Bodzsár Gyula érdeklődéssel olvasta hírportálunkon Mészáros László eszmefuttatását. Sok mindenben egyetért a szerző meglátásaival, de egy-két dologban vitába szállna vele. Alább közöljük reakcióját, melyben felhívja a figyelmünket, hogy nem élünk a már meglévő nyelvi jogainkkal.
Mint Mészáros László írja, nem vitatja, hogy kisebbségünk számára a nyelvhasználati jogok ismeretére nagy szükség van Szlovákiában, hiszen nyelvében él a nemzet, „és ha a nyelvét elveszik, vagy azt nem gyakorolhatja kellőképpen, akkor a nemzet idővel kihal! Szomorú, mert sajnos ez az állítás vonatkozik az itt élő magyarokra is, mivel nyelvük használatával nem élhetnek kellőképpen évtizedek óta Szlovákia területén. És mégis, képviselőink ezért a helyzetért nem a hatlommal durván visszaélő szlovák politikusokat vádolják nyíltan ország és világ előtt, hanem bennünket, az egyszerű embereket hibáztatnak imigyen: Mit akarunk mi kisebbségi magyarok, ha nem élünk a már meglévő nyelvi jogainkkal!”
Elnézést kérek, hogy hosszan idéztem a szerzőt, amire mondandóm jobb megértése érdekében volt szükség. Régi igazság, hogy minden törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle, vagy a fenti esetre vonatkoztatva, amennyire élünk vele. Addig rendjén a szerintem enyhén túlzó megállapítás, hogy nyelvünk használatával nem élhetünk kellőképpen évtizedek óta Szlovákiában. Ennek oka lehet az is, hogy részben rajtunk álló dolgok miatt is hiányosak a nyelvhasználati jogokra vonatkozó ismereteink, amelyekre a cikkíró szerint is szükségünk van. Erre szolgál az általa is említett, a Fórum Kisebbségkutató Intézet által 85 ezer példányban megjelentetett anyanyelv-használati kiskönyv. A kérdés most már csak az, hogy ez hiánypótló kiadvány hány emberhez, családhoz jut/ott/ el? És akikhez eljut/ott/, vajon hányan élnek a törvény biztosította nyelvi jogokkal?
Itt van például a nők családi neve ovátlanításának lehetősége. Jó volna tudni, legalább megközelítőleg, hányan kérték az erre vonatkozó törvény hatályba lépésétől akár család-, akár keresztnevük, egyszerű szóval élve, magyarosítását? Érdemes volna ennek utánanézni a túlnyomórészt magyarok lakta települések anyakönyvi hivatalaiban. Miként annak is, hogy teszem azt, a magyar ajkú anyakönyvvezetők például a házasságot kötni akaró párok figyelmébe ajánlják-e, hogy törvényi lehetősége van a jövendőbeli feleségnek családi nevéből az –ová elhagyására? Vagy említenék egy másik példát. Azokon a településeken, ahol számarányunk meghaladja a 20 százalékot, anyanyelvünkön is beadhatjuk kérvényünket, panaszunkat, stb. a községi hivatalba. Magyar polgármetereink a megmondhatói, hogy elenyészően kevesen élnek ezzel a jogukkal. Arról már nem is beszélek, hány magyar ember van, akit különösebben nem zavar, hogy személyi igazolványában családi nevét a szlovák helyesírás szerint tüntették fel úgy, hogy a „cs”, az „s” vagy „zs” lágyítójelesen szerepel a nevében!? Az meg már csak hab a tortán, hogy anyanyelvi iskolában végzett felnőttek közül is hányan, de hányan beszélnek „kevertnyelven” /községi hivatal helyett „obecný úradot”, polgármester helyett „starostát”, személyi igazolvány helyett „občianskyt”, számítógép helyett „počítačot” mondanak, hogy csak néhányat említsek a megszokottak közül/.
Némileg vitatkoznék a szerzővel abban, hogy „mennyivel egyszerűbb lenne, ha a törvények által biztosított olyan-amilyen nyelvhasználatot nem nekünk kellene kezdeményezni, kérni, netán viták és közelharcok árán kivívni a hivatalokban, hanem éppen fordítva, a hivatalnoknak kellene ezt kezdeményezni az ügyfelekkel szemben a vegyesen lakott régiókban. /…/ Ezért úgy lenne természetes, ha az általunk lakott területeken egy hivatalnok szájából a következő mondatok hangzanának el az ügyfél felé: Dobrý deň! – Jónapot!, Čo si želáte? – Mit tetszik parancsolni? stb., stb.!”
Igen, így lenne természetes, csakhogy ennek gyakorlati megvalósítása számos akadályba ütközik. Először is, esetünkben minden hivatalnoknak kétnyelvűnek kellene lennie, de mi van akkor, ha az illető hivatali dolgozó nem beszéli a nyelvünket? Én úgy praktizálom ezt, hogy előbb megkérdezem az ügyintézőt, beszél-e magyarul, s ha igennel válaszol, akkor a továbbiakban magyar nyelven folytatom az ügyintézést. És ezt csinálom abban az esetben is, ha szűkebb pátriámon kívül eső, de vegyeslakta területen található hivatalt, intézményt keresek meg telefon. Ha a telefon túlsó végéről kétnyelvű köszönésemre kétnyelvű választ kapok, érthető, hogy magyarul adom elő mondandómat. Ha már itt tartok, hadd jegyezzem meg, nemegyszer történt meg, hogy amikor a lakóhelyemhez közeli, túlnyomórészt magyarok lakta települések községi hivatalát tárcsázom, a magyar polgármester vagy magyar ajkú titkárnője következetesen így szól a telefonba: „Prosím, obecný úrad!” Ritkábban fordul elő a „Prosím!-Tessék!” kétnyelvű megszólalás. És megint csak hab a tortán, hogy amikor magyar településen magyar, s hadd tegyem hozzá, iskolázott ismerősömet hívom vezetékes telefonon, rendszerint „prosímmal” szól a készülékbe. Nem dicsekvésként mondom, de én minden esetben tudatosan „Halló, tessék!”-kel emelem fel a kagylót. Ezzel is kifejezem, hogy a hívott fél magyar. Ha szlovákul szólnak vissza, természetesen, a hívó fél nyelvére váltok.
Végképp nem állítom, hogy nyelvhasználati jogainkkal teljes mértékben elégedettek lehetünk, ugyanakkor nem egészen alaptalan az a megállapítás sem, hogy bizony gyakran nem élünk a már meglévő nyelvi jogainkkal, amire a fentieken kívül még számos példát említhettem volna. Azt meg ne várjuk, hogy a törvény biztosította kisebbségi jogainkat a többségi nemzet tálcán fogja nekünk felkínálni. Ehelyett nekünk kell azokat félelem nélkül, bátran, határozottan levni a jognak asztaláról.
Bodzsár Gyula, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33417″}
