A Szlovák Köztársaság Kormányának emberi jogokért és nemzeti kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettese május 6-7-én munkalátogatáson járt a Német Szövetségi Köztársaságban. Rudolf Chmel 6-án találkozott a kárpáti németek szervezetének (Landsmanschaft) elnökével, Walther Greschnerrel Karlsruhe-Durlachban. Május 7-én részt vett és beszédet mondott a kárpáti németek 32. szövetségi gyűlésén.
Chmel a szlovák kormány nevében köszöntötte a Szlovákia területéről egykor kitelepített németeket és leszármazottaikat abból az alkalomból is, hogy húsz éve fogadta el a kárpáti németeket megkövető nyilatkozatát a pozsonyi parlament, s beszédében több alkalommal kitért a szlovák-magyar viszonyra is. Chmel többek közt elmondta: „Akkor, a szlovák társadalom demokratikus fejlődésének kezdetén, (a parlament) fontosnak tartotta a visszatérést a közös múlthoz, mely nem volt mindig optimista, hősies, vagy ünneplésre méltó. Ezért is volt fontos kritikus és önkritikus értékelése, intellektuális és politikai szempontból is. Ezért is ítélte e laz említett nyilatkozat a kollektív bűnösség elvét, a politikai fordulatoknak és változásoknak ezt a mindenkori rémét, mely nagyon közel áll az etnikai tisztogatáshoz. Azokhoz az etnikai tisztogatásokhoz, melyek nem értek véget a második világháborúval, és sajnos nem értek véget az egykori Jugoszlávia széthullásával sem. Az ilyen etnikai tisztogatást idővel követheti a kijózanodás, rendkívüli esetekben pedig a megbékélés is, intellektuális szinten pedig bekövetkezhet a kibékülés a múlttal is, bár az áldozatok, akik ezt a keserves utat szegélyezik, megmaradnak, mert a fizikai és mentális erőszak áldozatainak száma meghatározhatatlan. Nem beszélve a társadalmi tudat hosszú távú deformációjáról, melyre nagyon nehéz gyógyírt találni. Az ilyen találkozók, amilyen ez a mai, azonban mozaikkövei lehetnek a múltban gyökerező betegségek gyógyító folyamatának” – fogalmazott beszédében, majd kifejtette: „Örömteli, hogy a húsz évvel ezelőtti szlovák megbékélési gesztusnak kedvező visszhangja volt mindkét oldalon. Nem mellékes az sem, hogy ilyen politikai megbékélési és bocsánatkérő gesztusra mi, szlovákok már csak a zsidókkal szemben voltunk képesek. Egy ilyen gesztus, mely hasonló minőségi változást eredményezhetne a szlovák-magyar viszonyban is, sajnos, a Duna mindkét oldalán hiányzik. Nincs szó ugyan azonos problémáról, sem azonos múltról, mint a kárpáti vagy a szudéta németek esetében, mégis ösztönző forrás lehetne, hogy a szlovákokat és a magyarokat a kölcsönös kapcsolatok jobb kezeléséhez vezesse. A nacionalizmus gyógyításához is, mely Közép-Európában a régi bevett alapon éled újra: a szomszéd iránti elutasításon és a közös történelem teljesen eltérő szemléletén. Ilyen alapon, nyilvánvalóan nem épülhet fel a kölcsönös megbékélés” – fejtette ki Chmel Németországban, mi is különbség a második világháború után, a Beneš-dekrétumok ugyanazon cikkelye alapján kollektív bűnössé nyilvánított, kitelepített és deportált németek és magyarok között. Chmel arról is beszélt, a különböző történelemszemlélet oka, hogy az események elszenvedőinek emlékei és átélt traumái különbözőek, s mindenki a maga történetét tartja hitelesnek, így nemzetenként sok a párhuzamos, egymásnak mégis ellentmondó történet. A kormányalelnök úgy véli, ezeket a történeteket egységesíteni kellene, úgy, hogy a szlovákok által megélt dolgokat a németek mesélnék el németül, a németek történeteit meg a szlovákok szlovákul. „Ilyen összefüggésben gyakran hallottunk „hazához való jogról”, „otthonhoz való jogról”. De mit is jelent ez ma, az egységes Európában? Csak nem, ne adj Isten, a kettős állampolgárságot, amivel ma Orbán Viktornak köszönhetően Közép-Európában vagy a közeli Balkánon szembesülünk?! Szükség van-e erre a szentimentális-történetieskedő intézményre a második hazafiság vagy második haza megéléséhez? Kell-e az egyesült Európában egyáltalán második, vagy harmadik, netán negyedik haza, amikor egyébként