megélt evangélium volt. Úgy döntött, hogy nem csak a legkisebb lesz, de a legkisebbek szolgálója. Mint egy igazi anya, lehajolt a szegényekhez. Az ő nagysága abban rejlik, hogy képes volt adni, nem számítva, mibe kerül, adni „akkor is, ha fáj”. Azzal a kizárólagos céllal és olyan belső erővel, „futva ” keresztül az egész világon, hogy a megváltást és a megszentelődést hirdesse a szegények legszegényebbjeinek.
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25:40) Ez az evangéliumi szakasz volt az alapja Teréz anya szolgálatának: a szegények megtörött testének érintésével Krisztus testét érintette. A szeretet cselekedeteivel – az éhes, a szomjas, az idegen, a meztelen, a beteg, a fogoly iránt – magát Jézust szolgálta. Különösen azokat, akik a leginkább rászorultak, akiknek Isten-képét már elhomályosította a szenvedés és a fájdalom.
Életében Teréz anyát is megkísértette a „belső sötétség”, ám a gyötrelmeket ritka „ajándékként és kiváltságként” fogadta el, a keresztre feszített Krisztus iránti szeretettel. A legsötétebb órák, a kemény lelki próbák vezették őt egyre jobban azok felé, akiket ő szolgált minden nap, érezte a fájdalmukat, és néha az elutasítást. Tudta, hogy a legnagyobb szegénység, ha valaki nem kívánatos, ha nincs, aki vigyázzon rá.
Emlékezzünk hát e parányi asszonyra, Isten alázatos evangéliumi hírnökére, az emberiség fáradhatatlan jótevőjére. Hiszen mindannyian arra teremtettünk, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ne csak karácsony közeledtével tárjuk ki szívünket és mosolyogjunk, de minden nap, akár kis dolgokkal is, tegyünk jót másokkal. Lehet, hogy nem látjuk, de Szlovákiában is – láthatatlanul és csöndesen végzik Teréz anya leányai áldozatos munkájukat. Segítik az éhezőket, az otthontalanokat, a rászorulókat,” a szeretetlenség áldozatait”. Teréz anya egész élete és munkája tanúságtétele az örömnek, a szeretetnek, minden emberi lény nagyságának és méltóságának, hogy kis dolgokat is lehet tenni hittel és szeretettel, és az Isten iránti feltétlen szeretetnek. Ránk hagyott végrendelete a rendíthetetlen hit, a legyőzhetetlen remény és a rendkívüli szeretet.
Felvidék Ma
