Az 1918-ban létrehozott Csehszlovákia a Nagymorva Birodalomban találta meg történelmi gyökereit, amihez a szlovák történetírás egy része ma is ragaszkodik. A kommunizmus alatt megpróbálták a történeti magyar államnak a szlovák nemzet fejlődésben betöltött szerepét, jelentőségét mérsékelni. Szarka László történész három részben beszél a FigyelőNeten a szlovák nemzetté válásról, a közös magyar-szlovák történelemi sorsfordulókról, a jelképekről és az esetleges ellentétek történelmi gyökeréről.
A Kárpát-medencében a római limes megszűnése után hatalmas népvándorlás indult. A 6-8. század zűrzavarában három bizonyosságot találunk, de még ezek is értelmezési problémákat vetnek fel. Az Avar Birodalom, és annak déli-délkeleti szomszédságában fokozatosan létrejövő bolgár, szerb, horvát szláv államalakulatok, valamint a Kárpát-medence északi régióiban, s az attól nyugatra, északra fekvő területeken ugyancsak elindult szláv államfejlődések folyamatos átalakulásban voltak.
Az az államalakulat – Nagymorávia, vagy más szóval a Nagymorva Birodalom –, amelyet a csehek, a szlovákok hosszú ideig Csehszlovákia történelmi előzményeként, első közös nemzeti államukként próbáltak beállítani, egyike volt azoknak a rövid ideig fennállt törzsi, katonai szervezettségű államoknak, amelyek történeti folytonossága máig tartó viták tárgya – mondja a FigyelőNetnek Szarka László történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója.
A középkori magyar állam és a szlovák nép etnogenezise
A cseh és a szlovák történetírás már a 19. század folyamán is olyan koraközépkori előképeket keresett, amelyben megtalálhatják a történelmi legitimációs tényezőt, a hőn óhajtott cseh és szlovák államiság „elődjét”. Kiválóan ráérzett erre államalapító elnökük, Tomáš Garrique Masaryk és az első csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš. 1919-ben, a párizsi békekonferencián Nagymoráviára már mint az egy egykor létezett csehszlovák államra hivatkoztak érvelésükben. Ez a nagymorva–csehszlovák kontinuitáseszmény bekerült a csehszlovák történelemkönyvekbe, Szvatopluk, Mojmír, Pribina morva fejedelmek a két nép közös állami történelmének főszereplőivé váltak.
A kommunista időszak utolsó 15-20 évében a térség valamennyi kommunista állam kicsit elmozdult nemzeti irányba – merthogy a nacionalizmus vált a kommunizmus egyik utolsó legitimációs bázisává. A Husák-korszak kommunista szlovák történetírása úgy próbálta előállítani a szlovák történelem új koncepcióját, hogy a mai Szlovákia területének történetéből kivonta a magyar államiságnak és a felső-magyarországi régió magyar népességének, nemességének a meghatározó szerepét, azaz szó szerint megpróbálta „dehungarizálni”, a magyar vonatkozásaitól megfosztani a szlovák történelmet.
Batthyányból Bat’an
Ennek részeként – a 19. századi magyarosítás ugyancsak érzéketlen helynév-magyarosító igyekezetét korrigálva – számos település kapott vadonatúj nevet: így lett rögtön 1919-ben a háromnyelvű Pozsony-Pressburg-Prešporok Bratislava, 1945 után pedig több száz község nevét, pl. Nagymegyer, Nagymagyar, Magyarbél, Bős, Tallós, Pered, Diószeg, Gúta, Tornalja stb. változtatta meg egy helynévbizottság. Az 1980-as években pedig a közös történelem mai Szlovákia területéhez kötődő magyar személyiségeinek nevét is átírták: így lett Batthyány család nevéből Baťan, Pázmányból Pazman, Széchenyiből Sečéni.
A szlovák helyesírási szabályzatban – a magyar történészek heves tiltakozása ellenére – minden olyan 1918 előtti magyar családnevet átírtak, amelyek tagjai a mai Szlovákia területén éltek vagy ehhez a területhez kötődnek. Az abszurd és diszkriminatív elv –a szlovák történelem dehungarizációs koncepciójának mementójaként – a mai napig érvényben van: így jelennek meg a tankönyvek, szakmai és népszerűsítő kiadványok. Ez az elv sem a német, sem más nemzetek Szlovákiához kötődő szereplőire nem érvényes, csak a magyar nyelvű családnevekre.
