Több mint egy hosszú hónapja, hogy megkaptuk a szomorú hírt, hogy barátunk és rendtársunk nem sokkal 66. születésnapja után itthagyott bennünket. Bár tudtuk, hogy a gyilkos kór már régebben ágyhoz kötötte őt, mi mégis a mai napig reméltük, hogy majd kapunk egy másik értesítést, egy helyreigazítást, hogy mindez nem igaz, csak félreértés történt.
És most itt állunk a hamvainál, megtapasztalva a könyörtelen valóságot. Nem a zenei, előadói pályafutását szeretném méltatni, hanem a lovagi erények gyakorlását. Mert hiszen jó tíz éve, hogy a visegrádi Szent György Lovagrend felajánlotta neki a tagságot.
Zoltán barátunk egyetlen feltételt szabott a belépéshez: hogy a felvidéki lovagok között fejthesse ki a tevékenységét. Hiszen annyi minden kötötte őt hozzánk – a fiatalkori biciklitúráktól kezdve, a baráti összejöveteleken keresztül, egészen az önálló előadói estekig.
Nem kellett neki külön bizonyítania, hogy elnyerje a lovagrendi tagságot. Többször meg is kérdezte: Mint lovagnak, mit kell tennem? A válasz egyértelmű volt: Csak azt, amit eddig is tettél! De ő mindenképpen bizonyítani akart.
Emlékezetes volt az első közös megemlékezésünk a vezekényi csata hőseiről. Az ősi hangszerek hangjával kísért öblös énekszó betöltötte a nagyszombati Keresztelő Szent János-katedrális pompásan díszített, boltívekkel szabdalt terét. A katolikus főtisztelendő atyák ámulattal csodálták a hithű református énekmondót. Nem győzték ismételgetni – máskor is szeretettel várunk! És ő ott volt mindig, hacsak tehette. Ugyancsak felemelők voltak szereplései rendünk nyári egyetemein, vagy találkozásaink a Bálint-napi megemlékezéseken Zoboralján. Az általa előadott Balassi „Harmincharmadik” éneke, „kiben bűne bocsánatáért könyörgött”, neki köszönhetően a térség egyik kedvenc, csaknem himnikus éneke lett.
És amikor 2019. március 15-én neki is odaítélték a Kossuth-díjat, kellő alázattal csak azt mondta, amit az előadott dalok után szokott mondani: „Köszönöm a szerzők nevében! Hiszen az nem nekem, hanem Balassinak és a többi nagyszerű költőnek szól.”
Bár nagyon büszkék voltunk rá, tudatában voltunk annak is, hogy a neki ítélt díj mindannyiunk számára felelősséget jelent, hiszen nagyon magasra tette a mércét.
Folytathatnánk, de nem szükségeltetik. De azért ragadjunk ki néhány méltatást és a búcsúzás gondolatát a többi felvidéki lovagtársától:
Lovag ft. György Ferenc, ipolybalogi plébános: „Elmenetele a csekély számú felvidéki lovagi közösségünk számára »vérveszteség«. Vigaszt most is Jézus ígéretében keresünk, ugyanis szavai – »Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre« (Jn 11, 26), – bizonyosságot adnak, hogy végső soron mindannyiunk halála az utolsó, nagy honfoglalás, az Örök Hazába való érkezés! Zoltán testvérünk éneklő ajkai elnémultak, lerakta nekünk muzsikáló hangszereit, hogy az égi szférák mennyei zenéjéhez hangolja lelkének háláját és örök időkön át az üdvözültek Istent dicsőítő karában mondjon hálát Teremtőjének, Megváltójának, Istenének!“
Lovag Beke Zoltán rozsnyói prior: „Halála lesújtó, de bele kell nyugodnunk a Jóisten akaratába. Halálával egy csodálatos és különösen egyedi, érces hangú énekmondóval lett szegényebb az ország, valamint a nemzet, de odafent viszont eggyel több művésszel gazdagodott a mennyei zenekar. Nyugodjon békében!“
És végezetül lovag Bíró Szabolcs székíró gondolatai: „Örökre lehunyta hát szemét a nagy énekmondó. Utolsó mohikán volt ő köztünk, halálával fájó űr keletkezett a világunkban. De nem feledjük el sosem, emléke örökké köztünk, velünk, bennünk él – és örökkön visszhangzik bársonyos, pincemély, őserőtől zengő hangja!“
Lovag Kátai Zoltán a felvidéki és egyben az egyetemes magyarság iránti elkötelezettsége követendő példaként szolgál mindannyiunk számára. Korai halála súlyos veszteség, hiányát mélyen átérezzük!
Isten nyugosztaljon kedves Barátunk!