Minden szervezetnek, intézménynek, így az államnak – s az egyháznak is, ha emberi oldalát tekintjük – szüksége van szabályokra, törvényekre. Ezeket a szabályokat, törvényeket a jog fogalmazza meg és rögzíti az adott intézmény, szervezet számára. A szabályok, törvények feladata, hogy elősegítsék az adott intézmény működését céljának megfelelően. A jog tehát elengedhetetlenül szükséges az intézmények működéséhez. Ugyanakkor annak mindig összhangban kell állnia bizonyos meghatározott erkölcsi, etikai alapelvekkel. Az erkölcs tehát ugyancsak normákat állít fel az egyén és a közösség számára, arra vonatkozóan, hogyan éljen. A jog ezeket a normákat törvényekké alakítja, rögzíti, s a törvények megszegésének esetére szankciót (büntetést) helyez kilátásba. A jogot akkor használja fel helyesen az ember, ha azt a közjó érdekében alkalmazza.
Sajnos, a felsorolt tételek, bár elméletben igazak, a gyakorlatban sokszor másképp látszanak megvalósulni. Számtalan esetet sorolhatnánk fel a történelemből, amikor a törvények, előírások nem az emberek javát szolgálták, hanem éppen kárukra voltak. Gondoljunk csak a Jézus korában megfogalmazott rengeteg szabályra és aprólékos előírásra, amelyeket a farizeusok elviselhetetlen teherként raktak az emberek vállára. Jézus, ha kellett, nagyon radikálisan rámutatott arra, hogy az embernek a Törvény szellemét kell teljesítenie, s nem kell görcsösen ragaszkodnia a Törvény betűjéhez.
Törvényre és jogra hivatkozva évszázadokon keresztül nyomták el a hatalmasok a kiszolgáltatottakat, az erősebb nemzet a gyengébbet. Emlékezzünk csak a kommunista diktatúra éveire, amikor az alkotmányban voltak rögzítve a különböző emberi jogok, s azokat mégis lábbal tiporták a hatalom birtokosai. Biztosítva volt a szólás, a gyülekezés és a lelkiismeret szabadsága is, elvben – de aki élni is szeretett volna velük, az hamar megismerkedett az elnyomó hatalom terroreszközeivel: lelki és fizikai értelemben egyaránt.
Az úgynevezett demokráciába érkezve talán úgy gondoltuk, hogy elérkezett a Kánaán, a jog és az igazságosság fog uralkodni. Igen ám, de sokan elfelejtették, hogy erkölcs nélkül nem érvényesülhet sem a jog, sem pedig az igazságosság!
Jó példát adtak erre a 2002-ben elkezdődött magyarországi tüntetések. A tüntetők erkölcsi meggyőződésüknek megfelelően azért tüntettek, hogy a sokak által csalásnak bélyegzett szavazatszámlálást megismételjék. Nem először került sor ilyen tüntetésre – igaz, ez nem volt bejelentve! A törvény betűje szerint tehát törvényellenesnek minősült. A kétséges eredményű szavazásokon győztes erők siettek is a törvény betűje szerint eljárni: a rendőrség brutális módon feloszlatta a békésen tüntető tömeget. Azt kérdezhetnénk, miért kellett törvénytelen módon tüntetniük a tiltakozóknak? Azért, mert úgy gondolták, hogy már minden egyéb eszközt kimerítettek. A parlamentben lesöpörték az újraszámlálásra vonatkozó indítványt, s az Országos Választási Bizottság sorozatban utasította el a csalások kivizsgálására vonatkozó indítványokat! Ha minden rendben volt, miért is ne lehetett volna újraszámlálni a szavazatokat? Talán valakik attól féltek, hogy lelepleződnek sötét üzelmeik…
Jogról és erkölcsről szónokoltak azok, akik azt mindig lábbal tiporták. Erkölcsi felháborodásának adott hangot a Magyarország szégyenére miniszterelnöknek választott „D-209-es elvtárs”, aki idegen hatalmakat szolgáló spicliként semmibe vett minden erkölcsi normát. A törvények s a csalárdul kezükbe kaparintott hatalom segítségével a kommunista erkölcs képviselői igyekeztek megfélemlíteni a magyar népet. A rossz emlékű Tanácsköztársaság s a Rákosi-éra gyászos napjai után ismét beköszöntött a terror időszaka, amely folytatódott s betetőződött az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, amikor az állami terror a békés tüntetőkre támadt és brutálisan szétverte a hazug rendszer ellen jogosan tiltakozó tömeget. A diktatúrák számára minden tiltakozás és tüntetés törvényellenes. Törvényellenes volt 1848 márciusa és 1956 októbere is – az akkori tiltakozókat és tüntetőket ma mégis hősként tiszteljük. Keresztényként és magyarként nem nyugodhatunk bele, hogy a D-209-eshez és utódjához, a híres „hazugságbeszédet” elmondó „Öszödi Böszméhez” hasonló, erkölcsileg megbukott emberek irányítsák a nemzet s a világ sorsát. „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” – ma is sok világi vezető elismételhetné az 1956-ban a Kossuth Rádióban elhangzott vallomást!
Az erkölcsi rosszal szemben azonban fel kell lépni – s nem szabad engedni a terror nyomásának. Békés eszközökkel, de határozottan tudtára kell adnunk mindenkinek ma is: a magyar nemzet a keresztény erkölcs útján akar járni – s a keresztény jövőt akarja építeni a jog és az igazságosság szellemében – a testvéri nemzetekkel együtt!
A fenti, 2002-ben megfogalmazott gondolataim ma újra aktuálissá kezdenek válni Szlovákiában és a világ számos országában. Indokot keresve és találva, értelmetlen megszorításokkal akarják az embereket kordába terelni, megfosztva őket arcuktól, emberi kapcsolataiktól, gyökereiktől, a halottaikra való emlékezéstől, hitüktől… Céljuk, hogy rájuk kényszerítsék, „önként és dalolva” elfogadtassák velük az uralkodó elit akaratát, az új rendet, amely azonban nem Isten törvényén alapul. Hagyjuk-e, hogy elvegyék drága kincsünket: a szabadságot, melyet Istentől kaptunk ajándékba, azért, hogy azt Isten dicsőségére, a közjó előmozdítására és saját boldogulásunkra használjuk?
Használjuk-e Istentől kapott másik nagy ajándékunkat: értelmünket? Figyeljünk a költő szavaira és cselekedjünk is aszerint:
József Attila : LEVEGŐT! (részlet)
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
…
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
…
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
…
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