Nagymorávia, a történelmi előkép
Csehszlovákia 1992. évi kettéválása után azonban a csehek és szlovákok közös történeti államaként kezelt 9. századi Nagymorávia kérdését is újra kellett értelmezni. Ez a kérdés a csehek szempontjából láthatóan nem volt annyira fontos, mert országuk történelmi királyságként a 10-11. századtól kezdve európai realitás. A szlovákok számára viszont lényeges, hiszen a magyar honfoglalás előtti jelenlétüket kötik a Nagymorva Birodalomhoz.
Ezzel együtt a középkorral, koraújkorral foglalkozó szlovák történetírás meghatározó kutatói – Richard Marsina, Vincent Sedlák, Ján Lukačka, Eva Kowalská, Anton Špiesz, Viliam Čičaj – az 1990-es években megjelent munkáikban, történeti összefoglalásokban magától értetődően szakítottak a dehungarizációs koncepcióval vagy éppen módszeres kritikának vetették alá, és a szlovák történelmet a történeti magyar állam kontextusában tekintik egyedül értelmezhetőnek.
A nagymorva előzmények a szlovák történetírásban mindazonáltal változatlanul fontos kérdést jelentenek, amit jól mutat a közelmúltban Fico miniszterelnök által is tematizált nagymorva kérdés, s ezzel kapcsolatosan az „ószlovák” kifejezés. A szlovák történészek egy része továbbra is mindössze 50-60 évig fennállott, alapvetően a Morva- és a Nyitra-folyó, valamint a mai Dunántúl Balaton környéki területére lokalizálható államalakulatot, Moráviát tekinti a szlovák etnogenezis meghatározó történeti kiindulópontjának.
Viták a történészek között
Mindehhez feltétlenül érdemes azonban hozzátenni: a cseh, a lengyel vagy a magyar államalapítás idején a 10. században, a törzsi, etnikai rétegek, nyelvi, kulturális komponensek a koraközépkori államok területi, hatalmi viszonyai rendkívül változékonyak és képlékenyek voltak. Az első időszakban ezeket az államalakulatokat nem lehet mai fogalmaink szerint elképzelt államként leírni: az uralkodóház, a király hatalma körül szerveződő szerkezetek dinamikus változásokon mentek át.
A magyar államiság kialakulásának első két évszázadában nagymértékben keveredtek a törzsi, törzsszövetségi katonai erőviszonyok, illetve a nyugati szomszéd frankokhoz, a kereszténységhez való viszonyulás elemei. Fontos tehát az elővigyázatosság, saját történelmünkben is, nehogy a 21. század eleji nemzeti, állami fogalmainkkal, képzeteinkkel próbáljuk meg értelmezni és leírni a koraközépkor fejlődését – figyelmeztet a szlovák történelemmel foglalkozó történész.
A cseh és szlovák szétválás után a szlovák történetírás professzionális, akadémiai vonulata tehát igen jelentős önkorrekciós lépést tett, amit nem lehet eléggé méltányolni – emeli ki Szarka László. 1992-ben kimondták, hogy a szlovák történelem értelmezésében vissza kell térni a történeti Magyarország keretei közé; a szlovák történelem egyedül a Magyar Királyság keretei között értelmezhető a történeti valóságnak megfelelő módon. A Csehszlovák Köztársaság történeti előképeként kezelt Nagymorávia és a csehszlovák állami keretek visszavetítése ugyanis erre teljességgel alkalmatlan.
Észak-Magyarország vagy Szlovákia?
A mai szlovák történetírás meghatározó képviselői szerint Szlovákia történelme egyenlő a mai Szlovákia területének, valamint a szlovák népnek, a szlovák nemzetfejlődésnek, illetve a szlovák államiság kialakulásának a történelmével. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen Magyarország történelmébe szintén beletartozik a római, avar-kori Kárpát-medence történelme.
Meglepő talán az lehet, hogy az új szlovák állam és az államiság sokat vitatott előzményei kiemelten fontos részei a történetnek, s az a tény, hogy Nagymorva Birodalom megszűnésétől kezdve a magyar állam keretei között is következetesen Szlovákiaként jelölik az 1918 után kialakult szlovák államterületet. Emellett megpróbálják mindazokat a regionális tényezőket, közizgatási alakulatokat – például az Árpád-kori részfejedelemség történetét, a török hódoltság alatt a királyi Magyarország északi sávjában kialakult felső-magyarországi katonai, közigazgatási szerkezeteket – mint a szlovák államiság előzményét értelmezni.
