Két hónappal ezelőtt a Nyelv és identitás címet viselő nemzetközi konferencián Rudolf Chmel emberjogi és kisebbségi kormányalelnök azt nyilatkozta, hogy a szlovák társadalomnak el kell végre döntenie, hogy fog tekinteni a területén élő kisebbségekre. „Úgy, mint a nemzeti egységgel dacoló elemre, és törvényben írja majd elő neki az egyetlen nyelv, a szlovák használatát, vagy úgy, mint a társadalom ajándékára, amely gazdagít valamennyiünket kultúrájával és tudásával a Kárpát- medencében.”

És bár a szlovák politikai elit, mind a mai napig nemzetállami álmokat dédelget, most a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény módosításával változtathat ezen, mégpedig úgy, ahogyan azt a kisebbségek szeretnék.
Hát ez az, amitől féltem és félek, kedves kormányalelnök úr, mert úgy, ahogy azt mi szeretnénk, az számunkra csak álom marad. A nyelvküszöb emeléséről és csökkentéséről már írtam e hírportálon, és engedje meg, hogy megismételjem: Szülőföldünkön legyen természetes a magyar nyelv használata, mindenféle küszöböt nélkülözendő, és legyen kötelező a betelepült szlovákoknak is. Nekünk a dél-tiroli önrendelkezési forma felelne meg leginkább, ha meg akarunk maradni magyarnak újabb ezer évig. Hát ennyit arról, amit mi szeretnénk. Ön látszólag igyekszik elérni számunkra bizonyos engedményeket, de nagyon jól tudja, hogy nem ez a megoldás. Nem beszélve arról, hogy a 10 százalékos nyelvküszöbből végül 15 lesz. Ha lesz. De Ön úgy gondolja, a magyarok majd ennek is örülni fognak. Bizonyosan így is lesz, csupán a kisördög feszíti szét az agyamat, amikor hozzáteszi: Orbán az oka, hogy a koalíció vonakodik a kisebbségi nyelvhasználati törvény komolyabb módosításától.
Kérdésem: Orbán volt az oka a nyelvtörvényben hagyott büntetéseknek is? Megígérték, hogy nem lesznek benne. És ezek voltak az EU ajánlásai is. Miért nem tudták átültetni a parlamentben? Hol volt az Ön vétója, amelyet megígért nekünk, ha csorba esnék jogállásunkon, akkor alkalmazni fogja?
Érdekes a magyarázat, csak kicsit sántít, mivel ugyanazt teszi Ön is, amit nacionalista koalíciós társai, a kereszténydemokraták, ha rólunk van szó. Vagyis a Szlovákiában élő magyar ne kérje azt a magyar állampolgárságot – ezért olyan kompromisszumba mentek bele, aminek folytán csak utcaseprő lehet a magyarból -, amelyet jogtalanul vettek el tőle. Már csak az hiányzik, hogy így folytassa: Ha lehet, szakítsanak meg minden összeköttetést rokonaikkal, ha azok Magyarországon élnek. A magyarországi politikusok ne emeljenek szót mellettünk. Hogy merészelnek beavatkozni belügyeinkbe? Ugye ismerős szavak ezek? Emlékszem, a háború után, de még a nyolcvanas években is egy évben csak kétszer mehettünk rokonainkat meglátogatni Magyarországra. Akkor így tanítottak lojalitásra. Majd évtizedeken keresztül szajkózták agyunkba a szlovák nyelv fontosságát az érvényesülés szempontjából. Ez a nyelvváltás szempontjából volt fontos. Mint tudják, a szlovák nyelv a világ legnehezebb nyelve, ennek ellenére az asszimiláció nagyon beindult. Az utolsó tíz évben 50 000 magyart vesztett sorsközösségünk. Mivel ebben az évben népszámlálás lesz, ezért kell egy kis porhintés a magyarok és a világ szemébe, mégpedig úgy, hogy a kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvényt kissé megkozmetikázzák képviselő uramék – mert a kisebbségekről való gondoskodás csakis és kizárólag Szlovákia dolga  -, de csak úgy, hogy mi megint elégedetlenek legyünk vele. Így a jogegyenlőség megadása továbbra is késik majd, de nyugodtak lehetünk a szlovák és a nemzetközi sajtó pozitívan tálalja majd olvasói elé. Valahogy úgy, ahogy Ön mondaná: Ez nem a szlovák honatyák akaratának és  megegyezőkészségének hiányossága, hanem valami Orbán, meg mit tudom én milyen bán meg kán Dunán-túli létezésének eredménye. Azaz: saját tehetetlenségünket ismét mások nyakába varrják. Ez nagyon bevált módszer, és lásd, mindig működik. Európa népei pedig szégyenükben még csak homokba sem dugják fejüket, ha rólunk van szó, sőt képmutatóan  tapsolnak a szlovák demokratáknak.

 Mészáros László, Felvidék Ma