Sok helyen jártam. De Dévény kétségtelenül a legcsodálatosabbak közé tartozik. Itt van karnyújtásnyira, mégis, mintha nagyon távoli vidéken járnánk. A Duna, a Morva, a Königswarte és Braunsberg, a Dévényi Kógli és a Hundsheimer szorításában a Duna vad hegyi folyóként fortyog és rohan, közben magába fogadja a Morva sötétlő vizét és tájainak üzenetfoszlányait, ami, keveredve a Dunai levegővel, új, erőteljesebb dallamokat sodor tovább…
Ha tiszta a levegő, látni a Schneeberget. Bécs sokkal közelebb van, de nem látni. Pozsony a kertek alatt, de azt se látni. Hainburg kutyáinak csaholása keveredik a dévényiekkel. De azt se látni.
Mit láthatunk hát? A hegyeket, völgyeket, síkságot és folyókat, réteket és erdőket. Mint sok száz éve.
És látni a történelmet: keltákat, rómaiakat, avarokat és morvákat, honfoglaló magyarokat és németeket, törököket, hajdúkat, a Garayakat, Báthoryakat, Keglevicheket és Pállfyakat. Napoleont és Štúrt, vasfüggönyt és rendszerváltást…
De most egy kis építményre fogunk odafigyelni. Az Apácatoronyra.
Akkortájt az ország mozgalmas időket élt. Pozsony lett az ország fővárosa, sok pompás uraság tartotta ott székhelyét, néha a királyok is tiszteletüket tették ott. Ugyanakkor a török tartotta rettegésben a népet. Rengetegen menekültek erre és szörnyű híreket hoztak. Azt beszélték, egyszer a török megindul Bécsnek, és akkor minket is elsöpör.
Ezekben az időkben lett Dévény kapitánya Dévényi György. Fiatal, rátermett, kellemes fellépésű, jóképű fiatalember volt. Felettesei megbíztak benne, katonái rajongtak érte és a környék uraságai is nagyon hamar megkedvelték. Szívesen hívták meg vadászatra, bálba, lakodalomba, kiválóan művelt volt társalgásban, meg mindenben, ami ilyenkor kellett. Különösen kedvelt lett azoknál, ahol eladósorban levő leány volt a háznál.
Hiszen akkoriban nem volt mindegy, kihez megy férjhez egy jó családból származó lány. Így kaptak volna sokan egy ilyen vőlegény után. Nem akadt a környéken család, ahol ne fogadták volna Dévényi Györgyöt szívesen vejüknek. De bármit tettek, hiába kínálták a szebbnél szebb lányokat, hiába emlegették, hogy mennyi hozományt adnának. Hősünk vak és süket maradt, egyik lánynak se kezdett udvarolni.
Már gyanús kezdett lenni, összesúgtak háta mögött, csak nem a legényeket szereti? De hamarosan fény derült mindenre. Egy vadászat utáni poharazáskor kifaggatták, miért nem használja ki a lehetőségeket, miért nem kell neki se szőke, se barna?
(Fotó: Brogyányi Mihály)
És ő elmesélte. Rendszeresen álmodik egy lányról. Gyönyörű az arca, szeme, ajka. Sose látott ilyet életében, de tudja, hogy létezik. Egyszer megtalálja. És vele lesz boldog. Soha senki mással. Az urak elkomorodtak. Ez bolond! Gondolták. Egy álomképbe szerelmes, miközben itt vannak a szebbnél szebb lányaink. S lassan elmaradoztak a meghívások.
De egyszer nagy dolog történt. Kétségbeesett emberek jöttek a Dunán át ladikon. Kiderült, hogy a török elől menekültek. Portyázó csapatok dúlták a Duna túlsó partját. Nosza, Dévényi György katonáival átkelt a Dunán és rájuk támadt. A meglepett portyázók alaposan pórul jártak, jól megkergette őket. De mire a vidéket megtisztította tőlük, leszállt az este, és messze volt az út hazáig. Útközben egy kolostort találtak. Hősük belépett, hogy megkérje az ott lakókat, hadd pihenjenek a katonái a küzdelem után. De senkit nem talált. Végül a templomban egyetlen imádkozó apácát pillantott meg. Odalépett hozzá, megszólította. Az apáca ránézett, és ekkor látta meg azt a lányt, akiről álmodott. A lány felsikoltott, ugyanis neki is ez a legény jelent meg évek óta álmában. Boldogan estek egymás karjaiba. Csókolták, ölelték egymást, végül György felkapta a lányt, lóra ültette és vágtatott vele haza, Dévény várába. Azonnal papot hivatott és megesküdtek.
Boldogan éltek… Itt lenne vége a történetnek, ha mese lenne. De nem mese. A lány apja hatalmas nagy úr volt, aki mikor megtudta, hogy lányát, akit apácának szánt, Dévényi elragadta és feleségül vette, féktelen haragra gerjedt. Azonnal levelet írt a várba, és követelte, hogy a lányt vigye vissza a kolostorba, különben rossz világ lesz! Dévényi visszaírt, sajnálja és bármilyen áldozatra képes, de a lányt nem adja. A lány is írt apjának, kérlelte, enyhüljön meg, engedje boldogan élni, most, hogy megtalálta élete szerelmét. De az apa dühe csak fokozódott. Sereget gyűjtött, azzal vonult Dévénybe és ostrom alá fogta a várat. A védők kétségbeesetten védekeztek, de sokan estek el, mások megsebesültek, vagy fogságba estek. Így hódította meg az ellenség a külső, majd a középső, végül pedig a fellegvárat. Itt már a fiatal házasok magukra maradtak. Utolsó menedékük a kis torony volt, a tűhegyes sziklán, a Duna és Morva örvénylő találkozása felett.
(Fotó: Brogyányi Mihály)
Utoljára szólították fel őket, adják meg magukat! Semmi bajuk nem történik! A lány visszamegy a kolostorba, a férfit szabadon engedik.
És ők akkor a torony tetejéről kiáltották együtt: Nem! Inkább meghalunk együtt, minthogy éljünk távol egymástól!
Szorosan összeölelkeztek. Megcsókolták egymást, és a toronyból az alattuk örvénylő vízbe vetették magukat. A Duna elnyelte őket. És hiába keresték Pozsonyig, Győrig, soha nem vetette partra a testüket. Szerelmüket és titkukat a Duna örökre őrzi.