Ezeket a szlovák történetírás részéről túlhangsúlyozott, a szlovák nemzet- és államfejlődés szempontjából a folytonosság tényezőiként kezelt jelenségeket magyar részről általában erős kritikával fogadják. Helytelennek tartják a szlovák történetírás tudatos anakronizmusát, amellyel az 1918 előtti történeti magyar állam északi részét Szlovákiának nevezik. Folyamatos viták alakultak ki a szlovák és a magyar történetírás között, legutóbb például a Magyar-Szlovák Történész Bizottság 2008. februári kassai konferenciáján Pálffy Géza tette szóvá ennek a módszertani kérdésnek a tarthatatlanságát.
Mindent a szlávoktól vettünk át?
Ami a soknemzetiségű Magyarország területén élt népek eredetét, kialakulását illeti, ebben a térség valamennyi nemzete kicsit bajban van. Még magyar vonatkozásban sem tekinthetjük lezártnak a magyar etnogenezis kérdéskörét: Kristó Gyula, László Gyula, Győrfi György vagy Zsoldos Attila, Tringli István munkáiból látjuk a honfoglalás folyamatának, kérdéskörének összetettségét. A 10-11. században kialakult magyar államiság etnikai sokszínűségét, a kísérőnépek, a magyar törzsek és a korábban itt élő etnikumok, népek szerepének, kölcsönhatásának, illetve a magyar állam keleties, a honfoglalók által hozott elemeinek és a bizánci, frank átvételeknek, valamint a szlávokkal való együttélés hatásának, arányának jórészt lezáratlan problémái vélhetően még sokféle értelmezésre adnak majd lehetőséget.
A szláv szomszédságot meghatározónak gondoló szlovák történészek közül viszont többen úgy gondolják, hogy a honfoglaló magyarság olyan nomád törzsszövetség volt, amely mindent a szlávoktól, elsősorban a mai szlovákok, szlovének és horvátok őseinek tekinthető kárpáti övezetben és a pannon régióban élő szlávoktól vett át. Ezt a magyar középkorkutatás, a magyar szlavisztika, vagy éppen a magyar régészet kezdettől fogva cáfolja, illetve jóval árnyaltabban, differenciáltabban látja. Már az etelközi periódusban is rengeteg olyan civilizációs, gazdasági, kulturális és szóátvétel történt, amelynek gyökerei nem a Kárpát-medencében vannak. A magyar kutatók szerint a szláv átvételek nagy része nem az északi, hanem balkáni, bizánci és bolgár területekről származik – fogalmaz a történész.
A szlovák etnogenezis három sajátosságát érdemes hangsúlyozni. Az egyik fontos tényező a nagy kelet-közép-európai szláv tömbön belüli differenciálódás értelmezése. Tisztán látszik, hogy a szlávság bizonyos értelemben egészen a 18-19. századig nyelvjárási, regionális kapcsolatai révén összetartozó, politikailag csak részben differenciált világot alkotott. Nem véletlen, hogy a 18-19. századi pánszláv koncepciók is ezt az össz-szlávságot tekintik kiindulópontnak. Ami megkülönbözteti az egyes szláv nyelvcsoportokat, regionális közösségeket, az elsősorban a kialakult államok területe: a Lengyel Királyság, a Cseh Királyság, a Magyar Királyság, illetve a balkáni szláv fejedelemségek, királyságok keretében az állam és a nemzet viszonya a szláv népek nemzetfejlődésének meghatározó tényezőjévé vált.
A Magyar Királyság nélkül ma nincs szlovák nemzet
Ennek a szláv szubsztrátumnak, szláv nép- és nyelvközösségnek a differenciálódásában tehát ezek az államok váltak meghatározóvá. Ma már nincs vita abban – az akadémiai szlovák és a magyar történészek között –, hogy a szlovák nemzet etnogenezisében döntő szerepe volt a középkori magyar államnak. A magyar mellett számos más helyben élő, betelepített etnikumnak, népcsoportnak helyet adó magyar állam nélkül nem alakulhatott volna ki mai formájában, a mai területen és a mai nyelvében, kultúrájában a szlovák nemzet.
