1884-ben ünnepelte fél évszázados jubileumát Ábel Ferenc, a csallóközi Bős érdemekben megőszült katolikus plébánosa. A településen való lelkészkedésének ötvenedik évfordulója alkalmából köszöntötte őt az egyházközség patrónusa, báró Üchtritz Emil nagybirtokos vezette jeles küldöttség. Az 1849-es bősi csata mezején a sebesülteket segítő pap hőstette után ismerjük meg a hívek körében kifejtett áldásos tevékenységét.
Az 50 éves papi jubileum
A Pozsony vármegyei Bősön ritka ünnepélyre gyűltek össze. A templom kegyura „lelkes és emelkedett szellemű magyar beszédben üdvözölte az érdemdus 81 éves jubilánst”. A megjelentek között volt Beleházi Bartal János nagybirtokos, az 1847/48-as pozsonyi országgyűlés vármegyei követe. A délszaki növényekkel díszített templomban ünnepélyes „Te Deum”-ot tartottak, amelyen a környék papsága és értelmisége nagy számban vett részt. „Megható volt a községiek tisztelgése is, kik nagyon ragaszkodnak papjokhoz” – adta hírül az egyik lap vidéki tudósítója.
Ábel Ferenc Bősre érkezése
A dunaszerdahelyi káplánt 1834-ben egy alacsony építésű, szerény kivitelezésű, mohos csallóközi nádfedte plébánia fogadta. A kegyúri jogokat gyakorló Amade Tádé gróf hamar megkedvelte, és nélküle nemcsak imádkozni, hanem ebédelni és vadászni sem tudott. Mivel „élénk politikai élet volt akkor Csallóközben, főleg Böősön”, ahol a vendégszerető grófi kastély a konzervatív párt vezérfiainak találkozási helyévé vált, ezért a lelkiatya műveltsége és szorgalma széles körben ismertté vált.
A bősiek szolgálatában
Papi teendői mellett fáradtságot nem ismerve látott hozzá az iskola és a plébánia épületének megújításához. A templom restaurálásakor ott volt a munkások között, és velük együtt emelte a szálfát, hogy mielőbb elkészüljön az új tető és a torony. Az elmondások szerint mindent beszerzett, amire a falunak szüksége volt. Neki köszönhetően az egyházi ékességek és ruhák tekintetében a bősi templom párját ritkította. Tűzvész és árvíz idején „szekérszámra süttette a kenyeret és osztogatta a szerencsétleneknek”. A derék magyar emberről büszkén emlegették:„amit Ábel Ferenc megtett, arra nincs példa, vagy ha van, hát legfölebb csak egy van a magyar kath. plébániák történetében”.
A kultúrember
„Mert Ábel egyszersmind kulturember” – írták a helyi iskola fejlesztése terén végzett érdemeiről. A pozsonyi tanfelügyelő 1883-as jelentése alapján a bősi lett az egész Csallóköz legjelesebb és leglátogatottabb intézménye.
Az iskola keletkezésének ideje pontosan nem állapítható meg. Ferenc atya érkezése előtt szerény körülmények között működött: a náddal fedett tanítói lak egyik szobácskáját használták a diákok. Az előkészítő munkákat követően, 1856-ban két tanteremből álló épületet sikerült emelni.
A tankötelesek számának örvendetes növekedése miatt, a téglából épített, zsindellyel fedett iskolát 1870-ben újabb helyiséggel bővítették, illetve a segédtanítóknak külön lakószobát létesítettek. Három évvel később a régi, roskadozó kántortanítói lak helyett teljesen újat adtak át. A három lakószobából, konyhából, kamrából és istállóból álló épületegyüttes anyaga égetett tégla volt, cserépzsindellyel fedve.
Az építkezések közepette a megfelelő tanerőt is sikerült bebiztosítania Galló Pál személyében, aki „önfeláldozó buzgalommal magát egészen hivatásának szentelte”. A nép közmegbecsülése jeleként „jó Pali bácsinak” nevezte őt. Halála után a doborgazi születésű,a győri katolikus képezdében jeles oklevéllel végzett Dunay Mátyás érkezett a katedrára.
A szegény iskolás gyermekekre gondolva a falu papja olyan alapítványt tett, amely tankönyveket biztosított a bősi tanulóknak.