is lehet két-három identitásunk? Nem elég nekünk az az egyetlen sajátunk, vagy az az univerzálisabb, az európai? – tette fel a költői kérdést szónoklatában a szlovák kormány emberi jogi és kisebbségügyi alelnöke a kitelepített kárpáti németekhez szólva. – Kell-e nekünk az a múltbéli is, szükségünk van-e egy ilyen irracionális és szentimentális, vagyis racionálisan nehezen megfogható „hazához való jogra” is? Nem tudom, lehet, hogy ez olyan mértékben individuális és főként intim ügy, hogy ellenáll minden bürokratikus szabályozásnak. Ebben a társadalomban nem kell magyaráznom, hogy a németek, Bismarck óta mindenképpen, a nemzetállamot tartották a csúcsnak. A szlovák politikusok és értelmiségiek, kissé későbbtől ugyan, sem gondolkodtak másként. A hit a nemzetben, így a nemzetállamban is, ma is sokaknak jelenti az egyéni és kollektív létezés csúcsát. De a nemzetállam, mint a nemzeti egység kicsúcsosodása jelentheti annak megszűnését is, amit a történelem ránk terhelt: a nemzeti sokszínűség, a multietnicitás megszűnését. Nem kell e helyen hangsúlyoznom, hogy a nemzetállam abszolutizálása egy adott pillanatban a nemzeti, például a német kisebbség végét jelentette, ahogyan ez megesett a második világháborút követően Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon és másutt.
És ha ma itt mint a Szlovák Köztársaság hivatalos képviselőjeként szólok, azt mondhatom, mindezek, a gyakran tragikus huszadik századi események ellenére Szlovákiában él a német kisebbség, sőt újraéled, a történelmi, tehát őshonos, bár kisebb létszámú kisebbségek közé tartozik, és állami szinten is érdekünk további felvirágoztatása. A művelődés, a kisebbségi identitás ápolása terén is. Több kétnyelvű, szlovák-német iskola mellett az NSZK nagykövetségével karöltve német gimnáziumot próbálunk indítani, amely a német kisebbség igényeit tartaná szem előtt, mert éppen a nyelvtudás terén vannak a legnagyobb hiányosságok… Nemsokára megalakul Pozsonyban magán intézményként a Goethe Egyetem. Pozsony, a történelmileg többnyelvű és multikulturális város egyenesen predesztinálva van rá, hogy a székhelye legyen. A határ menti Komáromban már 2003 óta létezik a magyar nyelvű Hans (sic!) Selye Egyetem. A leendő német egyetem remek kiegészítője lenne ennek a multikulturális gyakorlatnak. Hiszem, hogy ez az intézmény pozitív szerepet fog játszani a szlovák-német kapcsolatokban, és a Szlovák Köztársaság önökhöz, honfitársainkhoz való viszonyában. Az ilyen nagyon konkrét kezdeményezések is elindíthatnak együttélésünkben ösztönző dolgokat a múlt traumáinak és az előítéleteknek a leküzdésében” – jelentette ki Rudolf Chmel, aki beszélt még arról is, hogy szívesen vesz részt a közép-európai térség viszonyait boncolgató tanácskozásokon, mert a múlttal kibékülni többirányú feladat. Kiemelte e téren a folyamatos cseh-német párbeszédet, s jelezte: szívesen merítene ebből a szlovák-kárpáti német viszony alakításában maga is. „Ma is, amikor a mellékutcákból egyesek mintha szívesen jutnának ki a terekre, hogy átírják a történelmet – fűzte hozzá, s leszögezte: – A nemzetközi szerződések és nemzetközi ítéletek – s mindegy, hogy Versailles-ban, Trianonban, Jaltán. Potsdamban, Párizsban, Nürnbergben vagy Hágában születtek-e – érvényben vannak és hatályosak a huszonegyedik században is, bárha sokan sok igazságtalanságot, jogsértést, törvénysértést találnak is bennük. Mert – ha akarjuk, ha nem – gyakran kétfajta látásmód, kétféle igazság létezik, léteznek bűnösök és ártatlanok, áldozatok és jogtalanul meghurcoltak és elítéltek, és az ellentmondásos múlt, melyet magunkkal cipelünk a jövőbe a legtöbbször a jelen, az aktuális és aktualizált változat. Lehet, hogy ezt a múltat jobban kellene ismernünk, és kevésbé manipulálnunk. Kételkedünk is jobban kellene benne, hogy ítéleteinket el ne siessük” – zárta gondolatait Rudolf Chmel, aki ezt követően még örömet fejezte a ki a munkaerő-piac megnyitása felett, és köszönetet mondott a szívélyes vendéglátásért.