A Magyar Királyság államhatárai zárták egybe ugyanis az egymástól nyelvileg rendkívül távol álló nyugati, majdnem cseh jellegű szláv dialektusokat és az ukrán nyelvbe átmenetként belefolyó keleti szlovák nyelvjárásokkal, a szlovák nyelvfejlődés szempontjból központi jelentőségűvé vált Garam-menti szlovák dialektussal, amelyben déli szláv fonetikai sajátosságok is kimutathatóak. A szlovák nyelv tehát a történeti magyar állam keretei közt jön létre, válik fokozatosan egységessé a 18–19. század folyamán, s lesz belőle a többi nép fejlődéséhez hasonlóan nemzet szervező tényező.
A középkorban, koraújkorban nemzetnek a magyar állam politikai, gazdasági elitjét, az etnikailag sokszínű, de privilégiumaiban, társadalmi pozícióiban zárt közösséget alkotó magyar rendi nemzetet – a natio hungarica alapvetően magyarországi nemesi közösségét – tekintették. Ebbe a felső-magyarországi szlovák régió szlovák anyanyelvű, szlovák származású nemesi családjai éppúgy beletartoztak, mint az ország többi etnikumának nemesei. A szlovákság nemzeti születéséhez az első komoly impulzust az a meghatározó kulturális folyamat adja, amit reformációnak hívunk. A reformáció és az erre reflektáló ellenreformáció hozta létre azt az észak-magyarországi megyékre is kiterjedő anyanyelvi – magyar, német, szlovák– írásbeliséget, vallásosságot, amely elsősorban a német és a szlovák evangélikus egyházon belül, majd a szlovák katolicizmusban is megjelenik.
A szláv és a hungarus öntudat konfliktusa
A 17. századtól kezdődően a szlovák népnyelvnek a városokban, vallásos tárgyú könyvekben való írásos használata, fokozatos terjedése figyelhető meg, ami aztán a 18. század folyamán a többnyelvű felső-magyarországi értelmiség kialakulása révén kapott újabb lendületet. Jóllehet Bél Mátyás, Kollár Ádám, Lipszky János büszkén vállalták szláv származásukat, szláv, sőt felső-magyarországi szláv öntudatuk van, emellett azonban büszkék a maguk magyar – hungarus – állampolgársági identitására is. Ez a sokat emlegetett hungarus öntudat, amikor a különböző népi nyelveket beszélő emberek a Magyar Királyság alattvalóiként azonosulnak az állammal, az állampolgári közösség fokozatosan elmozdul a nation hungarica rendi konstrukcióját kibővítve újraértelmező politikai nemzet irányába.
A szláv és a hungarus önmeghatározás a 19. században került konfliktusba egymással. Elsősorban az észak-magyarországi szlovák nemesség szembesült azzal, hogy a latinitás kiiktatásával a 18. század végi, 19. század eleji magyar nyelvtörvények őket hátrányos helyzetbe hozták. Hiszen ők latinul beszéltek, otthon „tótul povedáltak”, de magyarul nem tudtak. Ez ellen az őket ért jogsérelem ellen megpróbáltak tiltakozni is. A forrásokban fellelhető panaszaikban, beadványaikban azt kérték: adjanak nekik több évet, hogy megtanuljanak magyarul, hiszen ők rendes magyar nemesek, de nem beszéltek magyarul – idézi a történész.
A konfliktusok a reformkori nyelvharcokban kulmináltak, amikor a magyar reformkor legjava is államnemzetként képzelte el a magyart – Kölcsey Ferenc is leírja: aki magyar kenyeret eszik, az beszéljen magyarul. A nyelvtörvények ekkor egyrészt győzelemre viszik a némettel szemben a magyar nyelv, a magyar államnyelv ügyét, a kisebbségi helyzetbe került nem magyarokat viszont beszorítják abba a védekező pozícióba, ahonnan aztán 1918-ig folyamatosan saját jogaikért harcolnak, s minthogy az 1849. évi és az 1868. évi nemzetiségi törvények szellemisége csak rövid ideig érvényesült, sikerült is őket magunkra haragítani és magunkkal szembe állítani. Mindez azonban egyfajta kritikai olvasata a 19. századi magyarországi etnopolitikai fejlődésnek, rengeteg kiegészítő, magyarázó lábjegyzet kellene hozzá – jegyzi meg Szarka László.
Kettős kereszt Szlovákián
A következő részben a szláv települések folytonosságáról, a szlovák nemzeti jelképekről és a magyar kisebbségpolitikáról lesz szó. Kettős kereszt, trikolór, hibás döntések, Jászi Oszkár 1918. őszi elképzelése a „Tót Impériumról” és az elkésett rendezés lesz a téma.
fn.hu