A nemzet ügyének támogatója
Az ország határain túl élő magyarok hitéletének és nemzettudatának megerősítésére alakult meg (1861) a Szent László Társulat. Olyan nemes ügyeket vállalt fel, mint a Moldvában és Bukovinában élő magyarok számára anyanyelvű istentiszteletek, iskolák és óvodák biztosítása. Megszervezte továbbá a papok és tanítók képzését, akik szülőföldjükre visszatérve a csángók identitását erősítették. A hitbuzgalmi egyesület céljával azonosulva, Ferenc atyapénzt juttatott a társulatnak.
A katolikus szellemű nyomdatermékeket előállító és terjesztő, a püspöki kar támogatását élvező Szent István Társulatra szintén hagyott összeget.
A 19. században tagjai irányították a Kárpát-medencében még megtalálható imakönyvek és egyházi énekek gyűjtését, de fontosnak tartották a búcsújáróhelyek történetének és szokásrendjének megőrzését. A népiskolákat korszerű tankönyvekkel látták el, és a szegény sorsú családok gyermekeinek ingyen biztosították azokat.
Amikor a kispesti katolikus hitközség gyűjtést indított a templomára, az adományozók között megjelent a bősi plébános neve is. Nekik köszönhetően alig egy év alatt Isten házát rendbe tették és díszes lelkészi lakot építettek.
A rászorulók védelmezője
A szabadságharc eltiprása után az önkényuralom kiszolgálói a magyar nemzeti szellem és nyelv elnyomására törekedtek, ezért az írók élete és működése kilátástalanná vált. Ekkor vetődött fel egy olyan segélypénztár létrehozásának terve, amely bevételeinek kamataiból agg, munkára képtelen írókat karolt fel, illetve haláluk után özvegyeikről és árváikról gondoskodott. Báró Eötvös József közreműködése nyomán indult el a Magyar Írók Segélyegylete. A magyar egyház művelt lelkű tagjai „a részvét oltárára emelték” az ügyet, és összefogásuk révén szép összeget juttattak el. Köztük volt Ábel Ferenc bősi, Némethy Ferenc felbári, illetve az eötvösi oktatási reformokat a Csallóközben végrehajtó Farkass Mihály bakai plébános, valamint csatlakozott hozzájuk az egyházkarcsai, az albári, a vásárúti, a nyárasdi és a dercsikai is, valamint a dunaszerdahelyi esperes.
Egy pap a régi időkből
Az érdemeit összefoglaló írások szerint a nemes szívű ember vasárnap soha sem hagyta el faluját. Pozsony vármegye határát is csak kétszer lépte át. A Bősön pusztító tűzvész után Budapestre utazott azzal a szándékkal, hogy híveinek segélyt járjon ki. Másodszor pedig temploma ügyében ment Bécsbe. Hívei tisztelték, szerették és ragaszkodtak hozzá, mert nemcsak vallásilag volt a falu hitén, hanem a közélet terén is. Bár mindig ellenzékinek számított, kitüntetését a kormány mégis a király elé terjesztette. Az udvar döntésének köszönhetően ott várt rá az arany érdemkereszt, amit sajnos személyesen már nem vehetett át.
„Alatta a hitélet virágzott”
Az 1804. augusztus 21-én Esztergomban született Ábel Ferenc, 51 évig bősi plébános, táblabíró, aranymisés áldozár, 1885-ben halt meg szeretett falujában. A bősi plébánia irattárában található feljegyzésben így emlékeztek meg róla:
„1834. aug. 20-án követte Ábel Ferenc Böős installált plébánosa, 51 évi dicséretre méltó lelkipásztorkodása után, 1885. április 13-án visszaadta lelkét Teremtőjének. Alatta a hitélet virágzott. 1884. évben a templom egészen renováltatott.”
Utóda Huszár István egyházgellei segédlelkész lett. Ferenc atya méltó követőjének számított, mivel testestől-lelkestől jó magyar embernek tartották, aki különösen érdeklődött a Csallóköz múltja iránt.
Felhasznált irodalom:
Dr. Komlóssy Ferencz szerk.: Az Esztergom főegyházmegyei római katholikus iskolák története, Esztergom, 1896; Végh Ferenc: Beys-Bős. A község oklevelekkel alátámasztott kilencszáz éves küzdelmes fejlődésének története, Bős Község Önkormányzata, 1998; korabeli újságok híradásai.
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
