Zengnek majd a templomok virágvasárnap ünnepén. Hisz nem akármire emlékezünk, de Jézus csodálatos, dicsőséges bevonulására Jeruzsálembe! Arra az eseményre, amikor szamárra ült, a sokaságból sokan a felsőruhájukat az útra terítették, mások ágakat vágtak, elé szórták, és közösen, egy szívvel és lélekkel kiáltották: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”
Bizony volt ott elég ember, hisz páska ünnepére zarándokoltak a szent városba! Egy hétig tartott ez az ünnep, de hetekig, hónapokig készültek rá. Ahogy a célhoz közeledtek, egyre erősödött bennük a nagy várakozás: ha eljön a Messiás, megszabadítja majd őket a nyomorúságból, a római elnyomásból, és a többi nép fölé helyezi őket. Tele van ez a történet reménnyel. Csoda? Ugyan dehogy, hisz az oly régóta várt esemény látszik beteljesedni! Mi vajon mi mennyi időt készülünk erre az eseményre? Hogy jön a mi szívünkbe
Jézus? Van egyáltalán idő az ő ügyével foglalkozni? Hisz mindig futni kell valamerre, mindig annyi tennivalónk van, ami fontosabbat. Megdöbbenve néztem a minap azt a riportot, ami egy idős asszonyról szólt, akire ugyan nem volt ideje a családjának, de amije neki csak volt, arra igényt tartottak. Elküldték tengeren túlra, Magyarországra néhány hétre, mert egy ideig nem tudnak rá vigyázni. A néni magyar, kint élt Amerikában. Volt ott, lakása, családja, nyugdíja. Volt. Lakását eladták, család eltűnt, pénze nincs. Maradt két bőrönd, amivel érkezett, és néhány addig ismeretlen ember, aki önzetlenül törődik vele. Mert hála Istennek vannak ilyenek is. Önzetlen emberek. Csakhogy egy gond van ezzel is. Sokan az önzetlen emberek jóindulatával is visszaélnek! Mit tesz az ember? Védekezik. Van aki éveken keresztül gondozza rokonát, a szeretett családtagot. Törődik vele. De néha több kellene, más kellene. A saját helyzetét sokkal kilátástalanabbnak látja, mint amilyen. Hisz, ha valóban az Atya kezébe tesszük le az életünk, ha meghalljuk, meglátjuk mi a
terve velünk, és tesszük is azt, akkor attól nem tehetünk többet, áldásosabbat. Sokszor nem tudja értékelni az ember mindazt, amije van. Mérhetetlenül elszomorító, amikor az emberek, tetteiből, viselkedéséből kiérezhető, hogy: „Engem aztán senki és semmi nem érdekel, csak nekem legyen jó.” Ítélkezünk egymás felett, de valójában nem is látjuk át mi is az, ami a másikban lezajlik, mi is az, ami odáig vezette, hogy azt tegye, amit tett. És várunk. Várjuk, hogy a miénk legyen az igaz, hogy a mi akaratunk érvényesüljön, hogy… Mi volt az, amiben böjtöt kellett, vagy kellett volna tartanunk, hogy magunkat kellőképpen előkészítsük? A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna! Mondhatná bárki, hogy igen ám, de ment is! Ment a keresztre. Értünk. Neki volt füle, hogy meghallja, miért küldte az Atya. Volt szíve, annak ellenére, hogy olyan sokszor támadták, nem azt mondta, hogy értük aztán nem érdemes. Volt kitartása, egészen a kereszthalálig. Volt… És nekünk mi van? Egy ilyen Szabadítónk. A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna! Ne menjünk el hát mellette. Ő sem gyszerűen csak jött, és ment. És nem is azt akarja, hogy mi könnyelműen ezt gondoljuk. A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna! Zeng e kiáltás előtte, utána; Zöld ágakat szeldelnek útjára, Békességet hoz népe javára.
Református Újság/Fülöp Angéla
